Project Itoh művei mindig elgondolkodtatóak és iszonyatosan részletesen kidolgozottak. Bár a Genocidal Organ-ról első körben a Banana Fish jutott eszembe, de ennek csupán az az oka, hogy könnyedén összekapcsolok jeleneteket és helyzeteket. Ezúttal is egy scienece fiction thrillerrel örvendeztetett meg bennünket a mester, kinek művét Shukou Murase (Ergo Proxy, Gangsta., Witch Hunter Robin) rendező vitte vászonra, meglehetősen aktuális témát tárgyalva.
Kravitz/Clavis Shepherd a Black-Ops Special Forces kapitánya. Így akkor vetik be leginkább, ha zűrös, politikai felhangú ügyben kell diplomáciai vitákat nélkülözve elsimítani a külföldi országokban. Az ikertornyokat ért támadások után ugyan megnőtt a riadalom és az ellenőrzés az Egyesült Államokban és a világ minden népénél, de ez nem akadályozta meg a 2015-ös szarajevói nukleáris merényletet. Azóta minden védelmet megerősítettek, az emberiség folyamatos megfigyelés alatt van, hogy megelőzzék az esetleges katasztrófát.
Az egyik bevetés alkalmával, amikor egy bizonyos John-Paul nevű amerikai egyént próbálnak elfogni, az egység egyik tagja a kritikus pillanatban furcsán kezd viselkedni, és az egyetlen lehetséges, kikérdezhető tanút egyszerűen agyonlövi. Shepherd nem tehet mást, mint kiiktatja társát, de megjegyzi magának a felettébb gyanús szituációt, és önálló nyomozásba kezd. Ahogy egyre több információ birtokába jut, ráébred, hogy valaki képes befolyásolni az
emberek viselkedését, mintegy terroristákat gyártva belőlük, akaratuk ellenére. Mindehhez köze lehet a nanorobotoknak is, melyek lehetővé teszik alakulatának, hogy bárkit kiiktathassanak. A tökéletes katona ugyanis nem érez félelmet, érzelemmentesen küzd, nem inog meg, nem fázik, a fájdalom sem jut el a tudatáig. Ez azonban hatalmas ár, bár az ügy nemesnek tűnhet mindenki számára.
Első blikkre természetesen az ugrik be nekünk, hogy a Genocidal Organ egyfajta bírálata, kritikája akar lenni a jelenünkben megjelenő és otthonunkba szenvtelenül behatoló állami és vállalati megfigyelések sokaságának. Hiszen a böngészőnk, a telefonunk, a kereső motorunk, a játékaink, a mobilunk, a kameráink, a közösségi hálónk és az összes általunk használt szoftver a mi érdekeinket szem előtt tartva és minket szolgálva,
de folyamatosan monitorozza a cselekedeteinket és érdeklődésünket. Ez nem csak a 911-es események hatására alakult ki, hanem ez a lényege a programoknak, melyek kezdetben segíteni igyekeztek, hogy a nagy mennyiségű, felhalmozódó információt személyre szabva kereshessük. Az internet ugyanis egy hatalmas óceán, melyben mindent és mindenkit fellelhetünk, attól függetlenül, hogy valós vagy éppen kitalált, elképzelt, szándékosan elferdített, eldeformált.
Ám ez a mű ezt a részt inkább alaptételként kezeli, ezért is van, hogy kivételesen nem egy alternatív jövőt vázol fel nekünk, hanem egy közeli jelent. A Genocidal Organ cselekménye ugyanis 2015-ben és 2022-ben játszódik, amikor az a bizonyos szarajevói merénylet alátámasztotta a folyamatos megfigyelés szükségességét. Mivel az emberek egyszerre félnek a monitorozástól és a robbantásoktól, azaz a haláltól, így könnyen belátható, hogy a népesség nagy része rezignáltan nyugszik bele az állapotba, de akadnak csoportok, melyek titokban működve igyekeznek gerillaakciókat végrehajtani a felszabadításunkért.
John-Paul is efféle enigma, mely egyszerre hiteti el velünk, hogy az állam rossz és csak kontrollálni szeretne bennünket, de ismeri be, hogy könnyedén befolyásolható az átlag polgár véleménye. Az összeesküvés elméletek persze könnyen hihetők, ha némi igazságot is csempészünk beléjük. És itt jön képbe a pszichológia, melyről a Genocidal Organ igazán értekezik. A vérbeli szónokok már az ókortól kezdve kihasználták azon képességeiket, hogy lyukat tudtak beszélni az őket hallgatók hasába. A szavak megfelelő forgatása és csavarása aztán azt eredményezte, hogy követőket szereztek maguknak,
így megkaparinthatták helyüket a tanácsban, szenátusban, egyéb magas rangú helyeken. Így nagyobb befolyásra tehettek szert, és az elvakult „kultisták” aztán megtettek mindent, amelyre utasították őket. Mert a nagyobb jó azt diktálta, mert a tévedhetetlen próféta ekképp látta megfelelőnek. Az átlagember pedig mindig is kereste az iránymutatást, hiszen egyszerűbb másra bízni a gondolkodást és a döntéseket, így a felelősséget, mintsem felvállalni, hogy felnőttek és önállók vagyunk.
A Genocidal Organ tovább megy és a népirtásokat is ezért az emberi tulajdonságért teszi meg felelősnek. Ami koránt sincs messze a valóságtól, mert az is pontosan így működik. Kérdés, hogy mi van akkor, ha mindez a követési, irányítottsági vágy kódolva van bennünk, genetikailag ilyennek lettünk tervezve. A science fiction-nek könnyű dolga van, hiszen a fantázia eszközét használja fel, melyeket tudományos alapokra próbál helyezni, némely esetben ezzel magyarázva meg a disztópia lehetőségét. A gén feltérképezése pedig számtalan olyan rejtvényt fejthet meg idővel, melyre jelenleg misztikumként tekintünk.
Azonban nem kell a jövőbe tekintenünk, hogy a génmanipulációt szemléljük. A valós jelenünkben is dolgoznak azon – gyógyító és befolyásoló szándékkal is –, hogy módosítsák a növények, állatok DNS állományát, de az öregedés-kutatás egyik eszközének is tekintik ezt a módszert. A bírálat, a kritika ezen a ponton kapcsolódik be a műbe, hiszen a nanorobotok egyszerre segítik a katonák működését, de deperszonalizálják is az egyént ezzel.
A fájdalom érzet kiiktatása és az agy-, az ítélkezés feletti irányítás átvétele bizony igencsak közel járnak egymáshoz. Ha egyszer megengedjük, hogy beletúrjanak az idegeink működésébe, nem lehetünk biztosak abban, hogy amit teszünk, önálló akaratunkból történik-e meg. A szabadságunkat adjuk fel azzal, hogy tökéletes gyilkológépekké, vagy egyéb foglalkozás betöltőjévé válunk. Hiszen ez az általános kapitalizmusra jellemző felfogást is tükrözni igyekszik.
Az utolsó kör, melyben elmerülünk, és már többször is szóltam róla, az a katonaság, a rendvédelmi erők szerepének kérdése, problematikája. A gyilkosságokat a legegyszerűbb úgy elkövetni, ha a felelősséget elhárítjuk, kikapcsoljuk az agyunkat, a tudatunkat, mert az a munkánk, hogy az ellenség kiiktatását megtegyük. Mivel parancsra cselekszünk, ez a hivatásunk, így egyszerűen védekezhetünk ezzel, nem csak a környezetünk, de saját magunk számára is.
Persze mindig megmarad az az időszak, amikor nem harcolunk, nem vagyunk a fronton, nem dolgozunk, hanem éppen pihenni és kikapcsolódni vágyunk. Akkor pedig felsejlik a múlt, és nincs ki vigasztaljon bennünket, az érveink kevésnek bizonyulnak. A bűntudat kiiktatására, a szörnyűségek feldolgozására kevés lehet a saját elménk, ekkor segíthetnek a nanorobotok vagy a tömeghipnózis ereje. De mindkét esetben az akaratunk egy részét adjuk fel, és ezáltal megengedjük, hogy irányítsanak bennünket.
Project Itoh ezúttal feltette életművére a koronát, a történet, a karakterek és a látvány (Seiki Tamura – K-ON!, March comes in like a lion) is meglepően harmonizál. Ugyan koránt sem tökéletes, a CG néha kilóg a képi anyagból, de mindenképpen egy csodálatos mű keletkezett. A redjuice (Guilty Crown, Harmony, The Empire of Corpses, Beatless) karakterdizájnja ezúttal is pompás, az akciójelenetek kimondottan FPS-szerűek lettek. A zene (Yoshihiro Ike – B: The Beggining, Blood: The Last Vampire, Dororo, Tiger & Bunny, Inuyashiki Last Hero) megfelel az elvártaknak, bár nem fektettek túlságosan nagy hangsúlyt rá, az EGOIST theme kimondottan profi munkának tekinthető.
EGOIST: Reloaded
Összességében a Genocidal Organ izgalmas science fiction, mely ötvözi a drámai és a militarista, akciójeleneteket. Az eszköztárában akad némi horror elem, de inkább a pszichológiára és az emberi elmére fekteti a hangsúlyt. Kimondottan nyomasztó, sajnos sok helyütt logikátlan és hézagos a magyarázat, amely a karakterek motivációit engedni megérteni. Így a fő témákon túl néha elveszünk a sorok között, hogy aztán a fő szálakra koncentrálhassunk.
Project Itoh művei mindig elgondolkodtatóak és iszonyatosan részletesen kidolgozottak. Bár a Genocidal Organ-ról első körben a Banana Fish jutott eszembe, de ennek csupán az az oka, hogy könnyedén összekapcsolok jeleneteket és helyzeteket. Ezúttal is egy scienece fiction thrillerrel örvendeztetett meg bennünket a mester, kinek művét Shukou Murase (Ergo Proxy, Gangsta., Witch Hunter Robin) rendező vitte vászonra, meglehetősen aktuális témát tárgyalva.
Az egyik bevetés alkalmával, amikor egy bizonyos John-Paul nevű amerikai egyént próbálnak elfogni, az egység egyik tagja a kritikus pillanatban furcsán kezd viselkedni, és az egyetlen lehetséges, kikérdezhető tanút egyszerűen agyonlövi. Shepherd nem tehet mást, mint kiiktatja társát, de megjegyzi magának a felettébb gyanús szituációt, és önálló nyomozásba kezd. Ahogy egyre több információ birtokába jut, ráébred, hogy valaki képes befolyásolni az 
Első blikkre természetesen az ugrik be nekünk, hogy a Genocidal Organ egyfajta bírálata, kritikája akar lenni a jelenünkben megjelenő és otthonunkba szenvtelenül behatoló állami és vállalati megfigyelések sokaságának. Hiszen a böngészőnk, a telefonunk, a kereső motorunk, a játékaink, a mobilunk, a kameráink, a közösségi hálónk és az összes általunk használt szoftver a mi érdekeinket szem előtt tartva és minket szolgálva, 
John-Paul is efféle enigma, mely egyszerre hiteti el velünk, hogy az állam rossz és csak kontrollálni szeretne bennünket, de ismeri be, hogy könnyedén befolyásolható az átlag polgár véleménye. Az összeesküvés elméletek persze könnyen hihetők, ha némi igazságot is csempészünk beléjük. És itt jön képbe a pszichológia, melyről a Genocidal Organ igazán értekezik. A vérbeli szónokok már az ókortól kezdve kihasználták azon képességeiket, hogy lyukat tudtak beszélni az őket hallgatók hasába. A szavak megfelelő forgatása és csavarása aztán azt eredményezte, hogy követőket szereztek maguknak, 
A Genocidal Organ tovább megy és a népirtásokat is ezért az emberi tulajdonságért teszi meg felelősnek. Ami koránt sincs messze a valóságtól, mert az is pontosan így működik. Kérdés, hogy mi van akkor, ha mindez a követési, irányítottsági vágy kódolva van bennünk, genetikailag ilyennek lettünk tervezve. A science fiction-nek könnyű dolga van, hiszen a fantázia eszközét használja fel, melyeket tudományos alapokra próbál helyezni, némely esetben ezzel magyarázva meg a disztópia lehetőségét. A gén feltérképezése pedig számtalan olyan rejtvényt fejthet meg idővel, melyre jelenleg misztikumként tekintünk.
Az utolsó kör, melyben elmerülünk, és már többször is szóltam róla, az a katonaság, a rendvédelmi erők szerepének kérdése, problematikája. A gyilkosságokat a legegyszerűbb úgy elkövetni, ha a felelősséget elhárítjuk, kikapcsoljuk az agyunkat, a tudatunkat, mert az a munkánk, hogy az ellenség kiiktatását megtegyük. Mivel parancsra cselekszünk, ez a hivatásunk, így egyszerűen védekezhetünk ezzel, nem csak a környezetünk, de saját magunk számára is. 
