2025. feb 14.

Emlékképek a jövőből – Memories

írta: Emerald Dragon

Memories (1995)

A kilencvenes években gyakorinak számított, hogy a filmek helyett antológiákat késztenek az alkotók. Az azonos koncepció vagy műfaj köré összegyűjtött művek esetében több rendező munkásságát válogatták össze. A Memories három science fictiont foglal magába, mindegyik epizód negyven perces és különleges élményt nyújtanak.

A Magnetic Roseban a nem is olyan távoli, 2092-es esztendőbe repülünk előre, amikor az űrt járva egy roncsokat mentő hajó, a Corona vészjelzést észlel. A nyomokat követve egy aszteroidához érnek, amely egyfajta temetőként gyűjti maga köré a szerencsétlenül járt járműveket, műholdakat. A hajó belsejét felfedezve gyönyörű és szomorú titkokra bukkannak. Mindezt egy varázslatos operaelőadás keretein belül.
A Stink Bomb egy biológiai fegyver véletlen elszabadulását meséli el nekünk. Nobuo Tanaka megfázással küzd, de muszáj dolgoznia. A biológiai laboratórium egyszerű technikusa véletlenül egy kísérleti gyógyszert vesz be, hogy javuljon a közérzete. Mellékhatásként elszundikál, ébredéskor pedig már a teljes katonaság üldözi, mert a munkahelyén a teljes személyzet halálát okozta.
A Cannon Fodder egy ambivalens történet egy városról, mely a védelme érdekében egyre nagyobb és bonyolultabb ágyukat gyárt és üzemeltet, hogy a szomszédot bombázza. Itt mindenki ennek a célnak él, a gyermekek is elsősorban az ágyuk működését és a bombázás elveit tanulják. Főszereplőnk egy kisfiú, aki arról álmodozik, hogy egykor az egyik legnagyobb ágyút fogja kezelni.

Történetüket, megjelenésüket és megvalósításukat tekintve is különböző alkotások jöttek össze a Memoriesban. A science fiction berkein belül egy fantasztikusan szemet kápráztató, a hallójáratainkat elcsábító alkotás a Magnetic Rose, melynek forgatókönyvét nem más, mint Satoshi Kon (Perfect Blue, Paprika) írta, az epizódot pedig Kōji Morimoto (Eternal Family, Robot Carnival) rendezte. A Studio 4°C berkein belül elsősorban Toshiyuki Inoue (Blue Submarine No.6, Yume-Miru Kikai) és Akira Yamakawa (Ganbare Genki) segítette a munkájukat, a zenét pedig Yoko Kanno (Ghost in the Shell: Stand Alone Complex, Macross Plus) biztosította, Giacomo Puccini darabját felhasználva.
A Stink Bomb a Madhouse-hoz kapcsolható, Tensai Okamura (Blue Exorcist, Darker than Black, Wolf's Rain) rendezését Katsuhiro Otomo (Akira, Metropolis, Steamboy) szövegkönyve segítette. Jun Miyake (Kiba) biztosította a hangulatot a muzsika oldaláról, míg a látványvilág Hirotsugu Kawasaki (karakterdizájn) és Tatsuya Kushida (művészeti vezetés – AD Police, Evangelion, The Hakkenden, Pet Shop of Horrors) érdeme.
A Cannon Fodder készítésében ugyancsak a Studio 4°C alkalmazottai vettek részt. Katsuhiro Otomo a saját forgatókönyve alapján rendezte meg az epizódot, Hiroyuki Nagashima (Saiyuki Gaiden) zenéjének impresszivitása némileg kontrasztban áll az ábrázolás művészeti megoldásával. Hidekazu Ohara (Adventures of the Little Koala) karakterdizájnja sajnos elmarad a másik két rész alapján elvárt minőségtől.

Az epizódokat elég könnyű rangsorolni, mert a Magnetic Rose messze kiemelkedik a többi közül. Művészeti szinten viszi a prímet, de történeti szempontból is a kiváló alkotás. Az eltemetett múlt fájdalmait szimbolikusan kiásó mentőhajó az értéket hivatott átvinni a jövő nemzedéke számára. Az űrhajó egy időkapszula egy letűnt kornak, egy dívának emléket állítva. Ez a mauzóleum egy börtön is azok számára, akik benne rekedtek és egy negédes csapda mindannak, aki a fedélzetre téved. A múltban nem érdemes elbújnunk.

A Stink Bomb ezzel szemben egy bohózatosabb felütésű epizód. Ám annak ellenére, hogy a vígjátékelemek igencsak egyértelműek benne, mert a helyzetkomikum ezt kívánja meg, fontos kérdést vet fel. A tudósok felelőssége nem csak abban áll, hogy mit állítanak elő, hanem hogy mennyire körültekintőek annak megőrzésében. Ugyanígy az egyéni viselkedést is kiemeli, mert korántsem törhetünk pálcát kutatás vezetők feje felett, ha egy alkalmazott nemtörődöm módon végzi a munkáját és nem tartja be az alapvető protokollokat. És harmadik pontként nem marad ki az a társadalomkritika sem, hogy a munkáltatók nem nézik jó szemmel, ha a munkavállaló nem dolgozik, a betegség pedig csupán kifogás a szemükben. Ennek tökéletesen megfelel az ábrázolásmód és a zene is, a karakterek ezt a célt szolgálják, mégis eltörpül a mű az első árnyékában.

A Cannon Fodder pasztellszíneket használ, elnagyolt, ami kiszolgálja az anime hangulatát, hiszen egy szatirikus történettel ismerkedhetünk meg. A társadalomkritikát érezzük az első perctől kezdve, ahogy a háborúellenesség sem utalás, hanem kőkemény vádként mered ránk. A szereplőknek fogalmuk sincs, miért harcolnak, de a propaganda gyermekkoruktól kezdve azt sulykolja beléjük, hogy ez a jelen, ez a valóság, ez a kötelesség, a haza védelme érdekében ez az egyetlen út. George Orwell bújik meg a gondolatok mögött, de a száraz megjelenítésmód nem segít a kritika kibontakoztatásában.

Otomo Katsuhiro's Memories Original Soundtrack

A Memories antológiájának három epizódja mindenképpen érdemes a megismerésre, bár a véleményem szerint az utolsó rész kihagyható. Látványvilágot, zenét, történetet és élvezhetőséget tekintve viszont a másik kettő kihagyhatatlan az anime rajongók számára. A rendezők és az alkotók munkásságának megismeréséhez elengedhetetlen, hogy ilyen animációkat is beengedjünk a megnézendők listájára.