A Tekkonkinkreet az egyik legbizarrabb alkotás, amelyet valaha volt szerencsém látni. Az animét bátran merem ajánlani a kíváncsi természetű, nyitott olvasóinknak. Nem könnyű skatulyába csúsztatni a művet, mert van benne dráma, némi sci-fi, rengeteg shounen és persze egy csöppnyi thriller és természetfeletti is. Michael Arias (Harmony) filmje azok közé tartozik, melyeket viszonylag nehéz megfogni, körülírni, mégis magukkal ragad bennünket és elgondolkodtat.
Kincses város olyan, mint egy modern Sohaország, egy játszótér azok számára, akik nem tisztelik az általános szabályokat. Mégis akad két gyermek, akik úgy döntenek, hogy fenntartják a rendet, mindezt persze a maguk módján. Ők a Macskák: egy fiatalabb, Fehér, és egy idősebb, Fekete alkotják a csapatot. Amolyan önjelölt bosszúálló páros, akik sajátjukként kezelik a várost, de meg is védik a belső viszályoktól. Még a yakuzák is tisztelik és kerülik őket, igyekeznek nem beleköpni a levesükbe.
Teszik ezt annak ellenére, hogy a csapat két taknyos kölyöknek tűnhet az avatatlan szemek számára, akik ráadásul elég szedett-vedett ruházatúak, nevetséges a kinézetük. Ebbe a csapdába sétál bele Alkony és Hajnal is, akik úgy döntenek, szerencsét próbálnak és átveszik az irányítást Kincses város felett. Ugyanebben az időben érkezik vissza a helyre a Patkány névre hallgató Suzuki is, aki egykoron a maffiának dolgozott. Egy új vezért, Kimurát kísért el a városkába, aki még nem ismeri a játékszabályokat, így igyekszik semmibe venni azokat.
Alkony és Hajnal első kézből tanulják meg, hogy ne becsüljék alá ellenfeleiket, mert a két utcagyerek, akik közül elsőként Fehérbe botlanak, úgy megleckézteti őket, hogy behúzott farokkal, és elagyabugyálva kullognak el. Ugyanígy, hatalmas arccal indul neki az új yakuzavezér, Kimura is, elsőként felkeresve a rivális Apacsokat, hogy felmérje, ki a leggyengébb láncszem. Mivel teljesen más világból érkezett, így ő sem hajlandó hallgatni a szóbeszédre, ezért egy olyan háború veszi kezdetét, ahol már nem csak a testi épség, illetve a területek védelme a tét, hanem valódi mészárlást hoz Kincses városra. Ez már nem a gyerekek játszótere, és ezt igyekszik mindenki tudomására hozni, azonban a koppanást még ő sem tudja feldolgozni.
Hiszen egy valamivel nincsen tisztában, Fekete nem egyszerű utcagyerek; az teszi őt különösen veszélyessé, hogy Fehér, aki tökéletes ellentéte, az egyetlen, aki képes kordában tartani. Úgy egészítik ki egymást, mint a Yin és a Yang. Ebbe a puskaporos hangulatba robban bele a furcsa alak, Mr. Kígyó, aki halálosan komolyan gondol a háborúra, és Kimurát ugródeszkaként használva hozza el az igazi Poklot a városra. Szegény yakuzavezér ezerszer is megbánja, hogy mit eredményezett a forrófejűsége, de utólag már kár lesz ezen zokognia, mert a hatás bizony visszafordíthatatlan. Sajnos meg kell tanulnia, hogy néha bölcsebb, ha hallgat másokra, akik ismerik a terepet, mert bizony a következmények végzetesek lehetnek, ha csupán blöfföl és nem áll készen az igazi háborúra.
Ez a harc a végsőkig elmegy, és nincs megváltás a szereplőknek, ha túl szeretnék élni, akkor fel kell venniük a kesztyűt. Ez bizony azokra is érvényes, akik felébresztik az alvó oroszlánt, mert sejteni lehet, hogy Fekete nem egészen az, akinek első látásra hisszük. Bár olykor külön utakra téved társával, végül folyton visszatérnek a nyugvópontra, a híd alatti, a koszos kis tragacsba. Egymás nélkül ugyanis tökéletesen széthullanak, képtelenek logikusan és észszerűen gondolkodni, megbomlik az egység, és a katasztrófa szelét megérzi a város is.
Minden képsor, minden név és karakter, az összes helyzet szimbolikusan is értelmezhető a Tekkonkinkreet-ben. A jó és a rossz harca nem feltétlenül globális méretű, hanem egy-egy emberben is lejátszódhatnak ezek a küzdelmek, hiszen jelen vannak a belső harcok, hol egyik, hol másik keveredik ki győztesen, de egy átlagos lényben ezek balanszban vannak egymással. Az anime pedig arra igyekszik több szempontból is rávilágítani, hogy önmagában egyik sem optimális, nem létezhetnek egymás nélkül, mert az egyensúly felbomlása katasztrofális végkimenetelű lesz. Nem csupán lehetséges, hanem biztosan az lesz a végeredmény, afelől ne legyenek kétségeitek.
Ha valaki tisztán jó és önzetlen (ami általában sosem létezik, csak egy eszménykép, illúzió), akkor a gonosz mindenestül felfalja és végez vele, mert nincs meg az önfenntartó ösztöne. Ugyanez a helyzet a velejéig romlott alakokkal, akikben nincs meg az önkontroll, nem foglalkoznak a következményekkel, így hosszútávon önveszélyessé válnak, és megmurdálnak. A keleti vallások egyik kvintesszenciája éppen az emlegetett egyensúly megléte, legyen szó egy országról, városról, egy közösségről, családról, de még az egyén esetében is. Egyszerre vonatkozik ez mindenre és mindenkire. Ha kivágsz egy fát, ültess helyére egyet. Így nem borítod fel a természet rendjét.
Ideális esetben ez lenne az emberiség célja is, hogy ne haljon ki, azonban a múltbéli háborúk, illetve a jelenbéli társadalmi különbségek eredményeként bizonyos népcsoportok, rétegek a magasabb gyermekszámra törekednek, tudván, hogy – miként az éhínség és a betegségek tombolása idején – nem mind marad életben. Ugyanez a szituáció egy fejlődő országgal, mert emelni szükséges a népszaporulatot, a növekedés a jövő záloga. Ez viszont már nem az egyensúly, hanem a terjeszkedés elmélete. Ami egy ideig működik, utána a túlnépesedés – előbb vagy utóbb – problémákat fog okozni.
Az analógia tovább vihető a cselekedeteinkre is, hiszen egy fokig muszáj önzőnek lennünk, mert a túlélési- és fejlődési ösztön ezt diktálja. Azonban nem mindegy, hogy milyen mértékű ez az oldalunk, mert míg annyit adunk a környezetünknek, amennyit tőlük kapunk, addig fennáll az egyensúly, a belső béke pedig kihat rájuk is. Azonban, ha ez felborul, kezdődnek a problémák; kihasználnak bennünket, vagy egy idő után elvész irányunkba a bizalom, és faképnél hagynak. Egy ideális társadalomban ugyanannyi ember áll az egyik, mint a másik oldalon, egy normál eloszlás valósul meg. A valóság ugyanis ennyire nem fekete és fehér (értitek, remélem), hanem jóval árnyaltabb, spektrálisabb. A Tekkonkinkreet sarkítva hívja fel a figyelmünket a jelenségre.
Az unalmas, egyhangú és száraz történetekre meglehetősen kevesen figyelnek oda, az ingerküszöbünk határozottan eltérő. Számtalan ember megreked az anime drámai és természetfeletti jellegén, ugyanakkor tisztában vannak a mögöttes tartalom lehetőségével, de manapság jobban szeretjük, ha mások gondolkodnak helyettünk. Ebben van segítségünkre a rengeteg egyértelmű és szinte molinón lobogtatott utalás a műben.
Taiyo Matsumoto eredetei mangájából varázslatosan szövevényes és misztikus animét készített a rendező, Kōji Morimoto (Dimension Bomb, Magnetic Rose), de a szokatlan karakterdizájn (Shōjirō Nishimi - Sentai Heroes Sukiyaki Force - Gunma no Heiwa o Negau Season) és művészeti vezetés (Shinji Kimura - Blue Exorcist, Steamboy) nélkül minderre nem lett volna lehetősége. Hiszen a történet megfelelő megelevenítése elengedhetetlen volt a hatás eléréséhez. A Tekkonkinkreet nem tartozik a könnyen emészthető filmek közé, pont ezért érdekes, mert megmozgatja az agytekervényeinket. Plaid zenéje, és az Asian Kung-Fu Generation Aru Machi no Gunjō című száma pedig mind segítenek, hogy át tudjuk érezni az aktuális hangulatot.
Asian Kung-Fu Generation: Aru Machi no Gunjou
Az animét inkább azoknak ajánlom, akik nem csak a sci-fi iránt rajonganak, hanem a kritikai felhangot is szeretik. Ezért inkább az érettebb korosztály fogja érteni, de a fiatalabbak is élvezik majd a látványvilág és a karakterek sokszínűsége, kiszámíthatatlansága miatt. A Tekkonkinkreet kimondottan a mozivásznon és közösségben tud hatalmasat ütni, mert a hatása sokkal könnyebben érvényesül. Ennek ellenére a Cinegore-nál töltött időm során a DVD kiadványomat egy játék keretében elajándékoztam és egy Blurayt szereztem be helyette. Bár az Anime Limited 4K verziót is piacra dobott, sajnos az extrák tekintetében nem győztek meg a jövőbeni cseréről.
