2018. dec 25.

A Paradicsom a farkasoké - Wolf's Rain

írta: Emerald Dragon

Wolf’s Rain (2003-2004)

Amióta előhalásztam a múltból a drámaibb darabokat, és olyan animéket is bemutatok nektek, melyeket anno szájtátva figyeltem, majd igyekeztem levadászni a DVD kiadványokat is. Köztük persze akadtak olyanok is, melyeket sosem sikerült beszereznem, de szerencsére jó néhány azóta is a polcomon nyugszik. Különösen igaz ez azokra a sorozatokra, melyeket a legmeghatóbb darabok közé sorolnék, amihez erősen hozzájárult a zenéjük is. A Wolf’s Rain-ből már több gif-et is posztoltam a Facebook oldalamra, és azóta a Limitált DVD-CD kombó mellé egy erősebb Bluray kiadvány is megérkezett, sőt a mangát is beszereztem, tehát hamarosan arról is várhattok egy kis ajánlót.

Steve Conte: Stray

A történet egy posztapokaliptikus jövőben játszódik, amikor a teljes világot hósivatag fedi be, semmilyen növény sem képes fennmaradni, ezért az állatok jó része szintén kipusztult, vagy legalábbis eltűnt szem elől. A legenda szerint az emberek kiirtották a farkasokat is, és most városokban bujkálva tengetik az életüket, beszűkült lehetőségekkel és vágyakkal. A gazdagabbak, a nemesek igyekeznek irányításuk alá vonni a területeket, számukra minden megengedett, míg a köznép teljes tudatlanságban és apátiában tengeti az életét. A kontroll alól csak néhány utcai banda próbál meg kitörni, őket a katonák tartják kordában, melyek kénytelenek a települések között száguldozó vonatjáratokat is komolyan ellenőrizni és megvédeni.

Freeze City-ben él Tsume, aki egy ilyen lázadó bandát vezet, mellyel gyakorta megsarcolják a zsíros szállítmányokat, de legtöbbször komoly emberáldozatokat követelnek az akcióik. Azonban a férfi ezzel nem igen törődik, igazi magányos farkas, a szó szoros értelmében, hiszen ténylegesen egy kihaltnak hitt vadállat egyik álcázott példánya. Tsume egy szürke hím egyed, és akárcsak a fennmaradt lények nagy része, ő is igyekszik beleolvadni a környezetébe, és az egyszerű emberek számára ő sem más, mint egy egyszerű humán. Csupán a kutyák, és a katonai érzékelők képesek azonosítani az ilyen állatokat, míg koncentrálnak, addig nehezen lepleződnek le mások előtt.

Ez a jelentéktelennek tűnő helyszín fontos események központjává válik, amikor a vadon élő, erősen sebesült farkas, Kiba, tántorog be az utcára. Ő még teljesen tiszta, naiv tűnik, nem fertőzték meg a városi népek, ezért fajának büszkeségeként nem vesz fel emberi alakot, hiszen népének igazi impozáns hímpéldánya. Egy illatot követett egészen idáig, a Holdvirág szagának forrását kutatja, maga sem tudja, pontosan mi ösztönzi erre. Itt találkozik össze a furcsa Higével, akit falánksága vonz az emberek lakóhelyére. A fiatalabb fiú ugyancsak farkas, de jóval alázatosabb fajtársánál, ő abban hisz, hogy a büszkeség akár a kipusztulás szélére is sodorhatja őket, így érdemes rejtőzködniük a fürkész tekintetek elől.

Toboe igazán kajla hím, aki magára maradt, miután háziasították. Ezért botor módon a humánok társaságát próbálja keresni, de nem elég körültekintő, így az álcája könnyedén lehull, leleplezve ezzel a kihalásra ítélt farkasok titkát. Ezért a többiek igyekeznek kimenteni őt a szorult helyzetekből, bár elsősorban önös érdekből, nem pedig azért, mert tapasztalatlan egyeddel van dolguk. Ennek ellenére ösztönszerűnek mondható a védelem, amellyel irányába fordulnak, hiába nem ismerik őt.

Quent Yaiden egy magányos fejvadász, aki bosszúszomjasan utazik városról városra, hogy elégtételt vegyen a családja kiirtásáért. Hűséges társa a kékes bundájú Blue, aki mindenhova követi gazdáját, és segít neki, hogy elkaphassák a farkasokat. Ugyanis a férfi meg van győződve róla, hogy ezek a mesebeli lények a felelősek a tragédiáért, hiába próbálják megetetni az emberekkel a nemesek, hogy ezek a vadállatok kipusztultak, szerinte humán alakban rejtőzködnek a társadalom különböző rétegeiben. A leleplezéshez pedig mindössze némi alkoholra van szüksége, azzal könnyedén átláthat a farkasok álcáján.

Ezen a helyen él a kutató Cher Degré, és volt férje, a nyomozó Hubb Lebowski is. A hölgy a Cheza nevű lánykára vigyáz, és kutatja azt, mely a nemesek egyik kísérletének eredménye. Hisz abban, hogy a világ vége közeledtével visszatérnek a farkasok a földre, eljő egy szívósabb, ritka példány, és elvezeti a többieket a Paradicsomba, melybe csak azok léphetnek be, akik túlélésre ítéltettek. Azonban a Paradicsom kapuját csupán az a farkas hivatott megtalálni, akit kiválasztottak az égiek, és mindezen legendához szorosan kapcsolódik a Holdvirág is.

A farkasok, legenda ide vagy oda, de vonzódnak a Holdvirághoz, akit Chezának hívnak, és elindulnak, hogy megkeressék őt. Quent Yaiden üldözi a vadállatokat, Cher igyekszik megtalálni Holdvirágot, Hubb pedig a volt feleségéért aggódik, így a fura karaván ismeretlen utakra téved, mindannyian valamit hajkurásznak, és ekképpen kerülnek ki saját komfortzónájukból. Az ígéret földje leginkább az embereket kecsegteti, a farkasok ellenállhatatlan késztetést éreznek, hogy eljussanak a Paradicsomba.

Ha a Wolf’s Rain elemzésére szeretnék vetemedni, elsőként a neveket kellene górcső alá vonnom. A japánoknál ugyanis gyakran igencsak beszédesek ezek, miként a színpadi drámák, valamint a mesék esetében is egy-egy tulajdonságot személyesíthetnek meg a főbb szereplők. A leginkább szembetűnő a fehér farkasunk, hiszen a Kiba magyarra fordítva agyar lenne, ami eléggé megalapozza a mű üzenetét is. Tsume, a szürke vadállat magyarul karom, a Hige, a vadas, alázat vagy bajusz, Toboe, pedig üvöltés. De Cheza sem maradhat ki a sorból, mert a neve jelentése gyönyörű, titokzatos szépség. Blue-n sokáig nem kell gondolkodnunk, hiszen az angolszászok a melankolikusabb hangulatra használják ezt a kifejezést.

Egy posztapokaliptikus műben a Paradicsom keresése természetesen első körben szó szerint is értelmezhető, ezzel nincs is probléma. Az emberiség vallási kultúrájában régóta foglalkozik azzal, mi történik majd velünk, ha meghalunk, illetve mivel kezdődött el az egész földi lét. A teremtéstörténetek szeretnek egy olyan állapotból kiindulni és oda visszatérni, amelyben a káosz után valami nyugalom, béke és boldogság áll a középpontban. Legyen az a test vagy a nyughatatlan lélek számára pihenő, mindenképpen kecsegtetően hangzik. Ám érdemes pár lépést hátrálnunk a fogalomtól, hogy új, kozmikusabb megvilágításba kerüljön. Ugyanis inkább az élet metaforájának tartom a Paradicsomot, hiszen ahhoz köthető leginkább a boldogság, buja növényzettel, szapora állatvilággal, ezért kendőzetlen, szemérem nélküli meztelenséggel ábrázolják mindezt. Ami a szégyenérzet eltűnésével gyakorlatilag az embereket is állatokhoz hasonlatossá teszi, hiszen a szexualitás csupán az utódnemzést, és nem a testi örömöket szolgálja ki ebben a formában. Természetesen a humán faj mindig ki van emelve, mint gondolkodó, öntudattal rendelkező lény, amelynek legfőbb ismérve – a tévedésen túl – a bűnbánat, a megbánás, azaz a lélek és ezzel az érzelmek metaforája.
Ekképpen a Wolf’s Rain Paradicsoma, Éden kertje is egyértelműen az élet irányába mutat, hiszen zord, fagyos időjárás uralja a Földet, nincs növényzet és az állatvilág is igencsak csekély létszámmal van jelen.

Ez az ív persze tovább is vihető, a tél, a jégkorszak olyan időszakra utal, ahol a túlélés van a középpontban, hiszen az emberek a környezetszennyezéssel ezt fogják elérni. Ez az évszak általában a nyugalom és a halál szimbóluma, de nem szabad megfeledkezni a hibernációról sem, valamint arról, hogy a leginkább termékeny és színes szakaszt ezt követi majd, hiszen a tavasz beköszöntével felbolydul minden és utat tör magának a populációk növekedése is. Tehát ebből a szempontból is a klasszikus értelemben vett buja növényzetre és fajokban gazdag faunára kell gondolnunk, mely egy hosszabb pihenés után majd felébred, akár egy főnix a hamvaiból. Az emberi természetből pedig következik, hogy kiköveteli, sőt, igyekszik kisajátítani magának a felszabaduló energiákat, a meleget, a vizet, és mindent, amire szüksége van. Önös szempontból tekint rá, használni kívánja, nem pedig megosztani másokkal.

Ezt jelképezi a sok nemes törekvése, és a mesterséges növény, Cheza megteremtése. Nem azért alkotja meg, hogy visszahozza a Földre az életet, hanem csupán a saját nagyságát akarja vele hirdetni, és kiköveteli jussát a természettől. Átlagos humán-képet kapunk, mely kritikai felhangot kölcsönöz az anime számára. De nem állhatunk meg a nemesek mellett, hiszen vannak még a tudósok, a katonák és az átlagemberek is. A tudósok felelősségéről már más sorozatok kapcsán is értekeztem, így bővebben itt nem szeretném kifejteni, de elég egyértelmű, hogy ott inkább a felfedezés önös érdeke érvényesül, bár a kísérleteiket nagyon védik, de nem számolnak az esetleges következmények hatásával. Hiszen egy olyan faj kitenyésztése izgalmas lehet, mely életet ad másoknak, vagy legendás képességekkel, megjelenéssel rendelkezik, azonban ki tudja, milyen lehetőséget lát benne más, és talán fegyverként szeretné felhasználni azt.

A katonák csupán eszközök a nagyok játszmáiban, egyetlen feladatuk, hogy gondolkodás nélkül engedelmeskedjenek, mert a harcmezőn az az egyetlen túlélési lehetőség. A parancsok megtagadása nem tolerálható, ez tökéletesen érthető, azonban felmerül a kérdés, hogy békeidőben, a hétköznapokban nem túlzott-e az ilyesmi. Persze a megszokás igencsak fontos, valamint a rutin alkalmazása, de lássuk be, az agyatlan zombik egyik allegóriája bizony maga a fegyveres testületek többsége is. Itt ez bővebben nem is kerül kitárgyalása, hiszen a fókuszba más problémakörök kerültek. De azért a kritikus hangvétel érezhető a társadalmi rétegek alját illetően is, hiszen bezárkózva élnek, nem is igazán kíváncsiak a külvilágra, vagy hogy mi történik a városokon kívül. A farkasokat sem veszik észre, hiszen nem foglalkoznak a múlttal sem, elfogadják a jelent, a maga kietlen kegyetlenségével és a nemesi privilégiumokkal együtt.

A farkasok között azonban ezeknél is emberibb tulajdonságok ütközésével találkozhatunk. A büszkeség és a kiválasztottság érzése mindig is szemben álltak a túlélési ösztönökkel és az ehhez kapcsolódó óvatossággal és alázattal. A fő karakterek között ezek bizony többször is csörtére kerülnek, mert a félelem és a menekülés nem egyeztethető össze a magasabb rendű létformával. De mit is ér mindez, ha nincs étek, mely táplálhatná őket, egy hely, ahova éjjel biztonsággal lehajthatnák a fejüket. Pláne, ha adott a képesség, hogy megtévesszék a naiv és kapzsi emberi fajt. A konfliktus persze érthető, de a főszereplőink korántsem statikusak, és ez az a vonal, ahol leginkább megfigyelhetjük a fejlődésüket. Ahogyan a csapat tagjai egymásra hatnak, megváltoznak, akaratlanul is, annak ellenére, hogy mindezt tagadni és palástolni igyekeznek. Ez bizony minden egyes központi karakternél tetten érhető, nem limitálták a farkasokra, ekképpen a Wolf’s Rain kiemelkedhet a hasonló témájú animék közül.
Az egyéniségek nem csak csapattá kovácsolódnak, hanem a köztük feszülő láthatatlan kötelék is egyre szorosabbá válik, miközben lassan megértik és elfogadják egymás véleményét és álláspontját is. Még a legszilajabb vadállat is kezessé és hűségessé alakul, ami természetesen sebezhetővé is teszi őket. Azonban egyáltalán nem bánják meg, hogy megnyílnak egymás előtt, ezzel is tanítva nekünk a bizalom jelentőségéről.

A farkasok közötti viszonyok és ellentétek gyönyörűen bemutatják az átlagos társadalmi problémákat, az egyén és a közösség közti feszültséget, valamint az együttműködés minden előnyét és buktatóját. Fantasztikus, hogy mennyi ismerős szituációra bukkanhatunk a Wolf’s Rain epizódjai során, pont ezért érzem úgy, többször is érdemes megtekinteni. Amúgy sem egy könnyen emészthető sorozat, de emiatt is fogom előszeretettel ajánlani, hiszen nem átlagos anime. Azon kevesek közé tartozik, ahol a karakterdizájn, a hátterek és az animációk, a történet, a párbeszédek és a zene tökéletesen összhangban vannak egymással. Minden annyira van kidolgozva, amennyire szükség van rá, nincsenek túlzásba vitt fényűzések, hiszen azok elterelhetnék a figyelmünket a mű mondanivalójáról és üzeneteiről. De kihangsúlyozzák a lényeges elemeket, így érezzük a fagyot, a táj kietlenségét, a befordulást és zsigeri naivitást, az érdektelenséget és a félelmet, és ennek ellenpontjaként a reményt, az újra kezdés iránti vágyakozást, az életigenlést és az önfeláldozás örömét is.

Maaya Sakamoto: Tell Me What the Rain Knows

Tensai Okamura (Blue Exorcist, Cowboy Bebop: The Movie, Darker than Black: Gemini of the Meteor) sorozata hamar belopta magát a nézők szívébe, hiszen hihetetlenül gyorsan átérezzük a helyzetek drámaiságát és könnyedén tudunk azonosulni a szereplőivel. Olyan science fiction, melynél gyorsan megfeledkezhetünk róla, hogy „csupán” egy animét bámulunk. Mentes a sztereotípiáktól, a zsáner legjavát kínálja, az igencsak gazdag eszköztára segítségével. Keiko Nobumoto (Tokyo Godfathers) forgatókönyve alapján mangát (Toshitsugu Iida) is adaptáltak belőle, ami meglepő módon csak két kötetet számlál, de legközelebb arról is értekezek majd. Toshihiro Kawamoto (Ghost Slayers Ayashi, Noragami, Noragami Aragoto) karakterdizájnjának és Shingo Takeba, valamint Tomoaki Okada (Darker than Black, Fullmetal Alchemist: The Sacred Star of Milos) művészeti vezetésének eredményeként a Wolf’s Rain varázslatosan rideg tájat tár elénk, melyben érezhető a természet és az ember között feszülő folytonos versengés, ahol a humánok kerekedtek felül. Ennek vádló kietlensége és búskomorsága kiütközik az anime képsoraiban.
Az egyik legkiválóbb és legérzelmesebb zenei alapot tudhatja magáénak ez a sorozat, és természetesen Kanno Yoko nevét érdemes kiemelni mind közül, hiszen őt már nem is szükséges bemutatnom az olvasóimnak.

Mivel ebben az alkotásban minden a helyén van, sőt kimondottan kiemelkedő az összes említhető ponton, jócskán meg is tűzdelték üzenetekkel, így nem kétséges, hogy a legjobb anime sorozatok között van a helye. Érdemes évről évre újra elővenni, mindig találhatunk benne izgalmas újdonságokat, lelkiállapottól és koncentrációtól függően felfedezhetünk érdekes mondanivalókkal és felvetésekkel, melyek akár egy szituáció, akár egy monológ vagy párbeszéd során kerülnek kifejtésre. A Wolf’s Rain kitűnő példája annak, hogy miért is mondom azt folyton: „Az animék nem csak gyerekeknek valók, hanem erős drámai darabok is akadnak köztük!”