Vannak olyan témák, amelyekkel öröm foglalkozni és kimondottan szerencsés, ha olyan animére bukkanok, mely érinti az adott területet. Ezért fordulhat elő, hogy egy sorozatot elsőre megszeretek és igyekszem beszerezni a DVD, később a Bluray kiadványát is. Hiszen így újra és újra felfedezhetem azt, és néha kicsit jobban is el tudok benne merülni, izgalmas jeleket és rejtett részleteket felfedezve az alkotás üzenetei között. A Guilty Crown pont ez a típus, így nem véletlen, alig vártam, hogy ismét láthassam a gyönyörű képsorait. A Production I.G amúgy is általában záloga a kellemes meglepetéseknek, és emlékeztem, mennyire elbűvölt a mondanivalója is.
Supercell: My dearest
Egy posztapokaliptikus jövőben járunk, amikoris az emberiség egy részét a titokzatos, hirtelen megjelent Apokalipszis Vírus tizedelte meg. Erre emlékezteti őket a kitörés időpontja, melyet csak Lost Christmas-ként emlegetnek, hiszen pont karácsony napján történt a katasztrófa. Szerencsére akad egy szervezet, ami legyártotta az ellenanyagot, és különleges feladatának tekinti, hogy megőrizze a lakosság fertőzésmentességét. Akár olyan áron is, hogy a potenciálisan veszélyes egyedeket, azaz azokat, akiken a betegség jelei már mutatkozni látszanak, levadásszák és kiiktatják, esetleg karanténba zárják. Mindez nagyjából a kedvüktől és a stílusosan Anti Bodies névre keresztelt, kivezényelt egység irányítójától függ. Akad köztük olyan, aki inkább begyűjti és megfigyelés alatt tartja a betegeket, de Daryll Yan, a tábornok fia például a „Kill ’Em All” becenevet nyerte el, hiszen ő inkább a megelőzés, azaz a kivégzés híve.
Shu Ouma egy átlagos középiskolás srác, akit csak az általános problémák foglalkoztatnak, ami a tinédzsereket az ő korában. Nehezen barátkozik, mert nem tudja hova tenni a társait. Közel sem meri őket engedni magához, de mégis vágyik arra, hogy barátai legyenek. Egyik napon összefut Inori Yuzurihával, aki az Egoist nevű banda énekese, és meglepetésére a lány úgy tűnik pontosan őt kereste. De nincs idejük sokáig csevegni, mert rájuk törnek az Anti Bodies katonái és elhurcolják a megszeppent nőt. Azt sem ők, sem Shu nem sejti, hogy a lopott értéket, melyet rajta keresnek, a fiúnál rejtette el. A srác is csak akkor tudja meg az igazságot, mikor hazafelé menetelve egy baleset szemtanúja lesz, illetve a mentőakciónak, amivel a Funeral Parlor Inori kiszabadítására siet. Ez a szervezet azon igyekszik, hogy az oltóanyagot szélesebb körbe juttassa el, és megakadályozzák a GHQ – a totális kontrollt végző cég – egyeduralmát és zsarnokságát.
A titokzatos felszabaduló erő, ami valójában egy kísérleti gén, képes aktiválni az emberekben rejlő Void-ot, amely a személyiségüknek leginkább megfelelő tárgy. Ennek az eszköznek a használatával pedig a Funeral Parlor felveheti a harcot a kormány ellen, és megszabadulhatnak a kegyetlen ellenőrzés alól, valamint megszüntethetik a fölösleges mészárlásokat. Azonban erre a lopott eszközre a GHQ és jogot formál, és Shunak döntenie kell, hogy melyik oldalra szeretne állni. Márpedig neki alapvető problémái vannak a hovatartozással, a megfeleléssel és az elvárásokkal. Így elsőként a saját érzéseivel kell megbirkóznia, mielőtt valami súlyos hibát követne el, de időközben a két szervezet kíméletlenül kihasználja őt saját céljaik érdekében. A legfontosabbról azonban mindenki megfeledkezik, mégpedig arról, hogy mi az oka a titokzatos járvány kitörésének, mert talán az lehet a kulcs a veszély felszámolásához.
EGOIST×GARNiDELiA: The Everlasting Guilty Crown
Tetsurō Araki (Attack on Titan, Death Note, Kabaneri of the Iron Fortress, High School of the Dead) animéje egy különleges ötletnek köszönhető és első körben a tévénézőket célozták meg vele. Ugyanis a Guilty Crown úgy született meg, hogy adott volt az alap, hogy miről szeretnének sorozatot készíteni – erre pedig erős befolyással volt a Neon Genesis Evangelion és Shinji karaktere – és milyen műfajt fognak ehhez felhasználni.
Ezután keresték meg a Production I.G-t, a Manga Entertainment-et és a Funimationt, hogy támogassák a projekt megvalósulását. A forgatókönyvet ezután Hiroyuki Yoshino (Black Butler) és Ichirō Ōkouchi (Code Geass the Re;surrection) készítették el. Mivel a stúdió nem csak megfelelő gárdával, hanem erőforrásokkal is rendelkezett, így 2011 októberében debütálhatott is a sorozat. A sikernek köszönhetően az anime két manga és egy regényadaptációval is büszkélkedhet, de még visual novel játékot is készítettek belőle.
Aki a Production I.G munkásságát kicsit is ismeri, azoknak nem kell külön kiemelnem, hogy nem csak a CG-re fektetnek különös hangsúlyt, de az animációk terén a karakterdizájnra (redjuice – The Empire of Corpses, Harmony, Genocidal Organ – és Hiromi Kato – Fantasista Doll, Hakkenden: Eight Dogs of the East) és a művészeti megvalósításra (Yusuke Takeda – Berserk: The Golden Age Arc, Blood: The Last Vampire, Ghost in the Shell saga, Planetarian: Hoshi no Hito) is.
Így a science fiction thrillerünk szemet gyönyörködtető alkotás, részletesen kidolgozott hátterekkel, fantasztikus csatajelenetekkel és szemkápráztató Void megjelenítésekkel. Emellett pedig a zenei részleget is olyan személyre bízták (Hiroyuki Sawano – Attack on Titan, Blue Exorcist, Kabaneri of the Iron Fortress, Re:CREATORS, Seven Deadly Sins), hogy az tökéletesen idomul az adott jelenet érzelmi világához és hangulatához is. Természetesen nem szabad megfeledkeznünk az intro muzsikáról sem, amelyet ezúttal is elrejtettem a cikkemben. Tehát a Guilty Crown audiovizuális élményéről nem érdemes vitatkozni, mindent kihoztak belőle, amire szükség volt, és a forgatókönyv, valamint a rendezés is remekelt, zseniális alapokat kapott a sorozat.
De a külcsín sosem elég, ha nincs mögöttes tartalom, azaz üres, üzenet nélküli a sci-fi. Nem kell rettegni, itt akad bőven olyan téma, amelyek a felszínen és a mélyben megbújva arra várnak, hogy felfedezzük azokat. Az elsődlegest igen korán az arcunkba tolják, de nem az, amit a legkorábban említettem meg. A leglényegesebb ugyanis a magány, az elidegenedés kérdése, melyet metafora alakjában találunk a műben, ez pedig maga a betegség, a járvány. Ugyanis már a 21. század elején felismerték ezt a jelenséget Japánban is, nem véletlen, hogy olyan gyakran találkozunk bezárkózott, de szeretetre vágyó karakterekkel az animékben. Ezekben ugyanis magunkra ismerhetünk, arra a generációra, mely elszigeteli magát és csupán virtuálisan érintkezik egymással. Nyilván ennek is megvannak a pozitív részei, azok számára, akik amúgy is nehezen ismerkednek, mert mondjuk introvertáltak vagy félénkek, új lehetőségek tárháza nyílt meg a digitális kommunikáció elterjedésével. Azonban a veszély igencsak valós, akadnak olyanok, akik még inkább a mélyére zuhannak, ahelyett, hogy nyitnának a külvilág felé. A magánynak pedig egyenes következménye lehet a depresszió és az öngyilkossági gondolatok erősödése. De ide sorolhatóak azon devianciák is, melyek nem csak önrontó, hanem társadalom pusztító trollok generációját emelik fel.
EGOIST: Departures ~Anata ni Okuru Ai no Uta~
A tinédzserek egyik alapproblémája lehet, hogy miként viszonyuljanak a társaikhoz, hiszen négy-tizenkét évig vannak velük összezárva, tehát érdemes pozitív színben feltűnniük előttük, mert aki egyszer a szélére kerül, akit kitaszítanak, mert kipécéztek, az bizony ugyanennyi időt fog elszigetelve vagy éppen folyamatos atrocitásoknak kitéve átélni. Tehát a lexikális tudáson kívül a szocializáció is fontos eleme az iskolának, de nem vagyunk egyformák, és nem biztos, hogy az a helyes, ha megpróbálunk mindenki elvárásának megfelelni. Persze a legegyszerűbb az, ha vagy az élre állunk, vagy elvegyülünk és adaptálódunk, de azzal a saját személyiségünk fejlődését is elnyomhatjuk. Abban, hogy ez ne történhesse meg, erős szerepe és felelőssége lenne a tanári karnak és a szülőknek, valamint a társadalomnak. Azonban az előbbiek legtöbbje nem ért a pedagógiához, legjobb esetben legalább a tárgyukat ismerik, de a mai világban az sem ritkaság, hogy olyasmit tanítanak, amihez valójában csak felületesen, lexikálisan értenek. Az anyag ismerete pedig igencsak gyenge teljesítmény a tanári pályához. A szülők pedig nem érnek rá a gyerekekkel foglalkozni, hiszen ez szerintük az iskola feladata volna. Nekik a család fenntartása, a rezsire való megkeresése, a lakhatási körülmények javítása, esetleges kikapcsolódási és kulturális programok megszervezése az elsődleges, amire törekszenek. Mindezt lehetőleg minél katonásabban, mert az idő az kicsiny és Japánban bizony a cég igényei mindenek felett állnak. A társadalomról pedig ne is beszéljünk, hiszen számtalan olyan tényező befolyásolja és alakítja, ami nem a pozitív életvitelt támogatja, hanem a mértéktelen fogyasztást és a pénzszórást, valamint azt, hogy egyformák legyünk és ne lógjunk ki a sorból.
Érthető hát, miért is nehéz kamasznak lenni, egy szigorú normák szerint nevelt réteg bizony könnyedén eltéved vagy összeroppan a megfeleléskényszer súlya alatt. Ha pedig mégis szeretnének kitörni ebből, akkor a tekintélyelvűséggel, azaz a rangok és hierarchiák útvesztőjében találják magukat. Mert, ha nem a suli szabályoz, akkor bizony az élet fog, az pedig jóval súlyosabb következményekkel járhat, ha a munkahelyen követ el valaki kihágást. És itt most nem a devianciákat értem, hanem azt, ha valaki megpróbál önállóan gondolkodni, vagy nem teljesít az elvárásoknak megfelelően. Persze a norma sosem ismeretes, de a második hely sem elég jó, ez egy teljesítményorientált világ. Azaz legyél te az első, mindig, mindenhol és mindenben. Legyen a legtökéletesebb családod, a legszebb feleséged, a legokosabb gyerekeid, a legtisztább házad, a legrendezettebb kerted, a legtöbb barátod és a többi. Remélem sikerül éreztetnem a nyomást, ami egy átlagos tinédzserre nehezedik a mai Japánban. És mindezt zseniálisan beleépítik a főszereplőnk életébe és gondolkodásába.
De hömpölyögjünk tovább, mert akad még téma, hiszen a hierarchiából következik az is, hogy a döntéseinket csak az elfoglalt helyünk alapján hozhatjuk meg, azonban a teher és a felelősség az nem csökken vele. Mert a legmagasabb vezető úgyis a kisebb egységeket fogja feláldozni, ha arra kerül sor. De ettől még lényeges, hogy ki milyen módon dönt, mert az kihat az alsóbb rétegekre is, és minél feljebb haladunk, annál több csoportot, kört érint majd. Egy vezető felelőssége ezért teljesen más természetű, mint a beosztottjaié, gyakran életek múlhatnak rajta. A politikai vezetésnél pedig ez sokszorosan igaz, de a katonai sokkal egyértelműbb, ezért is vegyíti a kettőt a Guilty Crown.
Ugyanis ebben az esetben előkerül a nagyobb jó (greater good) kérdésköre, azaz feláldozható-e valaki a többség érdekében vagy fordítva. Ez a jelen esetben vett szituációban, azaz egy pandémia kitörése estén, nem csak morális oldalról közelíthető meg, hanem figyelembe kell venni több tényezőt is. A bizonyítottan fertőzött egyedek elkerítése nem jelent egyet a halálos ítélet kimondásával, azonban a hordozók kivégzése erősen megkérdőjelezhető lehet. A mai oltásellenes megmozdulások – melyek hátterében orosz „trollokat” sejtenek – hatása a jelenkor társadalmára felveti a kérdést, hogy a gyerekünket járatnánk-e abba az óvodába, amelyben olyan is tartózkodik, aki nem kapta meg a „szérumait”. Persze ezt csak párhuzamként hozom fel, de a szerencsétlen gyermek elszigetelése sem biztos, hogy megfelelő megoldás, arról nem is beszélve, hogy fertőzöttség esetén a helyszíni kremációt sem száz százalék, hogy mindenki morálisan elfogadhatónak találná. Éles és szélsőséges a példa, de most mindenki gondoljon egy olyan betegségre, amelyre esetleg semmilyen gyógymód nincs, és potenciálisan egy egész közösséget kiirthat. Ki lesz az, aki döntést hoz majd életről és halálról.
„A king has no friends” – Ezt írtam fel legfőbb üzenetnek a Guilty Crownból. Amikről eddig beszéltem, ezt járják körbe, az elszigeteltség ugyanis a küldetéssel is járhat, azzal a feladatkörrel, amelyet maguknak választunk, vagy ránk erőltetnek. Meg kell érteni, hogy ezek léteznek, és nem szabad lesepernünk őket az asztalról, pláne azoknak nem, akik ilyen pozíciókba kerülnek. A döntésüket végig kell gondolni, a problémákat körbe kell járni, és a felelősséget vállalni kell, nem pedig utólag másokra mutogatniuk. Ez természetesen nem könnyű, de a feladat vállalása sem kötelező érvényű, még akkor sem, ha kényszernek érezzük azt. Tehát fontos, kikkel vesszük körbe magunkat, kiben bízunk meg, kinek milyen motivációja van az adott pozícióban és helyzetben. Nem mindig az a legalkalmasabb, aki vakon teljesíti az utasításainkat, és esetleg népirtást rendez, mint Daryll, hiszen az sokkal kényelmesebb, mint vizsgálódni vagy megpróbálni kezelni a problémát. Persze ha biztosra akarunk menni, egyszerűsíthetünk, de valamikor felelősségre leszünk vonva, nem válunk istenekké és érinthetetlenekké attól, ha magas beosztásba szorulunk; erre a történelem számtalan példával szolgált már.
Egy következő rétegben pedig a saját magunk elemzése és elfogadása is kulcsfontosságú, miként a vezetőnek, úgy az átlagembernek is tisztában kell lennie a társadalomban és a környezetében elfoglalt helyével és céljával, kötelességeivel és jogaival. Álmodni és álmodozni, fantáziálni fontos, tervezni lényeges, de az első lépés a saját korlátaink felismerése és pontos azonosítása, Hiszen valójában mi szabjuk meg ezeket a határokat, csak aztán ráfogjuk valamiféle skatulyára, hogy mit miért nem vagyunk képesek megtenni. Pedig nem szégyen beismerni, ha valami nem motivál bennünket, ha nem érdekel vagy nem akarunk foglalkozni vele. Nemet mondani is meg kell tanulnunk, és ez néha nehezebb, mint önkéntesen elvállalni egy feladatot.
Az az ötlet sajnos nem újkeletű, hogy az alapján soroljunk be valakit a társadalomba, hogy milyen értéket képvisel, és a jelenkorban, a lájkok, a nézettség és az olvasottság világában a különböző médiumok felelősségét figyelmen kívül hagyva is fel kell ismerjük ennek veszélyeit. Manapság már akár a kormányok is, de a reklámcégek köztudottan alkalmazzák ezeket a kategorizálásokat, pontozásokat. Egyértelmű a hasznosságunk is, azonban a visszaélések nem várt – vagy éppen borítékolt – következményekkel járnak.
A Black Mirror sorozatát pont azért tartom horrornak is, mert ijesztő, mennyire nem elrugaszkodott, mennyire közel áll a mai valóságtól. Ugyanez a helyzet a társadalmi értékrendszerekkel, melyek hatalmas káoszt okozhatnak. Ha csupán ezek alapján dőlne el minden kérdés, a születésünk pillanatától, beláthatjuk, hogy nem volna sem egészséges, sem igazságos. Hogy mégis miért léteznek ilyen intézmények, az csupán magunknak köszönhetjük, hiszen akadnak, akik ezeket fontosnak tartják és gyakran prioritást élveznek az ilyen típusú értékek. Ezen csak mi tudunk változtatni, hiszen a társadalom részei vagyunk, ha tetszik, ha nem.
A genetikai manipulációk kérdéskörébe ezúttal nem szeretnék belemenni, hiszen az a téma itt igencsak érintőlegesen kerül elő, de a lényeges az, hogy ennyire sok mindent eszünkbe juttat az anime. A Guilty Crown rétegessége ezért fantasztikus, az asszociációnk könnyedén csapong és felélénkíti a gondolkodásunkat. Márpedig az ilyen típusú animék a legkiválóbbak közé valók, így csak ajánlani tudom ezt, sci-fi és dráma rajongóknak egyaránt.
Shu Ouma egy átlagos középiskolás srác, akit csak az általános problémák foglalkoztatnak, ami a tinédzsereket az ő korában. Nehezen barátkozik, mert nem tudja hova tenni a társait. Közel sem meri őket engedni magához, de mégis vágyik arra, hogy barátai legyenek. Egyik napon összefut Inori Yuzurihával, aki az Egoist nevű banda énekese, és meglepetésére a lány úgy tűnik pontosan őt kereste. De nincs idejük sokáig csevegni, mert rájuk törnek az Anti Bodies katonái és elhurcolják a megszeppent nőt. Azt sem ők, sem Shu nem sejti, hogy a lopott értéket, melyet rajta keresnek, a fiúnál rejtette el. A srác is csak akkor tudja meg az igazságot, mikor hazafelé menetelve egy baleset szemtanúja lesz, illetve a mentőakciónak, amivel a Funeral Parlor Inori kiszabadítására siet. Ez a szervezet azon igyekszik, hogy az oltóanyagot szélesebb körbe juttassa el, és megakadályozzák a GHQ – a totális kontrollt végző cég – egyeduralmát és zsarnokságát.
A titokzatos felszabaduló erő, ami valójában egy kísérleti gén, képes aktiválni az emberekben rejlő Void-ot, amely a személyiségüknek leginkább megfelelő tárgy. Ennek az eszköznek a használatával pedig a Funeral Parlor felveheti a harcot a kormány ellen, és megszabadulhatnak a kegyetlen ellenőrzés alól, valamint megszüntethetik a fölösleges mészárlásokat. Azonban erre a lopott eszközre a GHQ és jogot formál, és Shunak döntenie kell, hogy melyik oldalra szeretne állni. Márpedig neki alapvető problémái vannak a hovatartozással, a megfeleléssel és az elvárásokkal. Így elsőként a saját érzéseivel kell megbirkóznia, mielőtt valami súlyos hibát követne el, de időközben a két szervezet kíméletlenül kihasználja őt saját céljaik érdekében. A legfontosabbról azonban mindenki megfeledkezik, mégpedig arról, hogy mi az oka a titokzatos járvány kitörésének, mert talán az lehet a kulcs a veszély felszámolásához.
Ugyanis már a 21. század elején felismerték ezt a jelenséget Japánban is, nem véletlen, hogy olyan gyakran találkozunk bezárkózott, de szeretetre vágyó karakterekkel az animékben. Ezekben ugyanis magunkra ismerhetünk, arra a generációra, mely elszigeteli magát és csupán virtuálisan érintkezik egymással. Nyilván ennek is megvannak a pozitív részei, azok számára, akik amúgy is nehezen ismerkednek, mert mondjuk introvertáltak vagy félénkek, új lehetőségek tárháza nyílt meg a digitális kommunikáció elterjedésével. Azonban a veszély igencsak valós, akadnak olyanok, akik még inkább a mélyére zuhannak, ahelyett, hogy nyitnának a külvilág felé. A magánynak pedig egyenes következménye lehet a depresszió és az öngyilkossági gondolatok erősödése. De ide sorolhatóak azon devianciák is, melyek nem csak önrontó, hanem társadalom pusztító trollok generációját emelik fel.
Az anyag ismerete pedig igencsak gyenge teljesítmény a tanári pályához.
De hömpölyögjünk tovább, mert akad még téma, hiszen a hierarchiából következik az is, hogy a döntéseinket csak az elfoglalt helyünk alapján hozhatjuk meg, azonban a teher és a felelősség az nem csökken vele. Mert a legmagasabb vezető úgyis a kisebb egységeket fogja feláldozni, ha arra kerül sor. De ettől még lényeges, hogy ki milyen módon dönt, mert az kihat az alsóbb rétegekre is, és minél feljebb haladunk, annál több csoportot, kört érint majd. Egy vezető felelőssége ezért teljesen más természetű, mint a beosztottjaié, gyakran életek múlhatnak rajta. A politikai vezetésnél pedig ez sokszorosan igaz, de a katonai sokkal egyértelműbb, ezért is vegyíti a kettőt a Guilty Crown. 
„A king has no friends” – Ezt írtam fel legfőbb üzenetnek a Guilty Crownból. Amikről eddig beszéltem, ezt járják körbe, az elszigeteltség ugyanis a küldetéssel is járhat, azzal a feladatkörrel, amelyet maguknak választunk, vagy ránk erőltetnek. Meg kell érteni, hogy ezek léteznek, és nem szabad lesepernünk őket az asztalról, pláne azoknak nem, akik ilyen pozíciókba kerülnek. A döntésüket végig kell gondolni, a problémákat körbe kell járni, és a felelősséget vállalni kell, nem pedig utólag másokra mutogatniuk. Ez természetesen nem könnyű, de a feladat vállalása sem kötelező érvényű, még akkor sem, ha kényszernek érezzük azt. Tehát fontos, kikkel vesszük körbe magunkat, kiben bízunk meg, kinek milyen motivációja van az adott pozícióban és helyzetben. Nem mindig az a legalkalmasabb, aki vakon teljesíti az utasításainkat, és esetleg népirtást rendez, mint Daryll, hiszen az sokkal kényelmesebb, mint vizsgálódni vagy megpróbálni kezelni a problémát. Persze ha biztosra akarunk menni, egyszerűsíthetünk, de valamikor felelősségre leszünk vonva, nem válunk istenekké és érinthetetlenekké attól, ha magas beosztásba szorulunk; erre a történelem számtalan példával szolgált már.
