2018. ápr 10.

Kreatív filozofikus hangvételű disztópia Project Itoh-tól: Harmony

írta: Emerald Dragon

Harmony (2015)

Project Itoh-val a tavalyi évben ismerkedtem meg, a The Empire of Corpses című anime kapcsán. Már akkor felfigyeltem rá, hogy az alkotó korábban is készített filmet, a 2015-ös Harmony-t, amelyről most szeretnék értekezni. Ám ezen kívül egy harmadik műről is érdemes lesz írnom, a Genocidal Organt is meg fogom ismertetni veletek. Ezúttal tehát a Harmony került terítékre, egy elgondolkodtató science fiction, egy utópisztikus/disztópikus világképről. Hogy kinek mennyire rémisztő az, amit felvázol az anime, ki-ki maga döntse el.

A távoli jövőben rendfenntartók őrzik a fegyverszünetet a sivatagban. De vannak olyanok, akik úgy döntenek, ennek semmi értelme, és inkább a helyiekkel kereskednek. Gyógyszert adnak el nekik, különböző árukért cserébe, hogy segítsenek rajtuk, illetve némi profithoz jussanak. Tuan Kirien és csapata éppen egy tranzakciót bonyolít le, amikor drónok támadják meg őket. Hiába az egyértelmű WHO zászlójelzés az autójukon, itt már nem számít az ilyesmi, pláne, ha a lakosságot próbálják támogatni.

Miach Mihie, Tuan gyerekkori barátnője paktumot akart kötni a társaival, mert úgy érezte, nem fair, amit a társadalom megkövetel tőlük. Az emberek már fiatalon egy műtéten esnek keresztül, amely felnőtté válásukkor aktiválódik és egy android-ember hibriddé alakítja őket. A WatchMe projekt lényege, hogy folyamatosan monitorozza a testi funkciókat, rögzíti a látottakat és egy szerveren gyűjti a keletkezett adatokat. Így betegség esetén könnyedén ki tudják választani a lehető legjobb kezelést. Azonban ez azt is jelenti, hogy nincs irányításuk a saját testük felett, minden predesztinált, nincs beleszólásuk a sorsukba. Ezért vetette fel Miach, hogy legyenek öngyilkosok, így kerüljék el azt, ami után már nincs visszaút, hiszen nem akarnak eszközzé válni a nagyok játszmájában, bármennyire is nemesnek tűnik a cél.

Tuan azonban gyávának tartja magát, mert nem sikerült barátnőjéhez csatlakoznia, hanem látszólag igába hajtotta a fejét, és a WHO-hoz szegődött. Bűntudata és rebellis természete megmaradt, így a szervezet szabályzata ellenére, és gyengeségét kihasználva nekiállt kereskedni a helyi lakosokkal, hogy élvezeti cikkeket csempésszen a táborba. Ezért nem maradt sokáig, mert felettese felmentette a kötelessége alól, és hazazavarta. Tuan már döntött arról, hogy nem engedelmeskedik a társadalmi elvárásoknak, mert azok falsok, és szolgákként kezelik őket: a szabad akarat megszűnt, nincsenek érzelmek, mert azokkal nem tudnak mit kezdeni és csak hátráltatják a nagyobb jót, illetve a szervezet működését.

Tuan hazatérve nem a családját keresi fel, hiszen rajta kívül mindenki beállt a sorba, így nem sok értelme lenne velük beszélgetnie. A gyermekkori barát-trió harmadik tagja, Cian is teljesen átadta magát az elvárásoknak, így nem lepődött meg, hogy hazaérve a lány már várta őt. Tuan számára egyértelmű volt, hogy nem való szülővárosába, és egyáltalán ebbe a világképbe, hiszen Cian nem csak hogy mindent maga mögött hagyott, amit egykor nagyra becsült, hanem el is fogadta azt, fejet hajtott, és furcsán tekintene rá, ha elmondaná, mit is érez valójában. Érezte a hatalmas kontrasztot, amit a csatamezőn, a küldetések helyszínén tapasztalt, és a steril, uniformizált társadalmat, amelyet a szülőföldjén talált. A valós világ összetett, bonyolult, mindenki más, egyéniségek, míg a hazája kontrollált, feszes, rideg és merev. Egyformák, meg sem próbálnak különbözni, gyógyszerek és az implantátumok irányítják az életüket; hiába tökéletesek, pont ez az, ami unalmassá és sebezhetővé teszi őket.

A trió tragédiája hatására változott meg, és kezdett el gyanakodni, hogy valami van a háttérben. Miután ráébredt, hogy tömeges öngyilkosság történt a városban, felkereste Miach családját, hogy megtudja, mi történhetett gyermekkorukban, ami erre a cselekedetre sarkalhatta a lányt, és van-e összefüggés a későbbi eseményekkel. Egy olyan úton indult el, amely az egész WatchMe-rendszer létezését kérdőjelezte meg, és nem feszegetett mélyebb titkokat, pedig arra számított. Amúgy is bűzlött neki ez az ambivalens társadalom, így nem esett nehezére, hogy felboncolja a múltat, kiderítse, miként alakult ki ez az utópisztikus világ, és milyen áldozatok árán érték el a virtuális békét és a fals harmóniát.

jnmbs-harmony-01-bd720p-avc-aac7269974b-mkv_snapshot_00-53-05_2016-09-06_14-41-41.jpg A Harmony meglepő módon nagyon kemény témákkal foglalkozik, és nem csupán az egyén szabadságához való jogát boncolgatja. Bár a leginkább ez a központi téma az egyértelmű, hiszen a WatchMe alapvetően megkérdőjelezi mindazt, amihez a jelenben élők megszokhattak. De ezzel párhuzamosan rámutat arra is, hogy most is konstans megfigyelés alatt vagyunk, csak nincs nevén nevezve a gépezet. és itt nem csak az összeesküvés elméletekre gondolok, hanem arra is, hogy a tudósok folyamatosan analizálják, a filozófusok megérteni és felboncolni próbálják, a pszichológusok pedig megfigyelik és értékelik, hogy milyen helyzetekben miként reagálunk. Ha ezeket az adatokat egy programra bízzák, sokkal gyorsabban képes kiértékelni őket, majd következtetéseket levonni, akár statisztikai, akár egyéb elvek alapján. Ha pedig az adatfeldolgozás rábízható egy mesterséges intelligenciára, akkor onnan csak egy lépés, hogy az információgyűjtést is leegyszerűsítsük a humán faktor kiiktatásával, az érzelmek kizárásával, sokkal objektívebb eredményt kaphatunk.

A szabadsághoz szokott egyén ebben a pillanatban mindenképpen felkiált, hiszen számára nem elfogadható, ha az emberi tényezőt teljesen figyelmen kívül hagyják. A pusztán rideg tényeken alapuló predesztinációról már láthattunk sarkított világképet a Gattaca című zseniális sci-fi-ben. Annak a filmnek sikerült rámutatnia, hogy a legnagyobb koponyáknak semmilyen lehetőségük nem lett volna a kibontakozásra, ha csak a genetikai állományuk alapján döntik el, milyen munkát vállalhatnak, vagy éppen joguk van-e az élethez, a választáshoz.
Viszont ugyanez a probléma a jelenkorban is tetten érhető, amikor az önvezető járművek döntésprofilját próbálják meg felépíteni. Egy olyan szituációban, ahol a baleset elkerülhetetlennek tűnik, egy programnak mégis úgy kell majd navigálnia, hogy a lehető legkevesebb ember sérüljön meg, de ez rengeteg etikai kérdést felvet. Hiszen az autó tulajdonosa joggal várhatná el, hogy a prioritás az övé és utasaié legyen, de a másik gépkocsiban tartózkodók ugyanezen az állásponton lennének. Ehhez pedig képzeljünk oda egyéb, vétlen, de a helyszínen tartózkodó, potenciálisan veszélybe kerülő karaktereket is. Az összetett szituációt emberként sem egyszerű elemezni, egy program meg csupán az alapján képes döntést hozni, amilyen információkat, változókat és lehetőségeket bevittek a rendszerébe. Természetesen az adaptáció számára is nyitott és opció, de míg az ember hivatkozhat rá, hogy tévedhet, úgy a döntéshelyzetben lévő idegen, integrált entitást azonnal megtámadja a média, hogy veszélyes, amint az első hibát elköveti. Ezen a ponton pedig mindenki gondolkodjon el arról, hogy ez mennyire helyes.

A WatchMe-ről nekem rögtön a Person of Interest jutott eszembe, de más aspektusból, mint arról a sorozatnál értekeztem. A megfigyelési rendszer egyszerre pozitív és negatív, nem simán fekete vagy fehér. Hiszen segítségünkre lehet abban, hogy vitás kérdésekben döntés születhessen, ha minden, amit látunk és hallunk folyamatos rögzítésre kerül. Ugyanígy hatalmas segítség lehet a monitorozás azoknak, akik valamilyen krónikus betegséggel kell együtt éljenek. Az intelligens, programozott implantátumok ugyanis ezek segítségével mindig annyi gyógyszert, hormont vagy egyéb neurotranszmittert adagolhatnának az adott szervezetbe, amennyire éppen szükség van, így a személyre szabott kezeléseket új alapokra helyezhetnék. Azonban a belső megfigyelőrendszer ugyanolyan buktatókat rejthet, mint a külsők, mert a Ghost in the Shell és a Facebook óta tudjuk és megtanultuk, hogy biztonsági kockázatot rejt. Nem véletlenül igyekeznek szabályozást kialakítani minden olyan élethelyzettel, programmal és szervezettel kapcsolatban, amelynek valamilyen módon adatot, illetve információt szolgáltatunk. Hogy pontosan mi is minősül hasznosnak, azt pedig a fent említett sorozat kapcsán már bővebb példákkal kifejtettem.

A tudomány kérdéskörei, az összeesküvés elméletek és a filozófiai problémák láthatóan kapcsolatban vannak egymással, de egy érdekes problémakörről még nem beszéltem, melyet a Harmony elég alaposan és sokkolóan körbejár. A Werther-effektus bizonyára nem fog ismerősen csengeni a kedves olvasóinknak, de a középiskolások még emlékezhetnek Goethe levélregényére, az Az ifjú Werther szenvedéseire. Maga a felvetés, hogy egy bármilyen mű akkora hatással lehet az emberekre, akik megismerik, hogy öngyilkossági-hullámot indít el, elég abszurdnak tűnhet, de csupán elsőre, ha a jelen kor és a Facebook, 4chan, Iwiw, Twitter, Instagram-generációkra gondolunk. A különböző őrült kihívások, melyek közül a hoax-ként induló Kék Bálna játék állítólagosan, míg a pózolós szelfizések bizonyítottan rengeteg gyerekáldozatot követeltek. Az azonban valószínűleg nem köztudott, hogy ez a médiahatás nem a Világok Harcával indult el, hanem jóval korábban, pontosan a Goethe-regény volt az első, amely akkora visszhangot váltott ki, hogy valóban kisebb csoportok alakultak, amelyek öngyilkosságot követtek el a könyv elolvasása után. A Werther-effektus mai öntudatlan követői pedig a depressziós-sztárok nyomdokaiba lépő fanatikus rajongók.

A Psycho-Pass alkalmával már illusztrálták nekünk, mi történik akkor, ha a kollektív tudatot olyasmi irányítja, amely képes befolyásolni az összes többi gondolkodását. Így könnyen megérthető az, amihez visszakapcsolódnék: egy bármilyen rendszer azért válik sebezhetővé, mert nincs megfelelően levédve, a kontroll hiánya pedig beláthatatlan következményekkel járhat. Persze lehetünk gőgösek, naivak és jóhiszeműek, hogy embertársaink nem akarnak nekünk rosszat, mert az egy adott vallás, ideológia vagy éppen morális meglátás szerint bűnnek számít, de szerintem számtalanszor bebizonyosodott, hogy ez a hozzáállás már Darwin szerint is csupán a természetes szelekcióhoz és a hülyeséghez való jogunkat garantálja és támasztja alá.

A Harmony-t azért tartom fontos műnek, mert ennyi problémakörrel foglalkozik, ennyi kérdést képes felvetni. Michael Arias (Tekkonkinkreet) és Takashi Nakamura (Robot Carnival, A Tree of Palme, de neki köszönhetőek az Akira animációi és karakterei is) rendezőpáros zseniális animét alkottak, iszonyatosan elgondolkodtató film született meg, melyhez erősen hozzájárul Takahiro Tanaka (Thundercats, UTOPA) varázslatos karakterdizájnja, mely a redjuice (Guilty Crown, The Empire of Corpses) munkásságára épült. Yoshihiro Ike (Blood: The Last Vampire, B: The Beginning, Inuyashiki Last Hero) zenéje tökéletes harmóniát alkot Marefumi Niibayashi (Berserk: The Golden Age Arc) és Osamu Hasada (UTOPA) művészeti vezetésével, képi világával, Yusuke Hirota (Tekkonkinkreet, Moondrive) CG animációjával.

EGOIST: Ghost of a Simle

Project Itoh Harmony-ja jóval erőteljesebb alkotás, mint a The Empire of Corpses, ténylegesen olyan művekkel lehet egy napon említeni, mint a Ghost in the Shell, az Appleseed, a Serial Experiments Lain, valamint a Psycho-Pass. Filozófiai elmélkedései miatt nem tartozik az egyszerűbb animék közé, de a sci-fi rajongóinak bátran merem ajánlani ezt a cyberpunk filmet.