2018. okt 21.

Szabad akarat a Ghost in the Shell 2: Innocence-ben

írta: Emerald Dragon

Ghost in the Shell 2: Innocence (2004)

ghost_in_the_shell_2_innocence1920x1040_h264_flacniizk_mkv_snapshot_01_04_27_2013_07_24_04_22_43.jpg Az 1995-ös zseniális cyberpunk anime alaposan feladta a leckét, ha esetleg folytatást óhajtanának készíteni Shirow Masamune manga adaptációjához. Ennek ellenére az idő bizony igazolta, hogy a második rész animációs változatának is van létjogosultsága, pláne, hogy Oshii Mamoru a Ghost in the Shell 2: Innocence sikerén felbuzdulva, valamint a technikai megvalósítás kontrasztját látva úgy döntött, 2008-ra felújítja a korábbi filmet is. De lássuk csak, a látványon kívül mi is az, amitől a folytatást is ajánljuk a megtekintésre.

Kawai Kenji: Kugutsuuta ura mite chiru

A Public Security Section 9 továbbra is teljesíti feladatát, bár a 2501-es projekt és a Bábjátékos kapcsán úgy tűnik, elvesztették az Őrnagyot. A helyén keletkezett űrt Batou és Togusa igyekeznek betölteni, a páros tökéletesen összeszokott és ütőképes duót alkot, de hiába egészítik ki egymást, ha figyelniük is szükséges a másik ténykedését. Legújabb esetük igencsak felkavaró és ugyanolyan titokzatosan indul, mint az előző rejtélyük. Számtalan gynoid gésa android hibásodik meg, és őrjöngésbe kezdenek, ezzel nem csak a kuncsaftokat, a tulajdonosokat, de néhány rendőrt is meggyilkolnak. Az egyik ilyen esethez kiérkező Batou meglepődve tapasztalja, hogy a szexoroid szinte öngyilkos üzemmódba kapcsol és azt hajtogatja: „Segítség”.

Mivel az áldozatok között ismét akad olyan is, aki a kormányhoz, illetve egyéb magas rangú hivatalnokokhoz közel áll, így felmerül a lehetősége annak, hogy terrorista akcióról van szó. Így Aramaki irányítása alatt Togusa és Batou nekiállnak kideríteni, ki áll a titokzatos esetek mögött, és a szálak a Locus Solus (utalás Raymond Roussel azonos című könyvére, de a műben számtalan irodalmi idézet megjelenik) nevű szervezethez vezetnek, akik a szexoroidok „személyiségéért”, valamint terjesztéséért felelősek. A rejtély megoldása azonban sokkal sötétebb, mintsem gondolták volna, és mélyebb kérdéseket vet fel, mint az első Ghost in the Shell anime.

Megfordítva az eredetileg tervezett sorrendet, úgy döntöttem, elsőként azt emelném ki, mennyire fantasztikus és tökéletes az Innocence vizuális és zenei megvalósítása. Oshii Mamoru rendezése mindent beleadott, hogy a filozófiai és teológiai elmélkedéseket olyan köntösbe öltöztesse, mely nem csak időtálló, de akár HD felbontásra is alkalmas legyen. Nem igazán volt szükség komolyabb képi feljavításokra, hiszen a jelenetek nagy részét kézi animációval oldották meg, iszonyatos részletességgel, a CG pedig teljességgel belesimul a grafikába, egyáltalán nem hivalkodó, pontosan olyan, amilyennek egy tökéletes műnek lennie kell. A filmszerűség jelen esetben ötvöződik a drámai hatással, mert az Innocence az akciójelenetek gyarapítása mellett rengeteg olyan kameramozgást is imitál, nem beszélve a perspektíváról, amikor Batout látjuk kívülről, mint egy idegen optikán keresztül. Emellett észrevehetjük, hogy a lassított és megállított jelenetsorok annyira impresszívek lettek, hogy a Mátrix is megirigyelné azt (természetesen köztudott, hogy a Wachowski fivérek alkotása az 1995-ös műből indult ki, de már túl vagyunk a trilógia megjelenésén is).
Kawai Kenji zenéjével gyakorlatilag egy impozáns alkotás született meg, ami az első percétől az utolsóig tökéletesen kivitelezett. Hihetetlenül erős összhatást biztosít az animének, így nélküle teljesen elképzelhetetlen volna. Nem véletlen, hogy legalább a záróakkordok közé felvették a 2017-es élőszereplős adaptáció során is. Bár a végeredmény tekintetében ennek nem biztos, hogy annyira örült a mester.

Lássuk most, milyen gondolatokkal foglalkozik az Innocence. A Ghost in the Shell elsősorban az alapokat fektette le, elkalauzolt bennünket egy potenciális – ugyanakkor nem is olyan távoli – jövőbe, ahol izgalmas kérdésekkel foglalkozhatott az emberi lét helyét boncolgatva a világegyetem szövevényes vásznán. A robotika, az informatika és a bio-, valamint nanotechnológia fejlődésével nem csak az átlagos protézisek lehetősége jelenik meg azok számára, akik új végtagot vagy érzékszervet igényelnek, hanem adott az is, hogy feljavítsuk a képességeinket. Számtalan cél közül egyértelműen a katonai felhasználás volna a legerősebb, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül az ember az iránti vágyát, hogy halhatatlanná váljon. Hiszen már az alkímia is foglalkozott ezzel a kérdéssel, hogy holtakat támasszunk fel, azaz örök életet garantálhassunk utódaink számára. Az animékben gyakran kerül elő ez, amit aztán kritikusan szemlélve ügyesen el is vetnek, hiszen már a szépirodalom és a ponyvaregények is rámutattak, valójában egy átokról van szó, nem pedig isteniségről. Ennek ellenére törekszünk arra, hogy meghosszabbítsuk az utunkat ezen a bolygón, ennek egyik potenciális verziója, ha a tudásunkat, ghost-unkat, vagy a vallási gyakorlatokban léleknek nevezett identitásunkat feltöltsük egy olyan rendszerbe, mely kevésbé anyagi jellegű. A bináris kódokba oltott lényünk aztán, miként egy mesterséges intelligencia, fennmaradhat az utókor számára, amíg ki nem fejlesztenek egy olyan technológiát, amely lehetővé teszi, hogy letöltsük magunkat egy új szerves testbe.

Mindennek alapja azzal azonosítható, hogy már régóta ismerjük az agyunk működésének alapjait, annak ellenére, hogy még csak a felszínét tapogatjuk a valódi képességének. Tehát elektromos impulzusok és szinapszisok sokaságáról beszélünk, amely akár le is fordítható valamilyen programnyelvre, és létrejön egy olyan szotver, amely közel azonosan viselkedik és számol majd, mint mi. A keletkezett másolat aztán új életet kezd, új tapasztalatokra tesz szert – lásd a Steins;Gate 0 – és a környezete hatására teljesen más személyiség alakulhat ki belőle.
Legalábbis így működne a dolog, ha valaki önszántából kerülne ilyen tudatállapotba, mert akkor tisztában van vele, hogy került oda, milyen céljai vannak, nem éri meglepetésként az új helyzet. De mi történik azokkal, akiket rákényszerítenek arra, hogy bináris kódként éljék le a hátra lévő életüket, legalábbis a tudatuk felkerüljön a világhálóra. Ezzel a Robotzsaru filmek is foglalkoztak már a nyolcvanas évek végén, és igazán izgalmasan járták körbe a témát. Legalábbis egy bizonyos részét, de azért ott még a kiberagy lehetőségéig nem mentek el. Hiszen ez a mesterséges egység felveti azt a problémakört, amit a Ghost in the Shellek elemzésekor már megemlítettem.

Az Innocence tovább viszi azt a szálat, hogy a mesterséges aggyal ellátott kibernetikus testek – vagy hívjuk őket android testtel ellátott emberi intelligenciának – pontosan annyira sérülékenyek, mint amennyire időtállónak, sebezhetetlennek a külső burkuk tűnik. Egy hackertámadás jóval nagyobb károkat okozhat, ha az elme tűzfalai nem megfelelően működnek, vagy a világhálóra kapcsolódva letöltenek, megnyitnak egy olyan fájlt, mely aztán megfertőzi az állományukat. Mivel a backup-pal nem igazán foglalkozik az anime, ezt azt jelenti, hogy nincs biztonsági mentés, ahogyan a valós életben mi sem tudjuk visszatölteni az adott szituációt, és újra kezdeni az életünket, mielőtt leléptünk volna a vonat elé, hátha átérünk előtte. Ami sokkal emberibbé teszi ezeket a teljes test kiborgokat is, bár nyugodtan felvethetné, hogy ilyesmiről is gondoskodnak, miként a fantasy irodalomban a lich-ek, azaz valahol egy dobozban elrejtve, vagy egy szerver titkos szegletében bizony létezhetne egy kópia az elme lenyomatáról.

De hogy ezt semmiképpen sem tudjuk felróni a Ghost in the Shellnek, az Innocence eljátszik ezzel a gondolattal, ha eléggé odafigyeltek, bizony Motoko karaktere nem a teljes tudatát tölti le, amikor az android testeket irányítja, és a megoldás kulcsa is bizony abba az irányba visz el bennünket, hogy igenis vannak másolatok, csak nem feltétlenül etikus az alkalmazásuk. Gondoljunk csak bele, hogy mi volna, ha számtalan verzióban, akár több testben is létezhetnénk egyszerre, vajon hogyan reagálnának ezek a lények egymásra, illetve mekkora konfliktust okozna az eredeti, kiindulási elmében a tudat, hogy nincs egyedül, hanem csupán egy halmaz egyik eleme. Ebben az esetben ismét felmerülhetne a kérdés, hogy mi számít eredetinek, mi élőnek, és melyik pusztítható el, illetve melyiknek van egyáltalán létjogosultsága.

Az Innocence visszanyúl a vallásokhoz, mitológiákhoz, és előszedi kicsit a teremtés kérdését is. Hiszen az androidok valójában az ember által alkotott új lények. Amennyiben azokat valamilyen mesterséges vagy éppen másolt tudattal ruházzuk fel, úgy élettelenből élőt alkotunk, még akkor is, ha ezt nem a szó klasszikus értelmével magyarázzuk. Az egyik ilyen történetről már korábban írtam a Cinegore oldalára, a Gólem legendája ugyanis már a suméroknál megjelent, de csak később a zsidóknál nevezték el így a sárból alkotott emberi mást. Ami természetesen az ember teremtésének allegóriája, hiszen az élettelenből gyúrják meg és tudattal ruházzák fel. Ahogyan az itt is megtörténik, hiszen egy mesterséges, fém és műanyag vázba kerül egy kiberagy, amibe aztán feltöltik a lényeget, amit ghost-ként emlegetnek, hogy megkülönböztessék a protokollok szerint működő androidoktól. Mert az fontos, hogy legyen valamiféle határ a kettő között, annak ellenére, hogy teljesen megfoghatatlan fogalmakról beszélnek.

És ide máris két felvetés is kapcsolható. A zsidó mitológiában a létrejött gólem egészen addig élettelen, ami a szájába nem helyezik – vagy homlokára nem tapasztják – a cédulát, melyen az aemaeth (אמת = igazság) szó áll, és a papír eltávolításával megszűnik mozogni. Más verzióban a homlokába vésik, és az első két betű eltörlésével (מת = maeth = halott) ugyancsak élettelenné változik. Ez pedig teljes egészében visszaköszön az az Innocence egyik jelenetében, ami meg is magyarázza, mi történik ott, bár elsőre nehezen megfejthetőnek tűnik. Viszont utal is arra, amit már a Puppet Master esetében felvetettek, azaz a kölcsönvett testekre, hogy tekinthetünk csupán eszközökként is a kiborgokra, hiszen a tudat elvesztésével mechanikus babákká válnak, eltűnik a lényegük, ha töröljük a memóriájukat, a ghost-jukat. Ergo ugyanúgy istent játszunk, amely majd eldönti ki és mi számít teljes jogú embernek, annak ellenére, hogy a kommunikáció nem ilyen természetű. Ily módon Motoko belső konfliktusa is élesebben szemlélhető.

A másik, ami nagyon lényeges felvetés, hogy az anime visszanyúl Asimovig, amikor a robotika alaptörvényeit alkalmazza az androidokra. Ergo egy olyan világot látunk, ahol igenis le van szabályozva, hogy meddig terjednek a jogok és a lehetőségek. De jelen esetben totális kontrollt feltételezünk az alkotott mesterséges lények felett, tehát nincs szabad akaratuk, ami így élesen elkülöníti őket az embertől. Ami persze a 2501-es projekt esetében már korábban megcáfolásra került, hiszen egy bármilyen program ugyanúgy képes lehet az evolúcióra, mint ahogyan az ember embrióból felnőtté fejlődik. Csak itt jóval erősebb a kontraszt, ahogyan egy szigorú protokollok által behatárolt szoftver adaptálódva, felfedezve és tapasztalva végül valami magasabb rendűvé alakul át, amely talán mindenki más számára felfoghatatlan, mivel teljes képtelenség, annak ellenére, hogy a potenciál végig jelen volt. Hogy immár klasszikus idézettel éljek, „az élet mindig utat tör magának” (Malcolm, Jurassic Park). Ez a gondolat pedig rögtön helyére teszi a Ghost in the Shell utolsó csatajelentét, amikor az evolúciót (törzsfejlődés) ábrázoló fát szétlövi a tank gépágyúja.
A filozófiai gondolatok tehát nem csak részletesebb kifejtésre kerülnek, hanem az Innocence újabb teológiai kérdésekkel is foglalkozik. De az etikai felelősség csak ebben a műben kerül elő, mint téma. Hiszen egyáltalán nem lényegtelen információ, hogy valaki beleegyezik-e a tudata feltöltésébe, másolásába, pláne, ha később ezeket az információkat törlik az emlékezetéből. De ezzel bővebben a következő kritikámban szeretnék foglalkozni, mert ez az egyetlen mozzanat, amit talán jól eltalált a 2017-es adaptáció.

Nyilvánvalóan az értekezéshez tartozik az is, hogy megemlítsem, ami bizonyára sokaknak szemet szúrt, hogy miért van egy Gabriel névre hallgató basset hound az Innocence-ben. Azon túl, hogy erősíti bennünk azt a képet, hogy Batou áll a legközelebb Motokohoz, hiszen mindketten azonos szinten mozognak, a férfi is majdnem teljesen kiborg testtel rendelkezik, és folyamatosan emlékeztetik magukat, hogy ők azért egy szinten még mindig emberek, élőlények. Hogy a kutya vajon mesterséges-e, egyedül Togusa boncolgatja, és a válasz nem is lényeges igazán, hiszen csupán aláhúzza az alapkonfliktus jellegét a műben. De annak ellenére, hogy ilyen könnyen megmagyarázható az állat jelenléte a filmben, még egy lényeges jelentősége van, méghozzá az, hogy Oshii Mamoru-nak ugyancsak van egy ilyen kutyája.

Illene valamiféle lezárást tennem, de valójában ezt már korábban megtettem. Amit még ide tudnék emelni, az talán a timeline, amit anno összeállítottam az Ghost in the Shell animékhez. Ez persze nem azt jelenti, hogy ilyen sorrendben érdemes nézni őket, sőt külön egységeket alkotnak bizonyos elemei, de sok mindent megmagyaráz a karakterek viselkedéséről, hogy éppen melyik érában járunk,

2027: Ghost in the Shell Arise-Pyrophoric Cult
2029: Ghost in the Shell: The New Movie
2029: Ghost in the Shell
2030-tól: Ghost in the Shell: Stand Alone Complex
2032: Ghost in the Shell 2: Innocence
2032-től: Ghost in the Shell: Stand Alone Complex 2nd GIG
2034: Ghost in the Shell: Stand Alone Complex: Solid State Society

Természetesen a két fő film egyáltalán nem illik be ebbe a sorba, hiszen ezek képezik az egész univerzum alapját. A későbbiekben szeretnék majd a mangákkal is foglalkozni, egyelőre azonban elköszönök a franchise-tól. A science fiction, a cyberpunk, a thriller, a krimi és a filozófikus hangvételű animék legerősebb és leginkább meghatározó szeletkéjét igyekeztem nektek bemutatni, remélem, sikerült újat is mondanom nektek róluk. A jelentőségük, valamint helyük a filmek és sorozatok óceánjában bizonyosan egyértelműbbé vált azok számára is, akik csak hallottak róla, de még nem találkoztak vele a vásznon. A két fő alkotás, a Ghost in the Shell, és az Innocence mindenképpen toplistás fog maradni, így előszeretettel ajánlom nektek.