Bár sokan szeretik elcsépelni ezt a szóösszetételt, de minden idők egyik legsikeresebb science fiction sorozatának tartom a Steins;Gate-et. Amikor anno ajánlották nekem, szkeptikusan tekintettem rá, de pillanatokon belül beleszerettem a zseniális karakterekbe, a történet hangulatába és a cselekménybe szőtt játékos tudományos ismeretekbe és értekezésekbe. Mikor a folytatásról olvastam, újra elfogott az izgalom, de a félelem is, hiszen tényleg egy tökéletes műről van szó, nagyon nem szerettem volna, ha tönkreteszik az élményt. De a kíváncsiság győzött, és belekezdtem ebbe is, ami kiváló döntésnek bizonyult, de a fő kérdés mégis az volt, vajon a színvonalat mennyire tartják majd az évad folyamán.

Kanako Ito: Fatima

Ahhoz, hogy ne kavarodjunk össze, vissza kell térnünk az eredeti sorozat huszonharmadik részéhez, és el kell dobnunk a végsőt. Helyette a béta-vonalra szükséges átlépnünk, egy alternatív epizódhoz, melyből aztán a Steins;Gate 0 elstartolhat. Így némileg megváltozik a végkimenetel és ez az új évad hangulatára is rányomja a bélyegét, sokkal melankolikusabbá varázsolva azt.
Miután Rintaro Okabe hiábavaló erőfeszítéseket tett Mayuri megmentésére, egyetlen megoldást talált, hogy a lány életben maradhasson, de elég durva árat kellett fizetnie érte, hiszen szerelme, Kurisu eredeti végzete így elkerülhetetlenné vált.

Tanulva abból, hogy a múltat nem szabad megpiszkálni, és az időgép felfedezése milyen belátható következményekkel járhat, az őrült tudós teljesen összetört, mert kedvenc labormunkatársa csipkelődő modorával már sohasem találkozhat. Hónapokkal az események után még mindig képtelen kikászálódni a letargiából, a Future Gadgets Lab immár nem működik, csak Daru és Suzuha töltik ott idejüket rendszeresen, a többiek csupán megszokásból látogatják meg az elhagyatott feltalálási helyszínt. Rintaro pszichiáternél kezelteti magát, régi fehér köpenyét immár elegáns fekete öltöny váltotta fel.

Úgy tűnik, sosem térnek vissza az események a megszokott kerékvágásba, Daru lánya hiába próbálja meggyőzni a társaságot, hogy változtassák meg a jövőt, a tudós már elpusztította a ’mikrohullámúfon’-t (ideiglenes név), és hajthatatlannak bizonyul, leendő édesapja pedig tiszteletben tartja a gyászoló férfi kérését, annak ellenére, hogy Rintaro sohasem osztotta meg velük a teljes igazságot. Egy váratlan esemény azonban alapjaiban forgatja fel a lelkét, amikor az amerikai Alexis Leskinen előadásán megismerkedik Maho Hiyajou-val, akiről kiderül, egykor együtt dolgozott Kurisuval. Ráadásul a kutatók új projektje, az Amadeus – a névválasztás külön cikket érdemelne – valójában Kurisu korábbi emlékeiből és személyiségéből létrehozott mesterséges intelligencia.

A lehetőség, hogy ismét beszélgetésbe elegyedhet tragikus sorsú szerelmével és tudóstársával, teljesen felvillanyozza Okabet. De ezzel párhuzamosan furcsa események veszik kezdetüket, hiszen Kurisu korábban is az időutazás lehetőségeit vizsgálta, és ez bizony más szervezetek figyelmét is felkeltette. Megmagyarázhatatlan szituációkba kerülnek az egykori laborasszisztensek, és Suzuha egyre inkább sürgetni próbálja őket, hogy akadályozzák meg a harmadik világháború eljövetelét. Rintaro Okabe döntés elé kényszerül, mely elől hónapok óta csak homokba dugott fejjel menekülni látszott: újabb időutazásba kezd, hátha ezúttal pozitív végkimenetele lehet a változásoknak, vagy emelt fővel vállalja, valakit ismét fel kell áldoznia.
A nemes cél érdekében mindenkinek át kell értékelnie az álláspontját és a lehetséges kimeneteleket, nem szabad forró fejjel a falnak rohanniuk, bármennyire is egyértelmű számukra a döntés, vagy éppen sürgeti őket a határidő. A kényszerítés és az eltitkolt kísérletek már a múltban megmutatták, mekkora veszélyt is hordoznak, de Rintaro Okabe sem kerülheti el, hogy szembenézzen a múltjával és a jövőjével, hiába odázta ezt hónapokon át.

Az első évad fő üzeneteként az időutazás veszélyeit, a változtatások árait neveztem meg, azaz általánosságban a felelősségvállalás kérdéskörét. A japán filozófiában is gyakori problémafelvetés ez, így nem csodálkozunk rajta, hogy a legutóbbi végkövetkeztetést ismét előveszik nekünk. Ahogyan már többször is említettem, az animék sosem foglalnak állást egy feldobott kérdésben, sokkal inkább szélsőséges válaszlehetőségeket mutatnak be nekünk egy adott szituációra adott reakciók következményeiről. Ezúttal tovább feszegetik az idegeinket, hiszen egy véglegesnek tűnő döntés utózöngéit veszik górcső alá, a fő karakterünk elméjébe merülve, előhorgászva onnan a belső konfliktusok tömkelegét, de a valós érzelmeket egy másik szereplővel mondatják ki, hiába van minden Okabe arcára írva.

Mivel egy alternatív időszálon járunk, így a párhuzamokra érdemes odafigyelni, ahogyan arra is, milyen lehetőségeket vázolt fel az előzmény, és ezzel szemben hova jutottunk el az aktuális jelenben. Ez az aspektus ugyanis különleges színezetet kölcsönöz az alapvetően elméleti fizikai kérdést – időutazás – központba helyező science fiction-nek. Azaz filozófiai szintre emeli a párhuzamos valóságok lehetőségét, és elgondolkodtat bennünket arról, hogyan is kellene ezeket kezelnünk. Mert minden egyes karakter felfogása más és más erről, attól függően, hogy milyen élményük kötődik hozzá. A végtelen ciklust ennél sokkal keményebben ábrázolták a Doctor Strange esetében – aki esetleg nem olvasta a filmről szóló kritikámat, most megteheti. Bár akkor nem spoilereztem el, itt már le merem írni, mekkora hatalom is az idő felett uralkodni. Mert egy halhatatlan lény számára semmi sem frusztrálóbb annál, ha egy olyan hurokba kerül, melyből képtelen kitörni.
Hiszen a végtelen lehetőségek száma pontosan ilyen kicsi sebességgel és valószínűséggel csökken, márpedig a kiút végül teljességgel kilátástalan, a remény megsemmisül és az elme megőrül, onnantól pedig bezáródnak a kapuk. Ezt a frusztrációt érdemes kiemelni Okabe esetében is, bár csupán utalást kaptunk rá a Steins;Gate során, hogy hányszor is próbálkozott, de másként nézünk a döntéseire, ha azt élesebben láttatják velünk. Ám ezt semmiképpen sem rónám fel hibaként bármelyik anime részére is, hiszen kétséget kizáróan együtt tudunk érezni a férfival és a lelkében keletkezett űrrel.

Amit még kiemelnék a Steins;Gate 0 üzenetei közül, az kicsit szomorúbb következtetés, bár inkább realistának nevezném. A párhuzamos valóságokról már több sci-fi sorozatot is láthattunk, így nem vagyunk kezdők az elméletek alapismereteiben. Tehát annyit könnyedén elfogadhatunk, hogy minden egyes pillanathoz számtalan választási lehetőség tartozik, azaz az elágazások száma közelít a végtelenség felé, és fel sem foghatjuk, mennyire irreális kijelentés ez. Mert ez bizony magában hordozza annak a lehetőségét, hogy bizonyos szituációk újra és újra felbukkanhatnak előttünk, és nem szabadulhatunk meg egy-egy döntésünk elkerülésétől. Amíg nem oldjuk meg a problémáinkat, nem varrjuk el az utolsó szálakat, addig bármikor felbukkanhatnak azok, válaszok elé állítva, vagy vádlón ránk meredve, akár a saját tudattalanunkból is. Ez pedig igencsak ijesztő lehetőség, ugyanakkor könnyedén belátható, hogy igaz, így valós veszély is.
Azzal, hogy ezúttal a drámaiságot növelték és komorabbá vált a hangulat, kicsit erre is felhívták a figyelmünket; a felnőtt lét velejárója, hogy elfogadjuk a valóságot, akkor is, ha az ijesztő vagy ellentétes az általunk idealizált világképpel.

Kanako Ito: Amadeus

Ahogyan már felvezettem, a Steins;Gate 0 az előzménykehez képest kevésbé felszabadult, sokkal elégikusabb és drámaibb, mondhatni érettebb, hiszen súlyosabb témákat boncolgat, mint a Steins;Gate. Mindezt azonban sikerült úgy megvalósítaniuk az alkotóknak, hogy nem szenvedett csorbát az a bájos alaphangulat, amely korábban belengte a karaktereket. Egy-két szereplőnél még jellemfejlődést is tetten érhetünk, ha odafigyelünk a reakcióikra, valamint viselkedésükre.

Ez természetesen nem összekeverendő azzal a ténnyel, hogy egy béta-vonalon járunk, tehát nem mindenki változott, csupán más az alaptermészete, mert bizonyos események sohasem történtek meg velük. Ez lényeges elem, könnyedén belezavarodhatunk – ahogyan Okabe is gyakran ebbe a hibába, előítéletbe esik –, ha elkalandozik a figyelmünk, ezért érdemes a sorozatot egyben végignézni, vagy visszaugrani néhány epizódot a végjáték és a fordulópontok előtt.

Ezúttal Kenichi Kawamurat (Qualidea Code) kérték fel a sorozat megrendezésére, ő pedig annak ellenére, hogy eddig csupán epizódokat dirigált, ügyesen vette az akadályt, a folytatás tökéletesen köthető a Steins;Gate eseményeihez és szereplőihez. A Steins;Gate 0 karakterdizájnját Tomoshige Inayoshira bízták, aki eddig a Buddy Complex és a Battle Spirits esetében bizonyított csupán, de ez a munkája hibátlanul sikerült, hiszen az előzményekhez képest egyáltalán nem lettek rosszabbak a grafikák. Ehhez természetesen hozzájárultak az animátorok, valamint Takeshi Kodaka művészeti vezetése is, hiszen nélkülük nem valósulhatott volna meg a projekt.

Szerencsére a folytatás – pontosabban mellékszál – grafikája nem marad alul az előzményekhez képest, hasonlóan gyönyörű képanyaggal találkozhatunk, sőt a szinkronhangok is visszatértek, így nem okoznak kavarodást. Ez persze csak az eredetiről mondható el, szomorúan olvashattuk, hogy bizony az angol utómunkálatok esetében változások álltak be a sorozat vége felé, így továbbra is az eredetit tudom ajánlani. A mű alaphangulatához szorosan illeszkedik a zenei aláfestés (Moe Hyūga – I've Always Liked You, The Moment You Fall in Love; Nobuaki Nobusawa, Takeshi Abo – Steins;Gate, Chaos;Child), illetve az intro és a vége főcím dala is, így attól senkinek sem kell tartania, hogy gagyibb megoldásokat alkalmaztak volna, nem spóroltak ezen a területen sem, az audiovizuális élmény ezúttal is tökéletesnek mondható, ahogyan a Steins;Gate esetében is. A visszatérő motívumokat lépten-nyomon tetten érhetjük, nagyon lényeges az időpontok megjelenítése, hiszen azokból következtetni tudunk az események láncolatára is.

Zwei: Last Game

Mivel a két sorozat alaphangulata kissé más, így azt, hogy melyik a jobb vagy egyformák-e, nehéz megmondani. Inkább arra keressük a kérdést, hogy szerethető-e ez az alkotás, és vajon kiállja-e az idő próbáját. Általában az ilyen típusú folytatások túlságosan meg akarnak felelni az előzményeknek, a rajongók elvárásainak, így olyan dolgokat erőltetnek bele, amivel kopizni szeretnék az eredeti animét. Ez azonban rendszerint nem sikerül nekik. A másik gyakori probléma, hogy teljesen eltérnek a gyökerektől, lázadva rúgják fel azt, amit tetszett a nézőknek, mert a saját önkifejezésüket szeretnék érvényesíteni. Ezzel az lehet a gond, hogy nem illik a koncepcióhoz, így dugába dől az elképzelés, egyszerűen nem működik a kémia. A pénzhiány látványos megjelenéséről pedig már a Fate/Apocrypha esetében sajnos láthattunk példát.

A Steins;Gate 0 szerencsésen elkerüli azt, hogy ilyen hibákba essen, amellett, hogy mer változtatni a Steins;Gate-hez képest, megőrzi a lényeges elemeket, illetve az alternatív valóságokra ügyes magyarázatokkal szolgál. Tény, hogy sokkal nagyobb a zavar, nehezebben áll össze a kép, és ez egy többször nézős sorozat, de erre sem mondanám azt, hogy probléma, sokkal inkább válik az anime erősségévé, hiszen arra ösztönöz, hogy a puzzle darabkáit összebányásszuk az epizódok közül. Érdemes utólag végig gondolni, hogy melyik esemény mikor zajlik, és ez milyen hatásnak köszönhető, illetve mit eredményez. Tehát bátran vágjunk bele, ha nem csupán felhőtlen kikapcsolódásra vágyunk, hanem az agytekervényeinket is meg akarjuk tornáztatni.
Remélem a végkövetkeztetés is mindenkinek tetszeni fog: El Psycho Kangaroo!

Értékelésem: 10/10

Forrás, információk: https://www.animenewsnetwork.com/encyclopedia/anime.php?id=20446, https://en.wikipedia.org/wiki/Steins;Gate_0_(TV_series)
Trailer: https://www.youtube.com/watch?v=DIfK--ahWAs
Bluray elérhető: hamarosan

Smaragd Sárkány