2025. feb 17.

Valami bűzlik az egész világon: mi, emberek – h.ml.t

írta: Emerald Dragon

h.ml.t

Szeretem kemény fába vágni a fejszémet, szerencsére ritkán van rá alkalmam, de olyankor eléggé bajban tudok lenni. A Budaörsi Latinovits Színházban igen súlyos darabokat állítanak színpadra, közülük a most megtekintett bőven elérte az ingerküszöböm felső határát is, amelynek kiváltképp örültem. Nyilván akkor éreztem, hogy ezzel problémám lehet, amikor belegondoltam, írni is szeretnék róla. Alföldi Róbert (Egy nő anatómiája – Pesti Színház; Augusztus Oklahomában – Weöres Sándor Színház; A félelem megeszi a lelket – Örkény István Színház; Futótűz – Radnóti Miklós Színház; Öröm és boldogság, h.ml.t, Az igazság gyertyái – Budaörsi Latinovits Színház) nem először rendezte meg Shakespeare Hamletjét, de a h.ml.t új magasságokba emelte ezt a drámát.

Hamlet (Fröhlich Kristóf – Beszélnünk kell Kevinről, Öröm és boldogság, Karoline és Kasimir, Részegek, A vágy villamosa – Budaörsi Latinovits Színház) apja tragikus hirtelenséggel elhunyt álmában. Ennek már két hónapja, de az országos gyászt egy menyegző dörejei és rave zene robbantja szilánkokra. Gertrud (Pelsőczy Réka – Az igazság gyertyái – Budaörsi Latinovits Színház; Nyílt tárgyalás, Lear király, Mesteremberek – Katona József Színház; Lavina – Belvárosi Színház) ismét megházasodik, férje testvérét, Claudiust (Mertz Tibor – Mellékhatás – Centrál Színház; Öröm és boldogság, Karoline és Kasimir, Liliom, Az igazság gyertyái – Budaörsi Latinovits Színház; Csókos Asszony – Miskolci nemzeti Színház) választotta a trón örököséül. Az udvar önfeledt mulatozását látva azonban a fiúnak kétségei támadnak a jelen helyességét és az adekvát viselkedést illetően. Ő ugyanis még nem tette túl magát szüleje elvesztésén. Ezért nem nézi jó szemmel, hogy az édesanyja ilyen korán új párt választott, különösen az illető személye zavarja. Valahogy igazságot kell tennie, ehhez pedig cinkosai is akadnak, Horatio (Sas Zoltán – Részegek, h.ml.t, A vágy villamosa, Karoline és Kasimir, Liliom – Budaörsi Latinovits Színház; Antigoné – Radnóti Színház), Marcellus (Juhász Vince – Részegek, A vágy villamosa, Karoline és Kasimir, Liliom) és Bernardo (Rákos Olivér – Részegek) személyében. Mindeközben az udvarban Polonius (Takács Katalin – A vágy villamosa, Liliom, Beszélnünk kell Kevinről, Karoline és Kasimir – Budaörsi Latinovits Színház) igyekszik helyezkedni, fiát, Laertest (Böröndi Bence – Az igazság gyertyái, Részegek, Liliom) külföldi tanulmányokra sarkallja, lánya, Ophelia Szőts Orsi – Részegek, Karoline és Kasimir, Liliom) viszonyát a komor Hamlettel aggodalmasan vizslatja. A trónörökös mélabús viselkedését kifürkészni a fiú gyermekkori barátait, Rosenkrantzot (Chován Gábor – Öröm és boldogság, Részegek, Karoline és Kasimir, Liliom) és Guildensternt (Hartai Petra – Öröm és boldogság, Beszélnünk kell Kevinről, Részegek, Liliom, Az igazság gyertyá, Karoline és Kasimiri – Budaörsi Latinovits Színház; Mefisztó – Kultúrbrigád) hívatja a király.

Tegyük félre az egész cselekményt és képzeljük el a gyökerét a sztorinak. Alföldi Róbert lecsupaszítja az egész művet és a gerincét operálja ki, ami izgalmasan naturalista lehetőséget biztosít a nézőközönségnek, hogy újabb rétegek kerülhessenek elő a műből. Továbbra is Dánia a helyszín, a kortalanság állapota viszont letagadhatatlan. Az események egyszerre több síkon is értelmezhetőek, főleg, ha a kezdőjelenetet számításba vesszük. Képzeljük el, hogy Hamlet depressziójával nem törődik senki, egyedül érzi magát, barátai ugyan mellette vannak, de nem a pozitív értelemben támogatják. A férfi ezért a tudatmódosítókban keres menedéket és elhiteti magával, hogy az édesapja egy összeesküvés áldozata lett. A társai természetesen potencírozzák a kényszerképzetet és együtt szörföznek tovább a rave partiba, az elkerülhetetlen tragédia felé.

Ez az újabb szint több szempontból is érdekes felütést és lehetőséget ad a darab felfedezésére. Egyrészt félretesszük a gyilkosság vádját, így a többi karakterrel szemben nem lesz prekoncepciónk. Másrészt egy tudatállapotra koncentrálhatunk, ami a műből könnyedén kitüremkedik. Minden tettnek van egy mozgatórugója és egy oka, illetve többnyire egy sémája. Jelen esetben az domborodik ki, hogy adott egy haláleset, amelyet minden szereplő eltérően kezel és dolgoz fel. A királynő folytatni szeretné életét, ezért új párt választ, hogy ezt megtehesse és ne a gyásznál ragadjon le. Az elhunyt testvére ebben kitűnő partneréül szegődik, ha lecsupaszítjuk a figurát, akkor a döntései sem bizonyulnak hamarinak vagy hataloméhesnek. Polonius csak helyezkedik és harácsol, a szándékai egyértelműek, mégis ártalmatlannak tűnik. Fia, Laertes ambiciózus, lánya, Ophelia a szerelmet és az elfogadást keresi.

De tovább lépve egy újabb felfedezést tehetünk, mert ezek mögött kiszúrhatjuk, hogy deviáns viselkedések is rejtőznek. Opheliát elnyomják, önbizalomhiánnyal küzd és a saját anyja is csak játszmázik vele. Polonius igazi narcisztikus személyiségzavarban szenvedő hölgy, aki a családtagjait könnyedén irányítja, mindenki mást is igyekszik az ujjai köré csavarni, magabiztossága jósolja meg a végzetét is. Laertes szinte szerelmes az édesanyjába, bármit megtenne érte, vakon engedelmeskedik neki, és követi minden intelmét és stratégiai lépését. Rosenkrantz és Guildenstern szándékai is egyértelműen behízelgőek, a lojalitásuk mögött kicsinyes érdekek állnak, a gyermekkori barátjukkal szemben könnyedén a királyi pár mellé húzódnak. Gertrud az élet élvezete érdekében elnyom minden más érzelmet, bár Hamletet szereti, mégsem törődik vele egy csöppet sem. Itt érkezünk meg Caludiushoz, aki az ártó szándék hiánya ellenére teljesen mesügének bizonyul. Nincs fogalma az emberi kapcsolatokról, a politikai érzéke ugyan meglenne az ország irányításához, de a valós érzelmekkel nem tud mit kezdeni.

A középpontban pedig Hamlet áll, bár a karakter lényeges igazán, nem a név. Egy fiú, aki elvesztette az édesapját, aki gyászolna, de képtelen megbirkózni a feladattal. A depresszióját nem ismeri fel senki, mert valójában nincs olyan, akit érdekelnének az érzései. Figyelemre volna szüksége, egy hallgató és értő fülre, segítségre, de senki nem teszi fel neki nyíltan a kérdést. Aki mégis detektálja a problémát, inkább kerülőutakat keres a gondoskodás helyett, hogy ármánykodással kiszedje belőle, mi bántja igazán. A gondoskodás hiánya, illetve azon barátai, akik csak adják alá a lovat, egyetlen irányba terelik az események láncolatát. Így Horatio olyan cinkossá válik, aki csak bábja Hamletnek, nem igazi segítője.

A 4:12 kapcsán már értekeztem arról, hogy a család szerepe gyakran eltorzul, mert a szándék önössé válik, az egyént kihagyják belőle. Mindenki számára az udvar és az új menyegző fontos, a továbblépés és a saját érzelmeik, a karakterek a valóságban nem törődnek egymással. Az ajándékok személytelenek, a kapcsolatok laposak és felszínesek, a beszélgetések többször ömlengősek vagy érdeklődést mellőzőek. A szerelem sem igazi csak megjátszott, nincs tisztaság, minden mocskos, ahogyan Dánia bűzlik a hazugságok és a játszmák tengerében. Hamlet is küzd a saját érzelmeivel, bohókásan hazudozik vagy játszik a körülötte állókkal, adja az őrültet, hogy elfedje a valós állapotot. A fiú sem igazán keresi a megoldást, nem fordul szakértőhöz, de a barátait sem környékezi meg ilyen témájú beszélgetéssel.

Tágabb értelemben véve a kommunikáció hiányát mutatja be a h.ml.t, mert amellett, hogy mentális problémákkal küzdenek, egymással sem úgy beszélnek, hogy annak lényeges értelme volna. A célok mindig jelen vannak, de felemésztik a szükségleteket. Így a valóság teljesen eltűnt Dániából, a karakterek életéből, csak ez az alternatív illúzió létezik, egymás ugratása, a helyezkedés és a diplomácia sakkjátszmák egymással szemben. A koordinált mozgásban senki nem vesz részt, ezt erősíti a darab eleji rave parti hangulata és a tudatmódosító használata is. Az őszinteség és az önreflexió egyetlen szikráját csupán Hamlet képviselhetné, de ő is csak a nézőközönségnek vallja be, mi zavarja igazán az egész helyzetben.

A monológ teszi egyrészt egyetemessé, másrészt aktuálissá a művet, mely értelmezhető akár az ország szintén is, de én világi viszonylatokat vizionálok. A kisember csak feszeng, őrlődik, elégedetlenkedik és puffog, de nem tesz semmit. A nagyok játszmája tökéletesen működik, mert a határok feszegetésére igazán fenyegető, nemet mondó reakció nem érkezik, így valójában ezek el is tűntek, és egy szinten bárki bármit megtehet, következmények nélkül. Erre tökéletes reflexió az utolsó, zárószín, amikor mindezt az arcunkba robbantják. A vádló tekintetek a lelkünk mélyére hatolnak, együtt bólint a közönség, de a feszengésen kívül más ezúttal sem történik. Van ehhez is kulcs, a rendező ki is domborítja, de a crescendo büntetést vizionál, nem Kánaánt. Az áthallások, akárcsak a Kultúrbrigád, és a Latinovits többi darabja esetében nem puha, hanem kimondottan éles, bár idomul a műfajhoz is. A drámai felhanghoz tökéletesen passzol a vádló szónoklat, mely egyszerre ön- és társadalomkritika.

A h.ml.t esetében is azt kell mondjam, hogy vagy tetszeni fog vagy gyűlölőd, mert nem érted vagy a valóságtól inkább menekülnél. Most is kaptam el beszélgetésfoszlányt, mely a darab sűrűségét neheztelte, sokan a nyitójelenetnél elkalandoztak és meghökkenésük indokán nehezen vették fel a ritmust. Számomra meglepő, de többször találkoztam ezzel a jelenséggel, a látvány hatása a tudatra olykor fagyásokat és indulatokat válthat ki, melyek aztán nehezítik az élmény befogadását. A színpadi mezítelenség még a 21. században is tud akkorát ütni, hogy a fiatalabbak nem tudnak vele mit kezdeni. Ami azért szomorú, mert a tabukat a tinédzser éveink alatt kellene levetkeznünk, nem pedig akkor felépítenünk.

A mai társadalom ilyen, erről pedig mi tehetünk, mert nem cselekszünk ellene, a megelőzés helyett sokan a homokba dugják a fejüket. Az oktatás és a képzések információátadássá degradálódnak, a fejlesztést magunknak szükséges elvégeznünk, ha mentort nem találunk, csak beállunk a sorba vagy esztelen lázadókká változunk. A kulcs a kommunikáció, minden szinten és mindenkor. Anélkül nem tudjuk, ki mire gondol és csak feltételezésekre alapozhatunk. Az őszinteség ritka és csak nevetünk rajta vagy húzódozunk tőle, mert a játszmák tengerében osztályrésze közöttünk nincsen. Felvállalni önmagunkat, az érzéseinket és a céljaink érdekében cselekedni talán nemesebb, mint szótlanul hallgatni és tűrni, de a túlélő ösztön ezzel szemben dolgozik, így a kérdés örök marad, a válasz pedig egyáltalán nem egyértelmű.

Azon túl, hogy csöpög a társadalomkritika és a tükör görbülete kihangsúlyozza a hibáinkat, a tehetetlenség is meglehetősen kiérezhető a darabból. Hiszen Hamlet is kimondja, az ember keres egy biztonságos pontot, amelyben még kellő kényelmet talál és abba belepuhulva nem törekszik a változtatásra. Nem csak a gyávaság hajtja ezt, hanem a bizonytalanság érzése is táplálja az állapot megőrzésére. Nehéz kibillenteni bennünket a nyugalmunkból, a lázadás a kanapéra azért is korlátozódik, mert nem igazán látunk valós esélyt a változásra. Ez nem csak vezetői dilemma, miszerint változást mindenki akar, de változni annál kevesebben. Inkább annak hitét vesztettük el, hogy valami jobb is lehet. Felnőttként hamar ráeszméltem arra, hogy a negyvenesek már nem lázadnak, nem elégedetlenkednek, hanem csitítják a húszasokat és a harmincasokat, hogy nincs értelme mindenért ágálni, akad olyasmi, amin állandó és amin mi magunk nem tudunk változtatni, azon kár elmorzsolódnunk. Az én elvem nem csak az élni és élni hagyni, hanem ennél fontosabb, mindig van választásunk. Ez radikálisan és vádlón hangzik, de a h.ml.t is utal rá, hogy a valójában tettekre van szükség, azok következményeinek felvállalásával, melyet viszont nem szeretnénk magunkhoz venni.

A felelősségtudat vagy -vállalás kérdése a társadalomkritikák legveszélyesebbik eleme. Rámutatni arra, hogy csak mi vagyunk az akadályai a saját fejlődésünknek igencsak népszerűtlen igazság. Emberekként gyakran kerüljük a felelősséget, menekülünk előle és előszeretettel varrjuk más nyakába. Erre vannak intézményrendszerek is, melyek kiválóan működnek, annak ellenére, mekkora teher is lehet ez valójában. A hárítás könnyelmű eszköz, mert nem szünteti meg a morális verzióját, illetve csak a saját szemünkben tűnik el, egyáltalán nem oszlik semmivé. Nem véletlenül gondolkodunk mégis úgy, hogy inkább elvetjük a változtatás elindítását, én is találkoztam olyan helyzettel, ahol a megbeszéltek és a tervek alapján elindultunk előre a megvalósítás útján, majd egy rövid idő után észleltem, hogy valójában egyedül vezetem a társaságot, akiknek félelme végül megláncolta őket és nem mozdulnak együtt velem. Félelemnek hívom, de konfliktuskerülésnek is nevezhetném, hogy eufemizáljam a jelenséget. Ennek ellenére a tény, hogy mártírok kevesen szeretnénk lenni, illetve csak úgy, ha arról tudomásunk van és vállaljuk a szerepet. Amikor mások ragasztják rá a címkét a hátunkra, áldozatokká válunk, mely nem kellemes élmény. A köz felelősségvállalását egyetlenként elviselni kimondhatatlanul hálátlan feladat. A csalódás pedig belefásulást szül, és megérkezünk Hamlet monológjához.

A h.ml.t társadalomkritikus hangneme egyfajta szatírává alakítja Shakespeare művét. Alföldi Róbert lép egy merészet és mélyebb tartalmakat kutat a közismert műben. Ezáltal teszi egyrészt a kor számára is értelmezhetővé, de emberközelibbé és egyetemessé is. A problémákat nem eltusolni kell, hanem beszélni róluk, kitárgyalni, ezzel a színház felvállalja a fáklyavivő és a láng őrző szellemét. Ez nem csak oktalan lázadás és magamutogató véleménynyilvánítás, hanem egy eltűnőben lévő funkció újraélesztése és fenntartása. Több olyan színházra és előadásra, színészre és rendezőre volna szükség, akik nem csak a múlt árnyékában élnek, hanem fejlődnek és nem hagyják magukat elhallgattatni. Az emberek kell, hogy lássák, nincsenek egyedül, ezek nem a mi képzelgéseink, hanem olyan problémák, melyeken osztozunk. Ami azt jelenti, hogy a megoldás kulcsa is bennünk van, változzunk, hogy változtassunk.