2025. feb 05.

Izzó szerelem, vagy csak a fantáziánk játszik velünk? – Mellékhatás

írta: Emerald Dragon

Mellékhatás

Akadnak olyan művek, melyeket elsősorban szakmai kíváncsiságból tekintek meg. Ilyen volt a Kultúrbrigád Az orvosa vagy a Thália Színház Téli kertjében játszott Hisztéria. Ezúttal a Centrál Színházba vezetett a tudásvágyam, amikor felfigyeltem Lucy Prebble (The Sugar Syndrome, Th Independent) Mellékhatás című drámájára. A kisszínpadon eddig csak az Oleannát volt szerencsém megcsodálni, így elsősorban az érdekelt, miért ezen játsszák a színdarabot.

Tristan (Fehér Tibor – Lány a vonaton, Dominógyilkosság, Legénylakás – Játékszín; Network, Fekete Péter, Az ügynök halála – Centrál Színház) és Connie (Gáspárfalvi Dorka – Lány a vonaton – Játékszín; Ments meg, szerelem! – Vidám Színpad) nagyjából egyidősek, mindkettőjüknek pénzre van szüksége. Gyógyszerkísérletre jelentkeznek, a férfi már jártas ebben és ismer minden szabályt és kiskaput. A hölgyet érdekli a pszichológia, a pszichiátria, így kézenfekvőnek tűnik számára, hogy egyszerre jusson anyagi haszonhoz és elégítse ki kíváncsiságát. Az új hatóanyag egy antidepresszáns, melyet egészséges egyedeken próbálnak ki a klinikai I. fázis során. A feladat nem bonyolult, követik az utasításokat, beszedik a gyógyszereket, engedik, hogy vizsgálatokat végezzenek rajtuk, részt vesznek a teszteken és beszámolnak mindenről, amit tapasztalnak a szer hatása alatt.

Tristan független férfi, míg Connie egy kapcsolatban él, melyet maga sem képes pontosan definiálni. Talán ezért is lesz kíváncsi, amikor a pasi nyíltan flörtölni kezd vele és a kapcsolódás hamar azonos hullámhosszra hozza a párt. Viszont a hölgy ért a pszichológiához és tisztában van a szer potenciális hatásaival, így racionálisan megközelítve nem biztos az érzelmek valódiságában. Ám Tristan egyáltalán nem így gondolkodik, ő szabadelvű és idealista, így könnyedén fejest ugrik a szerelembe. Kettejük tangója egyre hevesebb és forróbbá válik, miközben a kísérlet folytatódik és az igazságra végül minden szereplő szerfelett kíváncsivá válik.

Szakmámat tekintve gyógyszerész vagyok így nagyon érdekelt, hogy a darab milyen témákat fog érinteni, hogyan nyúl majd ezekhez a kérdésekhez, mennyire mer szókimondó és provokatív lenni és a színészek miként élik majd át ezeket a helyzeteket. Ahhoz, hogy egy gyógyszer a patika polcaira kerüljön, a legtöbb esetben dollár milliárdok elköltése után végre megszületik egy olyan gyógyszerforma, amely már alkalmas lehet arra, hogy az emberi szervezetbe kerülve potenciálisan kifejtse hatását. Az ezt megelőző évet vagy évtizedeket most gondosan tegyük egy függöny mögé, a történet szempontjából egyelőre nem fontosok. A klinikai I. fázisban bizony már hús-vér emberekre van szükség, lehetőleg egy olyan populáció aliquotra, mely reprezentatívan jellemzi az emberiségnek legalább egy részét. Általában az átlagos egészséges emberrel kezdik mindezt, azaz ideális esetben az önkéntes huszonéves férfival és nővel. Lényeges minden olyan adat, amely a kísérlet eredményét befolyásolhatja vagy torzíthatja. Ilyenek a dohányzás, alkohol-, gyógyszer- és tudatmódosító fogyasztás, alapbetegségek, pszichés problémák és persze az alapkoncepciók és a rögeszmék is ide sorolhatók. Az ideális alany minden esetben egy 26 éves, 70 kilós, makkegészséges férfi volna. Mert azon pontosan megfigyelhető minden hatás. Szándékosan nem használom a mellékhatás szót, mert a lényeg az, hogy minden változást megfigyeljünk, aztán lehet ezeket a paramétereknek megfelelően szortírozni.

Az első körben nem illendő szülőkorú hölgyeket bevonni a kísérletekbe, mert a magzatkárosító, teratogén és mutagén hatásokat nem itt szükséges monitorozni. Minden esetben érvényes a nil nocere elv, azaz lehetőleg ne ártsunk senkinek addig, amíg az nincs betervezve. A kísérletet többféleképpen el lehet végezni: kaphat minden alany azonos formulálású és azonos dózisú hatóanyagot; kaphatnak különböző formulálású, de azonos dózisú; valamint ezek permutációi. A hatóanyagot nem tartalmazó készítményt placebonak nevezzük. Gyógyszerészi értelemben a placebo azonban ennél szűkebb jelentéssel bír, mert annak a hatóanyag kivételével teljesen meg kell felelnie összetételében az eredeti gyógyszerrel. Viszont a kísérlet folyamán ezekkel fontos játszani, mert a pszichés hatás kiszűrése fontos a végkövetkeztetés, azaz a működés megítélése szempontjából. Tovább bonyolítva, lehet nyílt és egy- vagy többvakos a rendszer, attól függően, hogy milyen szinten ismert a placebo leosztása. Ez a „játék” arra jó, hogy a statisztikai adatokkal ne lehessen könnyedén játszani és a pszichésen befolyásolt vagy szelektív eredmény értékelés minél kevesebb eséllyel forduljon elő.

Ahogyan említettem, a formulált gyógyszerhez dollár milliárdokat költenek el, így egy gyár rengeteget bukik azzal, ha a klinikai fázisok során már elkaszálják a terméket és nem származik belőle bevételük. Emiatt van egy motiváció a kísérletet irányítókban, hogy az eredmény számukra megfelelő legyen. Szerencsére van jónéhány olyan szabályzat és ellenőrző szervezet, amelyek ezeket visszafogják és kordában tartják. Van számtalan olyan sztori, amely végül komoly bírságokkal sújtott gyártókat, mert a profit érdekében megpróbálták meghamisítani a hatás- vagy a mellékhatás profilt. Ezért is van az a rendelkezés, hogy amennyiben valaki panaszkodik egy tünetre a bevett gyógyszerrel kapcsolatban, azzal kapcsolatban azonnal kivizsgálás indul, és ezek nagy eséllyel felkerülnek a betegtájékoztatóra. Ez védi mindkét felet. Kihangsúlyozom, a betegtájékoztató pont ezért egy FYI típusú dokumentum, valójában az orvos és a gyógyszerész számára szolgáltat információt és nem a beteg felé. De a hipochondriára most nem szeretnék bővebben kitérni.

A klinikai I. fázis azért is lényeges, hogy kiszűrje azokat a veszélyeket, amelyek egy adott hatóanyagra jellemzőek lehetnek. Illetve a gyógyszerészi kémia ugyan már egy olyan tudomány, ahol már szoftverrel tervezhető az API (active pharmaceutical ingredient), mivel a szerkezet-hatás összefüggés könnyedén megjósolható. Azonban az ember egy bonyolult rendszer, a puding próbája pedig az evés. Tehát a fogyasztás után megfigyelt hatások monitorozása kihagyhatatlan lépés. Nyugalom, a halálos dózist nem ezzel a módszerrel határozzák meg. Legalábbis nem mindenhol és nem mindenkor. A kísérlet bárminemű befolyásolása, módosítása, szabotálása az egész érvénytelenítését eredményezi. Lehet ez ártatlannak tűnő kihágás, mint egy cigaretta elszívása, egy önfeledt szexuális aktus vagy éppen fals vagy valós információközlés az alanyok és a kísérletet végző személyek között.

Lucy Prebble műve zseniálisan mutatja be azokat a részleteket, amelyeket fentebb felvázoltam. Tűpontosnak is mondhatnám azokat, de természetesen a lényeg mindig egy érdekesebb helyzet bemutatása, azaz a szélsőségek demonstrálása. A slice of life típusú darabokra valószínűleg nem volna túl nagy igény, ha átlagos eseteket mutatnának, katarzisélmény lehetősége nélkül. Horgas Ádám (Lány a vonaton, Teltház – Játékszín; Ments meg, szerelem! – Vidám Színpad) rendezésében gyönyörűen épül fel a mondandó, a játékos kezdet egyre hevesebbé és forróbbá válik, majd a komoly téma felé haladva fokozatosan fejbe vág bennünket a valóság. Mertz Tibor (Öröm és boldogság, h.ml.t., Liliom, Karoline és Kasimir, Az igazság gyertyái – Budaörsi Latinovits Színház; Csókos Asszony – Miskolci nemzeti Színház; Egy, kettő, három – Kultúrbrigád) megjelenése jól tükrözi az önelégült, de elhivatott kutatóorvosok személyiségét, Botos Éva (Ma este megbukunk – Centrál Színház; Boldogan éltek – Szkéné Színház, Ments meg, szerelem! – Vidám Színpad) pedig zseniálisan megmutatja nekünk, milyen veszélyei vannak, ha személyes érzelmeket keverünk a munkavégzésünkbe. Sztereotípiának tűnhet, de a helyzet az, hogy a jó pszichológus vagy pszichiáter először magát analizálja, hogy másokon hitelesen tudjon segíteni. Problémát jelent, ha a kettőt összezagyválja és a személyes érzéseit kivetíti a páciensekre. Ám ez a vonal más irányba vinne el bennünket. Fehér Tibor játékát öröm volt nézni, Gáspárfalvi Dorka és közte fenomenálisan működik és forr a kémia. Fehér Tibort már több darabban is volt szerencsém megfigyelni és nagyon tetszik, hogy folyamatosan képes megújulni. A quartett szerfelett frappánsan varázsolja elénk azt a csodát és rombolja le a misztikumot, amely a klinikai kísérleteket övezi.

A Mellékhatás nagyon szemléletesen vetíti elénk azt a hálózatot, amely egy kísérlet során megtörténhet. Igazából majdnem minden eshetőséget sikerül bemutatnia, egyetlen darabba sűrítve. A szélsőséges reakcióknál pontosan ez a veszély fenyeget minden résztvevőt, hogy a határok minden szinten elmosódnak és valójában senki nem képes objektív maradni. Ezt a szót utálják a legtöbben, amikor használom, mert az ember érzelmes lény, így képtelenségnek tartják, hogy valaki tárgyilagosságot mutasson, inkább az illúzióját érzik. Azért kedvelem ezeket a megállapításokat, mert valójában nem rólam, hanem a kritikusról formálnak véleményt. A saját félelmeink kivetítése pedig szintén egy olyan elem, amelyet mind a pszichiátria, mind jelen kísérletünk is kitűnően ismer. Ezért is neveztem hálózatnak a jelenetek és az érzelmi skálák sokaságát.

Adott egy gyógyszer, ami a depresszív állapotot szeretne kezelni. Ennek mérhető volta az érdeklődés növekedése, a lelkesedés és az önbecsülés növekedése, az önreflexió visszaszorítása, a következmények teljes mellőzése és legjobb esetben akár szerelem is kialakulhat. Amennyiben nem működik, úgy a változás nem szignifikáns, sporadikusan megfigyelhető vagy el sem éri az ingerküszöbünket. Tegyük fel, hogy van egy alany, aki viszont nem teljesen egészséges és mondjuk depressziós epizódjai vannak, vagy egy olyan egyén is bekerül a válogatás során, aki bipoláris zavarral küzd, esetleg szuicid gondolatai vannak, de a mentális problémák csak a jéghegy csúcsát jelentik. Mert általánosságban elmondható, hogy a szervezetünkben található receptoraink ugyan szervspecifikusnak tűnhetnek, azonban ez korántsem igaz. Ezért, ha egy hatóanyag kiváltja pozitív hatását az egyik oldalon, a másik oldalon kalamajkát is okozhat. Nem untatok senkit szakzsargonokkal, a lényeg, hogy nem véletlenül szükséges az összes tünetre odafigyelni, mert bizony kellemetlen meglepetésekkel szembesülhetünk.

Amikor valaki nem tudja, hogy valós- vagy ál gyógyszerkészítményt kap-e, azt vaknak nevezzük. Ha az sem tudja, hogy mit kapnak, aki ezt adagolja, az a duplavak. Ezen tovább is csavarhatunk, ahogy az elején rámutattam. A cél az külső ingerek befolyásának minimalizálása. Mert a szabotázs lehet szándékos és véletlen is. De nem ez a két lehetséges előfordulás van, ahogyan azt többször is hangoztatom, minden spektrális. A szeretet, a szerelem, a vonzódás fantasztikus élmény, kémiai folyamatok komplexitása érvényesül. Viszont ezek minden egyes érzelmet felnagyítanak, ezt hívjuk rózsaszín ködnek, de a gyógyszerészek mellékhatásnak is csúfolhatják. Mert bizony ez nem mindig van a segítségünkre, ha döntési helyzetbe kerülünk, ezek befolyásolják a végkimenetelt. Logikusan teljesen random módon történik mindez, mert a logikát azt erősen polarizáljuk a felhőben úszkálva. A libikóka pedig szépen átbillenhet, amikor racionálisan próbálunk rá tekinteni, megijedünk tőle vagy valami váratlan esemény hatására iszonyatosan szélsőségesen reagálunk, mindezt közben észre sem vesszük. Aztán a koncentráció lecseng, visszajutunk az eredeti állapotba és jönnek azok kellemetlenül kínos beszélgetések, gondolatok és bocsánatkérések, de manapság inkább a ghostig az adekvát viselkedésforma.

Akad több olyan pont is, ami elgondolkodtatott a valóságról. Az egyik ilyen az a gondolat, hogy a realisták sokkal részletesebben látják azt, ami körülöttük zajlik, nem homályosítja el a látásmódjukat olyan érzelemhullám, amitől ugyan jobban éreznék magukat, de elferdítik a percepciójukat. Az idealisták viszont ezáltal boldogabbak, hiszen elvetik azokat, ami negatívan befolyásolja őket. Ez részben a reziliencia fogalmát is érinti, minden olyan, amire immunisak leszünk, elveszti élét számunkra, nem törődünk vele, ez pedig egyfajta belefásulás vagy apátia kialakulását is eredményezheti. A másik, hogy ezzel párhuzamosan minden realista és idealista is menekül a valóság elől valamilyen formában. Ez történhet egy illúzió kergetésével vagy egy fátyol „használatával”. Maga a szerelem is egyfajta függöny, de a szabadidős tevékenységek, a vallások is ilyesmi deflektáló tényezők. Ez egy érdekes filozófiai téma, mert a pillanat megélése nem azon hobbik összessége, amelyre első körben gondolnánk, azok nagy része valójában csak az unalom űzésének egy praktikus, hasznos, építő jellegű kitöltése.

A Mellékhatás gyönyörűen játszik az érzelmeinkkel, az interaktív kiszólások igyekeznek ugyan felkészíteni bennünket a jövőre, de nem sejthetjük, hogy egy lejtőn felfelé baktatunk-e vagy lefelé gurulunk. Máskor ezt hullámvasútnak hívnám, de itt szárnyalunk és csobbanunk. Az érzelmekben fürösztenek bennünket a szereplők és a rendező is. Imádjuk minden percét, főleg, mikor borzasztóan kellemetlenül érezzük magunkat. Pedig valójában másokkal történik mindez, mégis az agyunk eláraszt bennünket a neurotranszmitterek hullámaival, így sodródunk. Nevetünk, kacagunk, szomorkodunk és borzongunk. És ez nem a mellékhatás, hanem a darab valódi, célzott hatása.