2025. jan 14.

A nő misztikumának ötven százaléka illúzió – A vágy villamosa

írta: Emerald Dragon

A vágy villamosa

A Budaörsi Latinovits Színház idei második előadása számomra egy olyan darab lett, amelyet nagyjából egy fél éve vadásztam. Tennessee Williamstől elsőként a Pesti Színházban volt alkalmam az A macska a forró bádogtetőnt megtekinteni, a mű pedig kellően elvarázsolt, hogy az A vágy villamosára is jegyet szerezzek. A társulat korábbi rendezéseit látva biztos voltam abban, hogy elnyeri a tetszésemet.

Blanche DuBois (Takács Katalin – Liliom, Beszélnünk kell Kevinről, Szentivánéji álom) egy gazdag család sarja, mely hatalmas birtokkal büszkélkedhet. A nő húga, Stella (Bohoczki Sára – Karoline és Kasimir, Liliom) korán lelépett otthonról és New Orleansba menekült, hogy önálló életet kezdjen. A tehetős lét egyáltalán nem csábította, inkább bezárva érezte magát, így a nála jóval idősebb és szabadabb elvű lengyel férfival, Stanley Kowalskival (Rába Roland – Részegek, Ópium - Egy elmebeteg nő naplója, Ede megevé ebédem) kötött házasságot. Kettejük kapcsolata nem mondható ideálisnak, de alkukat kötve egymáshoz láncolták a sorsukat. Ebbe a látszólagos idillbe érkezik egy napon Blanche, aki bár jelzése szerint csak látogatóban van, de hamar kiderül, elvesztette mindenét és úgy tervezi, a párnál fog új életet kezdeni.

Blanche a múltban él, az emlékei rabja, számtalan történetet mond el a családi birtok vezetésének nehézségeiről, a számtalan halálról, ami végül jelzálog felvételére sarkallta. De emellett fényűző életre vágyik, kérőkre, akik őt ostromolják, és könnyelműen kacérkodik azért, hogy felfigyeljenek rá. Ez mind-mind csak a vágyainak illúziója, az összes emlék csupán kitalált, de szerinte nem bűn arról regélni, aminek valójában történni kellett volna. Stanley prolinak érzi magát a nő árnyékában, de nem veszi be a fényűző meséket, tisztában van Blanche hazugságaival. Legbelül felesége, Stella is sejti, valami nincs rendben azzal, amit a nővére előad, de a testvéri szeretet ideig-óráig bizalmat ad neki.

Egyedül Mitch (Ilyés Róbert – Az igazság gyertyái, Liliom, Rekviem egy álomért, Öröm és boldogság), az agglegény kelti fel Blanche érdeklődését, a kapcsolat iránti vágy végül kölcsönösnek bizonyul. A páros úgy viselkedik, mintha nem a valóságban élnének, a férfit könnyedén ujjai köré csavarja a nő bája, fantáziája és elérhetetlensége. Hiába van ugyanúgy szükségük a másikra, Blanche képtelen levedleni egoját és hazugsághurrikánba temeti Mitch magánytól való félelmét. A négy szereplő páros táncokat jár a színpadon, ahogy a fantázia, a vágy és a rideg valóság ütközik a tagadással, a haraggal, a frusztráltsággal és a megalkuvással.

Tennessee Williams 1947-es drámáját, az A vágy villamosát többször is bemutatták Magyarországon, de talán a Marlon Brando főszereplésével készült 1951-es Elia Kazan film a legismertebb. A Budaörsi Latinovits Színház színpadára Ördög Tamás (A pelikán – Radnóti Miklós Színház, Darázs – Centrál Színház) vitte. A társulat zseniális előadása garantálja az élményt, melyet a mű a néző számára kölcsönöz. A hazugságok, illúziók, tagadások és a valóság hálója Stanley, Stella és Blanche között rabul ejt bennünket, nem sejtve, milyen titkokat rejtegetnek a szereplők. Bár elsősorban Takács Katalin bontakozik ki, de Bohoczki Sára és Rába Roland körül is egyértelműen érezhető a feszültség.

A darab középpontjában ezek a viharok kavarognak, a főszereplőnknél a felszínen, míg a többiek esetében a mélybe zárva. Ettől eltekintve érezhető az is, amit rejtegetni szeretnének, így a karakterekhez való viszonyunkat ez folyamatosan alakítja. A párkapcsolatok egy olyan témakör, melyet legtöbbször a romantikus, szerelmi oldalról igyekeznek bemutatni, mert az a néző szívét is melengeti és illúziókba ringatja. A valóságról általában nem szeretünk beszélni, pedig az ideálisnak tűnő viszonyok mélyén gyakran komoly problémák, megoldatlan feszültségek szunnyadnak. Blanche egy álomvilágban él, neki csak a tökéletes megfelelő, így büszkesége és sértettsége darabokra zúzza a környezetét. Ám ezek után is csak mártírként tetszeleg, ahogy modern berkekben mondani szokták, igazi narcisztikus jegyekkel felruházott nő.

Elemzésekbe nem igazán szeretek bonyolódni, de annyira adja magát a következmények láncolata, hogy kikívánkozik belőlem, Stella is Blanche áldozata. A fiatalabb lánytestvér teljesen másként viselkedik nővére jelenlétében, mint amikor Stanleyvel van kettesben. Visszahúzódik, mukkanni sem mer, mert egyetlen rezdülését elefánttá nagyítva forgatja ellene amaz. Nem meglepő, hogy ezen körülmények közül, a gazdagságot is hátrahagyva elmenekült és egy olyan férfi mellett kötött ki, aki ugyancsak elnyomja, de legalább a felszínen szereti és gondoskodik róla. A szeretetszomj az egyetlen, ami összeköti a házaspárt a nő oldaláról, Stanley pedig örül, hogy olyan van mellette, aki elviseli időnkénti dühkitöréseit és csodálattal bújik hozzá az ágyban. A közelgő gyermekáldás majd örökre egymáshoz láncolja a párosunkat.

Mitch egy végtelenül magányos figura, aki a beteg édesanyjával él, szerelmét korán elvesztette és ezért vágyakozik egy olyan nőre, aki mellett letelepedhet. Valójában egy helyettesítőt keres, és ezért könnyedén irányíthatóvá, megvezethetővé válik. Naivsága és tisztasága fogja meg Blanchet, aki élvezi a rajongást és teljesen tudattalanul játszmázik az özvegy férfival. Számára ezek a játékok olyan illúziók, melyek a másik nem számára elengedhetetlenek, hogy a vonzást, az érdeklődést fenntartsák. Az elképzelése szerint a misztikum az, ami a kapcsolatot összetartja, ezért megfelelő távolságot tart, de incselkedik is Mitchcsel.

A darab végtelenül kilátástalan sorsokat mutat be, mindenki küzd a saját múltjával, természetével vagy éppen magányával. Ezért megalkusznak azzal, ami megadatik számukra, nem keresnek kiutat az illúziók rejtekéből. Meglepő módon Stanley az egyetlen, aki nyers őszinteségével kis híján pozitív karakterként tetszeleghetne. A férfi legalább nem hazudik, nem játszmázik és nem vezet meg senkit, önmagát adja és nem csak akkor kér bocsánatot, ha elveti a sulykot. Rába Roland játéka éppen ezért ugyanolyan zseniális, mint Takács Kataliné. A két ellenpont tökéletes kémiával működik a színpadon. Ilyés Róbertet és Fröhlich Kristófot (Beszélnünk kell Kevinről, Öröm és boldogság) már több színdarabban is fantasztikusnak gondoltam, itt is hozzák a tőlük elvárt formát.

Az A vágy villamosa egy adekvát korrajz a harmincas-negyvenes évek Amerikájáról és a gazdasági válság okozta mélyszegénységről, kilátástalanságról. A kapcsolatok változóban vannak, a múlt eszméi tovatűnnek és új értékek próbálnak megjelenni. A házasság már nem a haszon reményében történik, hanem a döntést a túlélés, az összetartás és a magánytól való félelem vezérli. Az új szerelem nem tökéletes, kimondottan megalkuvó. Az illúzió mozgatórugója a vágy, szemben a valósággal. Az a vágy, melyet ironikus módon minden szereplő más-más eszközökkel igyekszik elérni.