A Loupe Színházi Társulás olyan kezdeményezés, amely nem csak nem állami támogatásra épül, hanem a szakma szeretete is átitatja a darabjaikat. A színművek választása során ezért elsősorban a könnyedség helyett a kemény, durva, tabukat feszegető, keserédes vagy tejesen komor drámákat szedik elő. A modern színház varázsának köszönhetően nyomasztóan aktuális és emberi alkotások kerülnek a nézőközönség elé. A Dark Play (Holdongolf Projekt) óta keresek olyasmit, ami a netes jelenségekkel foglalkozik, így adta magát az alkalom, hogy a 4:12-re jegyet szerezzek. Bár a Klebelsberg Kultúrkúria nem kicsit messzi helyszínnek bizonyult, de rávettem magam, hogy elzarándokoljak a helyszínre.

Jack egy érettségizni készülő fiatal fiú, aki a napokban szakított a barátnőjével, Caraval. Azonban egy napon a lány bátyja és annak barátai alaposan helybenhagyták. Az anyai ösztöntől vezérelve Di azonnal a rendőrséghez akar fordulni, de David, az apa ebben igyekszik megakadályozni. Történt ugyanis valami, ami foltot ejthet a fiuk becsületén. Felkerült a netre egy videó, amelyről Cara azt állítja, hogy Jack készítette és töltötte fel, és olyasmi látható rajta, ami miatt iszonyúan mérges rá. Az édesapa mindenképpen szeretné elkerülni a nyilvánosságot, elsősorban fiára koncentrál, hogy az egész szörnyűség véget érjen és leérettségizhessen. Di viszont ki szeretné deríteni mi történt és tisztára akarja mosni egytelen kicsi Jackje becsületét. Ezért körbe kérdezősködik, minden követ megmozgat, hogy az igazságra fény derüljön. Nem hagyja ki a legvalószínűbb gyanúsította, a sunyi Nicket, de még Carát is igyekszik jó belátásra bírni, hogy vonja vissza vádjait az exéről.

A 4:12 borzasztóan húsbavágó és tabufeszegető témákra tapint rá, melyek csak fokozatosan bontakoznak ki a cselekményből. Bár James Fritz drámája rövidebb jelenetekkkel operál, melyek időben és térben sem mindig játszódnak közel egymáshoz, máskor pedig csak lefagyasztják a pillanatot. A főszál az alaptörténetből adódik, a bosszúvideó, melyet az internet elterjedésével sajnos rengetegen alkalmaznak, a kapcsolatuk zátonyra futása utáni sértett elégtétel érdekében. Ezen nincs mit szépíteni, nem helyes, és nem csak a fiatalabb korosztály él ezzel az eszközzel, hanem a felnőttek is kicsinyes revansot vesznek sérült egojuk kielégítésére. Nyilvánvalóan alaposan megtépázza a bizalmat a párkapcsolatok sokaságában, a félelem aztán mind nehezebben engedi koherens vonzódás kialakulását. Az összes ilyen szemérmetlen és értelmetlen cselekedet ugyanis nem csupán egyetlen személynek árt, hanem valójában, amellett, hogy visszahat, még egyetemes problémát is eredményez.

Az ilyen típusú, párkapcsolati bizalmon és intimitáson alapuló felvételek kikerülése mély sebeket okozhat az elszenvedő alanyban, de a meggondolatlan megosztó sem biztos, hogy megússza a pellengérre emelést. A környezetünk és a társadalom reakciója ugyanis igenis számít. Függetlenül attól, hogy ki a szenvedő alany és ki az elszenvedő, a világháló nem felejt, nyomtalanul semmi nem tűnik el. A leginkább az a fél fog sérülni, akire a bélyeg kerül, illetve, többnyire a gyengébbik issza meg a levét. A következmények azonban nem feltétlenül konzekvensek és az igazságosság kérdésére nem mindig kapunk választ. Ennek oka, hogy ez a felvétel csupán a résztvevőkre tartozik, de a nyilvánosságra hozatalával az ítélőszék az egész társadalom lesz. Ezért az adott morális gondolkodásmód határozza meg a végkimenetelt. Egy apró csínynek tűnő cselekedet akár több ember életére is rányomhatja bélyegét.

A következő réteg egyértelműen a felelősség kérdése, ez több szinten is analízisre kerül a 4:12-ben. Minden ember ösztönszerűen önmagát védi, aztán a családját, barátait, népcsoportját, végül nemzetét és csak azután következik az egyetemes harmóniára törekvés. Viszonylag ritka, hogy a gyermekünk azzal áll elénk, hogy olyasmit tett, amely büntetőjogi következménnyel járhat és segítsünk neki. A hazugságot az elkövető részéről a törvény sem így szemléli, senki sem köteles önmaga ellen vallani, mert ez az elvárás igencsak komolytalan volna. A természetes reakció a szülő részéről pedig egyértelműen a kicsinyének védelme lesz, ez a nőkben erősebben expresszálódik, igen, génszintű kódolt viselkedésforma kapcsol be. Az apa válasza sztereotip módon valamilyen agresszivitás, mely a habitus függvényében változhat. Ahogyan számtalanszor hangsúlyoztam, minden spektrális, de ez a színház, itt a szélsőséges reakciók bemutatása a lényeg. A társadalmunk pedig a nemi szerepek okozta prekoncepció indokán automatikusan a női felet fogja elszenvedőnek és áldozatnak, a férfit támadónak és bűnösnek kikiáltani. Függetlenül attól, hogy ki mit szeretett volna és ki mit követett el, az igazságkeresés nem a valóságot kutatja, hanem azt, amely mellett előre letettük a voksunkat.

A 4:12 érinti azt is, hogy minden szülő a saját gyermekét védi, az egyén önmagát, ezért bizony a legtöbb esetben az adekvát, hatósághoz fordulás nem történik meg. Ennek is megvan az oka, mert a rendőrség sokszor teljesen tehetetlen, amíg konkrét bizonyítékok nem kerülnek a birtokába. Egy állítás ugyanis csak egy részigazság, mindaddig, amíg arról kétséget kizárólag ki nem derül, hogy a valóság is egyben. Meglehetősen abszurd volna, ha minden egyes feljelentés apropóján azonnal nyomozás és letartóztatás indulna, bár a történelmi ismeretink szerint a besúgóhálózat bizony elég jól működött. De a politikai célú félelemkeltés mindig is fontosabb volt, mint a boszorkányüldözés… várjatok, mégsem. A tehetetlenség mellé kapcsolódik az is, hogy többnyire az áldozat nem szeretné újra átélni az eseményt, maga is a feledés és az eltusolás útjára lép, mellyel sajnos az elkövetőt is védelmébe veszi. Ez az ambivalens viselkedésforma is tökéletesen érthető, számtalan esetre sohasem derül fény, mert jótékonyan betakargatjuk. A ragadozó következő áldozatai nem a mi dolgunk, nem a mi felelősségünk. James Fritz nem így gondolja, de ez valóban súlyos és kemény témakör.

Az áldozat védelmével látszólag a hatóság és a bíróság sem foglalkozik, ennek viszont végtelenül egyszerű magyarázata van. Nem dolguk és nem feladatuk a pszichés gondozás, mert a jogi értelemben vett igazságszolgáltatásnak nincs tudomása a valóságról, azokról információt a nyomozás, valamint a tárgyalás során fog szerezni. A kérdés komplexitása indokán ezt egy bonyolultabb rendszer valósíthatná meg, amely használata csak akkor volna adekvát, ha a tényeket előre ismernénk. Ahogy az elemzésemet kezdtem, sosem tudhatjuk előre, ki a kicsinyes bosszúálló fél, ki a rosszakaró, így könnyedén pátyolgathatnánk pszichopatákat, szociopatákat vagy sértett embereket az igazi áldozatokkal szemben. Ez a következő probléma, hogy az érzelmi befolyásolás az a fegyver, melyet nem csak személyiségzavarral rendelkezők alkalmaznak, hanem ahogyan a Karoline és Kasimir bemutatása során is rámutattam, mindannyian, tudattalanul is.

Tehát a felelősség több rétegére is rávilágít a 4:12, mert a társadalom, a hatóság, az egyén és a szülő is szerepet játszik ebben az egyenletben. Amíg megszokott, hogy az interneten kitárulkozzunk és gondolkodás, következmények nélküli szavak hagyják el ujjainkat az anonimitás jótékony köntösében, mi jogon várjuk el, hogy mások ugyanezért bűnhődjenek. Amíg az ego sértettsége nem veszi számításba, milyen következményekkel jár a hazugság, addig a #metoo és a cancel culture jobbára áldozatokat szed, modernkori inkvizíció és boszorkányüldözés eszközeit használva. A szülők minderre természetesen rálicitálhatnak, ha az érzelmeik vezénylik őket. Mert vagy a kicsi porontyuk ártatlansága és védelme érdekében cselekednek vak módon, vagy agyonütik a kölyköt, anélkül, hogy végig gondolnák tetteiket. Kibicnek lenni könnyű, de aki a darabot megnézi, remélhetőleg legalább ezeken elgondolkodik.

Félreértés ne essék, sem én, sem a Loupe Színházi Társulás nem azt mondja ki, hogy bármely viselkedésforma hiteltelen, esztelen, elítélendő és bélyeget érdemel. A célom és szerintem a színészeké is annak bemutatása, milyen következményekkel járhatnak azok a döntéssorozatok, amelyek teljesen átgondolatlanul, mégis a racionalitás selyempapírjába csomagolva, amelyeket ilyenkor meggondolatlanul meghozhatunk. Ahogyan az Árvák is feszegette ezt a morális problémát, itt sem minden fekete és fehér. Ezért érdemes gondolkodni, nem pedig ösztönszerűen cselekedni. Egy esemény első pillantásra teljesen más tartalommal bírhat, mint azt hinnénk. Viszont a külső szemlélők, a családtagok, az ismerősök, a barátok, valamint a társadalom is folyton kihagy egy tényezőt ebből az egészből, és ez igenis a mi hibánk. Az egyéneket, akik érintettek a helyzetben. Mert mindig a bosszún és a következményeken gondolkodunk, a legfontosabb kérdést senki nem teszi fel: „És te, hogy vagy?” Mert a szereplőké kellene lennie a figyelemnek, nem pedig a saját vágyainknak és igazságérzetünknek.

Szerintem mindenki átélt már olyan pillanatokat, akol valami történt vele, melyet legszívesebben elfelejtett volna, vagy éppen valami megoldást keresve fordult másokhoz segítségért. Talán pont azért, hogy megakadályozza azt, hogy másokkal is megtörténjen. De simán lehet, hogy egy kínos helyzet, melynek feszegetése lesz olaj a tűzre, nem pedig annak eltemetése. A többiek azonban agyonanalizálták a témát, kikérdezték, megosztották másokkal, ezzel nehezítve a sebek gyógyulását. A quid pro quo elv itt is működik, annak mérlegelése, hogy mivel ártunk többet bizony iszonyatosan fontos, mert a nil nocere nem csak az egészségügy kötelessége kellene legyen. Az önzés nem csak akkor kapcsol be, amikor nem gondolunk arra, hogy másokkal is megtörténhet és elrejtjük a világ elől, ami történt. Ennek elkerülésére ugyanis egy mentálisan egészséges társadalomra volna szükség, de ez csak meseszerű utópia, mi pedig a Grimm testvéreket választottuk írónak. Sokkal fontosabb ezért, hogy ne vegyük át a főszerepet, ne mi törjünk pálcát mások felett, hanem foglalkozzunk a szereplőkkel, ők azok, akik a segítségünkre szorulnak. Legyen szó áldozatról vagy elkövetőről, rájuk szükséges fókuszálni. Mert ha ez elmarad, csak sérültek maradnak, csak keserűség, depresszió vagy éppen egy sorozatgyilkos születik a háttérben. A felelősségtudat hiánya és a következmények nélküli világ kéz a kézben járnak.

A hosszú vekengésem után elértünk ahhoz a ponthoz, hogy kimondjuk, bármi olyan cselekedet, amely a másikat sérti és ellene történik valójában erőszaknak minősül. Hiszen az illető nem egyezett bele és kimondottan ellenére van. Mielőtt minden indulat elszabadul, a társadalmi szabályozórendszerek ezt jobb esetben helyre teszik, hogy megfelelően kezelhessük, mert az előző kijelentésem szerint bizonyos törvények is erőszaknak minősülnének. Itt vetem közbe, hogy a jogi és morális értelemben vett jelenségről beszélek, nem szeretnék ideológiai vitákba bonyolódni. Arra mutatok rá, ha valakinek a beleegyezésével hang- vagy képfelvétel készül az illetőről, attól még azok megosztása igenis az erőszak egyfajta megvalósulása, ha az illetőnek tudomása és/vagy beleegyezése nem volt hozzá. A hangfelvétel netes megfelelője természetesen a privát beszélgetések részleteinek közzététele, legyen szó annak kimásolásáról vagy screenshotjáról. Ameddig az illető felismerhető és azonosítható, addig az visszaélésnek minősül. Kivételt képez ez alól természetesen a jogi felhasználás. Hiszen, ha megfenyegetnek bennünket, jogunk és kötelességünk védekezni és akkor minden felhasználható a cél érdekében.

Lengyel Tamás (Becsapódás, Árvák – Loupe Színházi Társulás; 2:22, Nemek és igenek – Centrál Színház) számtalanszor bebizonyította számomra, hogy bármilyen szerepbe könnyedén átlényegül, az erős, drámai darabokban zseniálisan a karakter bőrébe tud bújni. Gryllus Dorkát (Jajj, istenem! – Gólem Színház) már nagyon rég nem volt alkalmam látni, így örömmel konstatáltam, hogy tökéletesen illik bele ebbe a darabba is. Meglehet kövezni, tévéműsorokat nagyjából 15 éve nem nézek, így Váradi Gergely (Bűn és bűnhődés – Városi Ifjúsági Klub) és Trill Beatrix (Futni mentem) munkásságát sem ismertem korábbról. Viszont a 4:12-ben mindketten megmutatják, mire képesek, a játékuk hiteles és míg egyikőjük az érzelmek viharába ránt bennünket, a másikójukkal könnyedén együtt tudunk érezni.

A Loupe Színházi Társulás mindig olyan darabokat vesz elő, amely után a nézőközönség letaglózva tántorog ki az előadásról. A drámaiság mellett tükröket tartanak elénk, melyek szembesítenek bennünket a kendőzetlen valósággal. Legyen szó a saját érzelmeinkről és motivációnkról, de a párkapcsolatokról és a társadalmi életről is szemérmetlenül értekeznek. A felvetéseket tabuk és ítéletek nélkül boncolgatják, egészen emberközelivé emelik. Ez a legfontosabb élmény számomra, mert azokat az előadásokat kedvelem, amelyek hatnak rám és elgondolkodtatnak. A súlyos témák kiteregetésére igenis szükség van, a társulat tagjai ennek érdekében vállalták a függetlenséget is. A társadalmi üzenetek fontosak és a színház egyik szerepe ennek közvetítése is volna. A 4:12-t csak ajánlani tudom azok számára, akik nem ijednek meg egy kis érzelmi lubickolásban.

Színház: Klebelsberg Kultúrkúria, Loupe Színházi Társulás
Link: https://loupe.hu/repertoar/4-12
Trailer: https://www.youtube.com/watch?v=2jWFPy9pCxw
Előadás: 2025.02.08.
Darab hossza: 95 perc szünet nélkül
Port.hu link: https://port.hu/adatlap/szindarab/szinhaz/412/directing-49681

Fotókredit: Loupe Színházi Társulás

Értékelés: 9,5/10

Smaragd Sárkány