2018. nov 01.

Emberbőrbe bújt farkasok: Jin-Roh

írta: Emerald Dragon

Jin-Roh: The Wolf Brigade (1999)

Időről-időre régebbi alkotásokat is előszedek nektek, hiszen néha akár egy évforduló kapcsán is aktualitásuk lehet. Oshii Mamoru több művének anime-adaptációját is bemutattam már, a mostani pedig azért került elő, mert idén júliusban mutatták be az élőszereplős verzióját. A Jin-Roh: The Wolf Brigade (人狼, Jin-Roh: A Farkas-brigád) egyik régi kedvencem, így öröm volt leporolni és újra megnézni a filmet. Persze felnőttebb fejjel már jóval komplexebben látom benne az üzeneteket, nem csak a szépségét és a kidolgozottságát tudom értékelni.

Egy háború utáni időszakban járunk Japán területén, valamikor az 1950-es években, amikor is német fennhatóság alatt álló birodalomban a nyugalmat nem képesek fenntartani a hatóságok, ezért megalakul a Városi Titkos Rendőrség, valamint annak egy speciális, Páncélozott Hadteste. Amikor a lázadók, akik az úgy nevezett Szektába tömörülnek, komolyabb terrorfenyegetést jelentenek a lakosságra nézve, kénytelenek őket is bevetni, az állig felfegyverzett, matt fémpáncéllal és vasmaszkkal megerősített egység pedig kíméletlenül végez az elkövetőkkel. Azért van rájuk szükség, mert a hétköznapi rendőrök nem rendelkeznek megfelelő felszereléssel, hogy a békésebb tüntetők között megbúvó Molotov-koktéllal és bombákkal támadó Szekta tagokat megfékezhessék.

Fuse Kazuki a Páncélozott Hadtest egyik katonája, aki az egyik ilyen megmozdulás során a csatornákba is követi a terroristákat. De amikor egy fiatal lánnyal találja szembe magát, aki ugyan a Szekta alvó ügynöke, de mégis kiskorú, elbizonytalanodik, hogy lőnie kell-e, így az végül öngyilkos merénylettel felrobbantja a nála lévő bombát.

A páncélnak hála Kazukinak nem esik különösebb baja, azonban az emlékkép kísérti a további élete során. Tettért, habozásáért visszaküldik a kiképzésre, hogy kiszűrjék az esetleges problémát, hátha már alkalmatlannak bizonyul a harctéren. Ő azonban nyughatatlan és felkeresi a halott lány sírját. Meglepetésére a temetőt látogató Amemiya Kei, aki a merénylő testvére, egyáltalán nem hibáztatja a férfit, sőt beszédbe elegyedik vele egy régi Grimm-történetet mesélve neki.
A Szekta fiatal lányokat használ a bombák szállítására, akik képesek arra is, hogy lelepleződés esetén felrobbantsák azokat, így okozva a legnagyobb meglepetést és a legnagyobb kárt a kormánynak. Az elkövetőket Piroskának becézik, hiszen fontos csomagot visznek, és teljesen ártatlanok, naivak, miként a mese főszereplője.

Miközben a férfi küzd a saját érzéseivel, próbálja feldolgozni a poszt traumás stresszt, a Közbiztonsági Szolgálat úgy dönt, ideje felszámolni a fegyveres osztagokat, hiszen csak a komolyabb háborúk esetén van rájuk szükség, nem pedig békeidőben. Ráadásul a kormány tagjaira is komoly fenyegetést jelenthetnek, a közvélemény pedig egyelőre pozitívan tekint rájuk, nem szabad, hogy mártírokká váljanak a szemükben. De vajon ki a gonosz ebben a történetben? A Közbiztonsági Szolgálat, a Szekta vagy a Páncélos Hadtest? Mi az a Jin-Roh, és miért rettegnek tőlük a korrupt vezetők? Milyen szerepük van a Piroskáknak ebben a játszmában, és ki az, aki feláldozható majd?

Oshii Mamoru Kerberos Saga-jának feldolgozása elsőre nem sikerült túl jól, hiszen a két élőszereplős film nem hozta a feléjük támasztott elvárásokat. Ezért a szerző úgy döntött, hogy a Ghost in the Shell sikerén felbuzdulva a harmadik epizódot anime formájában viteti vászonra. Választása a Production I.G-re, valamint Okiura Hiroyukira (A Letter to Momo) esett, és az 1999-es bemutató bizony komoly díjakat tudhat magáénak, és jelenleg a legfontosabb alkotások között tartják számon. Ez nem meglepő, hiszen látványvilágában (Ogura Hiromasa – Appleseed OVA, Ghost in the Shell, Last Exile, Ninja Scroll) is kiemelkedik számos társa közül, mely a háború utóhatásairól szól.

A karakterdizájnról (Nishio Tetsuya – Ghost in the Shell: Stand Alone Complex: Solid State Society, Legend of the Millennium Dragon, The Sky Crawlers) annyit mindenképpen érdemes kiemelni, hogy meglehetősen szokatlan módon ázsiai arcokkal találkozhatunk a mű folyamán. Általában ez nem bevett szokás, ezért is izgalmas, hogy jelen esetben mégis úgy döntöttek, nem európai vonások jelennek meg a vásznon. Talán ezzel a történelmiségét szerették volna kihangsúlyozni, habár egy párhuzamos múltat ábrázol az anime.
Emellett persze a zenei élmény sem elhanyagolható, az alkotók kitűnő zeneszerzőt találtak a feladatra, Mizoguchi Hajime (Juh-Oh-Sei, Texhnolyze, Escaflowne: The Movie) személyében. Az előadók között pedig feltűnhet mindenkinek Kanno Yoko (Cowboy Bebop, Macross 7, RahXephon, Wolf’s Rain, Ghost in the Shell saga) neve, aki számtalan műnek ajándékozott fantasztikus muzsikát. Tehát az anime látványra és hangzásra is kifogástalan, marad hát a cselekmény és a mondanivaló elemzése.

Az első szint természetesen a cím, hiszen a Jin-Roh az eredetije, és ember-farkast jelent, miként az angol utótag is utal rá. Ez azonnal kapcsolódik a Grimm-meséhez, mely központi szerepet játszik az alkotásban. A Piroska és a farkas (Rotkäppchen) történetét kicsit más szemszögből kell szemlélnünk, hogy átérezhessük, miért pont ezt választották ki a mű hátteréül. Hiszen kézenfekvőnek tűnik, hogy a gonosz farkas felfalja a nagymamát és becsalja Piroskát is, miután az erdőben, nyíltabb terepen nem sikerült becserkésznie őt. A nyilvánvaló szexuális rezgéseket félretéve azonban jelen esetben morális alapon kérdőjelezzük meg azt, ami zsigerből az első gondolatunk ezzel a szituációval kapcsolatban. Hiszen távolabb lépve az egésztől nem feltétlenül a farkast kell okolnunk mindenért. A #metoo mozgalmat ugyancsak elkerülve mégis ott világít az első felelős jelöltünk, az anyuka, aki elengedi a lányát egyedül az erdőbe, ahol mindenféle vadállatok laknak, ráadásul finomságokkal rakja meg a kosarát, ami akár csalétekként is szolgálhatna azok számára. A Grimm-történetek eredeti üzenetét tekintve – illetve figyelembe véve, hogy horror-témájúnak szánták azokat – ez nem is annyira elrugaszkodott elképzelés, gondoljunk csak Hanselre és Gretelre, akikből később egy kicsivel romantikusabb szálat szőttek a mesék birodalmában. De ugyancsak ott van a nagymama, aki iszonyat veszélyes helyen lakik, ennek ellenére beengedi a farkast és ezzel kész is a csapda a kislány számára.
Nyilvánvaló, hogy az ötletek elég légből kapottak, de a felelősök keresése még a magyar jog szerint sem ennyire egyértelmű, minden nézőpontot érdemes megvizsgálni. Morális szempontból nézve pedig az olvasó és a néző felelőssége is, hogy ne azonnal arra gondoljon, hogy a farkas egy gonosz állat, még ha elsőre ez is tűnik kézenfekvőnek. A természet rendje szerint ugyanis vannak ragadozók, és táplálékra van szükségük, tehát vadásznak és zsákmányt ejtenek. Ez ösztönszerű cselekedet, nem tehetnek a saját természetük ellen. Nem foglak letelepedni és növényt termeszteni, hiszen húsevők.

Persze ez az allegória átvihető akár az emberre is, ott is vannak olyan lények, melyek dominánsak, melyek zsigerből képesek ölni vagy gyűlölni, születésük óta, vagy mert olyanná változtak az idők során. Ebben az esetben a beteg elméjük kezelése volna az elsődleges cél, a deformáció megismerése, hogy hamar fel lehessen ismerni azt és kiiktatni, megelőzni a jövőben az esetleges sorozatgyilkosokat. De azzal azért már jó néhány science fiction-nel a hátunk mögött tisztában vagyunk, hogy a szándék és az ösztön még nem cselekedet. Márpedig nem a szavak és a gondolatok alapján kell valakit megítélni, hanem a tettei szerint. Ami rögtön 22-es csapdájába csal bennünket, hiszen meg kell várnunk, míg az illető lép, tehát ölni, erőszakolni, lopni, robbantani, stb. fog. Nem könnyű feladat az ítélkezés, de előre semmiképpen sem lehetünk biztosak a saját döntésünkben.

Kicsit messzire szaladtam, ám ide kapcsolódik mégis a Kabaneri of the Iron Fortress és a Ghost in the Shell: Stand Alone Complex 2nd GiG során kifejtett gondolatom, miszerint a katonák, a fegyveres erők bevetésére bizony szükség lehet, de vannak dolgok, amire fel kell készülnünk, ha kiképezzük őket. A parancsorientáltság, a vakon követés egyértelműen esszenciális, ha ilyen erőket irányítunk, mert az engedetlenség katasztrófához vezethet egy háború, szűkebb értelemben egy bevetés során. Megkerülve azt, hogy nem árt, ha mégis gondolkodó és nem robotikusan működő csapatot alkalmazunk, térjünk rá arra, hogy ezekre azért van szükség, hogy gyorsan reagáljanak, ne habozzanak, ha ölni kell, hiszen a tömeg védelme érdekében ez bizony kikerülhetetlen lehet.

Azonban ezeknek az agymosott elméknek a társadalomba való visszavezetésére valamilyen módon később szükség lehet. Hiszen nem csupán feláldozható eszközként kell rájuk tekintenünk, a békeidőben, vagy használaton kívül is kell, hogy funkcionáljanak a mindennapok során. Nem szabad, hogy pengeélen táncoljanak, csípőből lőjenek, ha rájuk ijesztenek vagy bajba kerülnek. Arra is gondolni kell, hogy ez hasonlatos a drog-élményekhez, így akadni fog, aki keresi majd a szituációt, melyben elöntheti az agyát az adrenalin, és nem kell a hétköznapok átlagos problémáival foglalkoznia.

Ez mind-mind az irányítás felelőssége, nem úgy működik, hogy visszavonjuk a haderőt és feloszlatjuk, ezt a hibát már az USA is számtalanszor elkövette a vietnámi és a közel-keleti háborúk során. Ha adott egy olyan egység, amely gyilkolásra van megalkotva, nem számolhatjuk fele egyik pillanatról a másikra, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek. Ugyanúgy, ahogy annak, ha Piroskát elzavarjuk, hogy meglátogassa az erdő mélyén lakó magányos nagymamát.

Ebből már azért könnyedén leszűrhetjük, hogy erős politikai mondanivalót is tartogat a Jin-Roh, ami kiváltképpen szerencsés, hiszen a téma nem csak izgalmas, de időtálló is. A korrupt elit döntései erősen befolyásolják a társadalmi rétegek sorsát és reakcióit, ami azért veszélyes, mert bármikor áldozati bárányként vagy mártírként használhatják őket, kiszolgáltatottságuk okán. A média és a hivatalos értesítők, beszámolók úgyis arról fognak szólni, amiről ők szeretnék, kivéve, ha elvarratlanul hagyják a szálakat. Ami viszont azt jelenti, hogy a maffiával és a politikusokkal nem érdemes ujjat húzni, mert kezükben a hatalom és a lehetőségek tárháza. Jelen esetben – ahogy Japán történelmében többször is – a titkos rendőrség az egyetlen, mely képes lehet megfékezni a fals információk terjedését, azonban annak eszközei morálisan is megkérdőjelezhetőek. Azonban van, amikor a farkast kell bevetni, aki nem hagyja magát, sarokba szorítva is küzd, még ha teljesen egyedül is marad. A harcos túlélőösztön vezérli, és nem gondolkodik olyasmiken, hogy mi helyes és mi nem, csak aszerint cselekszik, amit a zsigere diktál.

A magányos harcos allegóriájának gyakran választják a farkast, bár ez az állat kimondottan szeret falkába tömörülve vadászni. Mégis jellemző rá, hogy sosem adja fel, akkor sem, ha kikerül a csapatból, hiszen erős túlélő ösztönnel rendelkezik. Másik izgalmas tulajdonsága, melyet a mesékben is előszeretettel vesznek elő, hogy képes kötődni, tehát szelídíthető, azonban hűsége kimondottan limitált. Ahogyan a jól idomított, nevelt kutyák is csak a gazdájuknak és kiképzőjüknek engedelmeskednek, úgy ez a farkasokra és az igazán értékes katonákra is jellemző. Ne feledjük, hogy az igazi házőrző nem bántja a kertbe belépő idegent, azonban onnan kiengedni nem fogja, hiszen a feladata a védelem, nem pedig a támadás. Ez totálisan ellentétesnek tűnhet a vadászebek ösztönével, de valójában ott is ugyanez történik. És ez pontosan azért lényeges, mert a mesékben megjelenő báránybőrbe bújt farkas könnyedén elvegyül a csordában, a nyájban, de utána kíméletlenül levadássza az áldozatát. Egyetlen küldetése van, és ezért képes színlelni és alkalmazkodni, de az alaptermészete nem változik meg sohasem. Ez pedig a keleti tanítások egyik alappillére és a Jin-Roh egyik lényeges üzenete és tragédiája is.

A Jin-Roh: The Wolf Brigade valóban időtálló alkotás, iszonyatosan erős zenei háttérrel, illetve kemény kritikai felhanggal és komoly témákat boncolgat az akciódús jelenetei mögött. Vérbeli és impresszív thriller, mely pont jókor jelent meg, hiszen a kilencvenes évek végén is eléggé sokat foglalkoztak már a háború borzalmaival és annak utóhatásaival. A drámai alaphang elengedhetetlen volt, hogy olyan alkotás váljon belőle, amit az író szeretett volna. Meglepő módon a 2018-as évben végül egy élőszereplős adaptáció is született belőle, melyek Dél-Korea készített el. Pedig ugye eredetileg pont azért animésítették a történetet, mert Oshii Mamoru elégedetlen volt az előzmények feldolgozásával és sikerével.