2025. már 07.

A pszichothrillerek királynője – Perfect Blue

írta: Emerald Dragon

Perfect Blue (1997)

Elég kevés az az anime, amelyiket szélesebb körben ismernek vagy éppen elfogadnak, rengeteg az előítélet velük kapcsolatban, még a mai világban is. Nem egy ismerősöm fejti ki, hogy ezek csak mesék, gyerekeknek valók, sokan gondolják perverznek vagy éppen bugyutának az alkotásokat. Ennek nyilván fő oka a mainstream, ezek kerültek a köztudatba, ezeket vásárolták meg a kilencvenes évek végén. Annak ellenére, hogy már korábban is szerepeltek a televízió műsorában, akkor ez senkiben nem tudatosult. Satoshi Kon azok közé tartozik, akik az animéket egy magasabb szintre emelték, a Perfect Blue című műve pedig számtalan élőszereplős filmrendezőt is megihletett.

Misa, Emiko Furakawa, and Mie Shimizu: Ai no Tenshi

Mima Kirigoe egy fiatal énekesnő, egy popzenekar triónak tagja, akit elhalmoznak szeretetükkel a rajongók. Egy napon a koncert végéhez közeledve bejelentik a közösségnek, hogy távozik a lányok közül és új karriert készül építeni. Ez a celebvilágban nem ismeretlen, sok tinisztár hozza meg a döntést, hogy kiszakad a skatulyából és más megmérettetésre vagy éppen nagyobb, központi figyelemre vágyik. Rumi Hidaka, egy korábbi pop idol áll a lány mellé, hogy producerként segítsen evickélnie a felnőttek világának útvesztőjében. Erre komoly szüksége lesz, hiszen a rendezők, a forgatókönyvírók, a nézőközönség és a kritikusok is árgus szemekkel figyelik minden lépését, egyre erősebb nyomás helyeződik Mimára. Az elvárások egyik oldala egy „Me-Mania”, aki a rajongók akaratát testesíti meg, valamint egy Mima szobája nevű felület, ahol valaki a sztár saját élményeiről ír online naplót. Ezek azonban fokozatosan kínosabbá, majd fenyegetőbbé válnak, aztán titokzatos gyilkosságok veszik kezdetüket.

Satoshi Kon (Millennium Actress, Paprika, Paranoia Agent, Tokyo Godfathers) neve számomra egyet jelent a japán szürrealista animével. Valószínűleg nem csak nekem jut eszembe róla ez a képzet, hiszen minden egyes művét átjárja egy színes, többrétegű, álomszerű valóság. Sosem tudni, hol húzódik a határ a realitás és a fantázia között, hiszen tökéletesen egymásba olvadnak, mintha nem csak a rajzok, hanem maga a cselekmény is egyfajta festmény volna. A Perfect Blue egyszerre hátborzongatóan izgalmas krimi és mesteri mélységeket megjáró pszichothriller. Nem csak a rendező legelső munkája, amely meghozta számára a hírnevet, hanem egy totális véletlennek köszönhető, hogy egyáltalán megvalósult. A Madhouse Studio a regényt eredetileg élőszereplős filmmé szerette volna adaptálni, azonban kénytelenek voltak megvágni a költségvetést, mert az 1995-ös földrengésben jelentős károk keletkeztek az épületeikben. A sors különös iróniája, hogy emiatt egy kiváló mester emelkedhetett ki a romok közül. A munkássága korábban sem volt teljesen ismeretlen, a Memories című anime Magnetic Rose epizódjának bemutatása során már rámutattam erre.

Az animék világában nem ritkák a krimik, a detektív történetek, valamint a misztikus sztorik. Vannak köztük olyanok, melyek híresebb műveket dolgoznak fel, mint például Agatha Christie két leghíresebb nyomozójának eseteit, illetve egyéb szépirodalmi vonatkozásúak is akadnak. Yoshikazu Takeuchi 1991-ben megjelent regényéből, a Perfect Blue: Complete Metamorphosis-ból adaptálták a Perfect Bluet, melynek magyar DVD megjelenését a Navigátor Filmnek köszönhettük. Maga az anime számtalan olyan eszközt alkalmaz, melyeket az élőszereplős filmekben szoktak, dramaturgiáját tekintve viszont sokkal könnyebb dolga van, mint mikor színészekkel és trükkökkel lehet csak számolni. Nem véletlen, hogy a mester Paprika című művének adaptációja ugyan jogként amerikai kezekbe került, de a mai napig nem boldogulnak a megvalósítással. Bármi, ami a valóság és az álom határát egyértelműsítené, elrontja az élményt és a hatást is. Ennek ellenére többeket is inspirált a Perfect Blue, talán a legismertebb ezek közül a Fekete hattyú.

Emiko Furakawa, and Mie Shimizu: Hitori demo Heiki

A karakterdizájnban Satoshi Kon is aktívan részt vett, de hozzá csatlakozott Hideki Hamasu (Rurouni Kenshin, Vampire Wars) is, aki az animáció végeredményét (Wolf Children, Tokyo Godfathers, Tales from Earthsea, Spirited Away, Ponyo on the Cliff by the Sea, Paprika, My Neighbors the Yamadas, Legend of the Millennium Dragon, Howl’s Moving Castle, Ghost in the Shell) is felügyelte. A művészeti vezető székében Nobutaka Ikének (Tokyo Godfathers, Paprika, Millennium Actress, The Garden of Sinners) ült, aki láthatóan később is örömmel dolgozott együtt a mesterrel. A varázslatos zene thriller-hatásáért Masahiro Ikuminak mondhatunk köszönetet.

A Perfect Blue erősen hitchcocki babérokra tör, a felépítése és a jelenetei, de a karakterek is tökéletesen kidolgozottak és időzítettek. Mindenkiről akkor és ott tudunk meg vitális részleteket, amikor és ahol annak szerepe és helye van. A thriller és a krimi alapjai mindig ezek a vonások, hogy nem öntik a nyakunkba a felvezetés során a szereplők összes motivációját és hátterét, hanem fokozatosan derül fény azokra. Ez egy nyomozómunka folyamatára hasonlít, ezáltal a néző is bevonásra kerül a cselekmény felderítésével kapcsolatban. Mivel izgalmas témák boncolása sem marad el, így a pszichothriller valóban a bőrünk alá bújik és megmozgatja az agytekervényeinket.

A celeblétnek megvannak a pozitív oldalai, elmélkedtem már arról, hogy elég sok énekes, zenész, színész valójában introvertált személyiség, és csak a rivaldafényt élvezik, az utána következő perceket, a szabadidejüket szeretik többnyire a saját társaságukban leélni. Ez nem eredményezi, hogy visszahúzódó, zsémbes, mogorva alakok volnának, csupán a határ számukra fontos és időnek kell eltelnie, amíg elfogadják és megélik, hogy ezt bizony a sajtó és a rajongók is igyekeznek feszegetni és átlépni. Azt sajnos leírva is meg kell erősítenem, hogy ennek ellenére mindenkinek joga van a saját magánéletéhez, így nem minden tartozik mindenkire velük kapcsolatban. Az a szerep, amelyet megosztanak a közönséggel, gyakran a lényük egy részlete, egy terápiás eszköz vagy művészi kiteljesedés, de minden egyebet nem szeretnének a világ orrára kötni. Ez viszont a rajongótáborokban okozhat törést, ahogyan Mima esetében is kialakul egy ellenszenv, amikor olyan szerepeket vállal az egykori tinisztár, ami mások szemében nem összeegyeztethető a korábbi „tisztasággal”. A valóság az, hogy ezt nem mi ítéljük meg, ez magánügy, attól, hogy valaki nekünk tetszőn énekel vagy éppen pozitív karaktereket formál meg, még a magánéletben lehet bigott hívő vagy BDSM-ben jártas domina, de öltözhet be bőrruhába kutyának is, hogy elfenekeljék.

Misa: Omoide ni Dakarete Ima wa

A külvilág felé mutatott arc nem feltétlenül azonos a valódival, de ez előbbit többnyire azért viseljük, hogy minél többen elfogadjanak bennünket és népszerűek legyünk. Egy színészt a megformált karakterrel azonosítani nettó hülyeségnek tűnhet, de ezt a hibát rengetegen elkövetik. Ezért is okoz komoly belső feszültséget, ha Izaura színésze egy kéjgyilkosnőt formál meg a következő sorozatában. Vagy a kedvenc szűzies szépségű énekesnőnk hirtelen egy orgiában vesz részt a Tágra zárt szemek forgatásán. Ez egy valós jelenség, a celebek és gyártott sztárok világában különösen nagy problémát okozhatnak a felbőszült, akár tettlegességig is eljutó fanatikus rajongók. Az indulataik lecsaphatnak közvetlenül az idolra is, de az sem elképzelhetetlen, hogy mást hibáztatva a producert, forgatókönyvírót helyezik célkeresztbe. A valóság és a szerep közti határ elmosódása egy pszichés probléma, melyet mindenképpen kezelni kellene.

Emellett persze fontos azt is megjegyezni, hogy az sem ritka jelenség, hogy egy hosszan játszott szerep esetén valaki elkezd hasonlítani a megformált karakterhez. Hiszen nem csak a külső szemlélő élheti meg ezt a pszichózist, hanem különösen érvényes ez a színészre is. Nietzsche óta tudjuk, hogy a mélység csábító lehet, minél gyakrabban találkozunk vele, mártózunk meg benne, annál inkább nő a valószínűsége az átalakulásnak. Ez általában olyankor szokott előkerülni, ha az illetőnek egyébként is hajlamos ilyesmire, vagy maga a mű, a rendezés és a forgatás, előadás van olyan hatással a személyre, ami ezt kiválthatja. Nem egy esetben hallottunk már hasonló beszámolót drámai művek kapcsán a valós életből is. Egy másik lehetőség, amikor a karakter élete sokkal csábítóbba vagy konfliktust okoz bennünk a megformálása. A rendező ezt egy ismétlődő mondattal fejezi ki, mely elhangozhatnak bármelyik filmben, magánrendelőben, de akár a halószoba tükre előtt is: „Maga kicsoda?” Ezzel kifejez mindent, ami eszünkbe jut az animével kapcsolatban, hiszen egy idő után elvesztjük a fonalat, megkérdőjelezzük a korábbi jelenetben tapasztaltak valódiságát.

Aki egyszer belekóstol Satoshi Kon műveibe, nehezen állja meg, hogy ne kívánjon újabb darabokat látni tőle. Minden egyes filmjét, illetve sorozatát átitatja a szürreális látványvilág, a rengeteg szín, a bonyolult, mégis részletesen kidolgozott cselekmény, illetve a valóság és a fantázia/álom határának tökéletes összeolvadása, elmosódása. A mesternél sosem lehet tudni, hol kezdődik az elme szüleménye, és hol ér véget a szemeink által látható kép, amelyet agyunk a való világként azonosít. Az összes alkotása elmerülési lehetőséget nyújt saját elménkbe, hiszen alaposan meg kell dolgoztatnunk szürkeállományunkat, hogy lépést tudjunk tartani a rendezővel. Érdekesség, hogy a visszatérő, játékos kergetőzés jelenete a Paprikában is visszaköszön, ami egy visszautalás ennek a műnek álomszerű voltára és a karakterek közti feszültség, ellentét kihangsúlyozására.

Masahiro Ikumi: Season

A filmbéli misztérium nehezen megfejthető és alaposan kifejtett, de a rendezés és a dramaturgia minden ponton ellenünk dolgozik, így esélyünk sincs kitalálni a végkifejletet. A filmet előszeretettel tudom ajánlani bárminek, olyanoknak is, akik rajongói az animéknek, hiszen művészeti, zenei, cselekményvezetési megoldásai igazi krimikkel, thrillerekkel vetekednek.