2019. jan 22.

Candide, szatirikus magyar animáció!

írta: Emerald Dragon

Candide (2018)

A magyar rajzfilmgyártás hőskora után hatalmas szünet következett be, mely óta normális munkát nem igazán láthattunk. A méltán híres stúdiók és animátorok sajnos nem kaptak olyan feladatot, amely megüthette volna legalább az alapmércét, gondoljunk csak a Vuk 3D-s folytatására és a Macskafogó 2-re. Rövidfilmek persze születtek azóta is, és sikereket is értünk el velük a világban, de az igazi, ütős animációs sorozatok teljesen eltűntek. Ráadásul kimondottan felnőtt korosztályt célzó alkotásokat hirtelenjében nem is tudnék mondani a hazai szcénából. Ezért hamar felkeltette az érdeklődésemet a Candide, melyről először a 2018-as Anilogue kapcsán hallottam, de a vetítésre akkor nem jutottam el. Szerencsémre az Aurórába szerveztek egy közönségtalálkozót, melynek keretében nem csak a művet tekinthettük meg, de az alkotók is elmondtak pár dolgot a keletkezési körülményekről.

Candide egy fiatal, iszonyatosan naiv és befolyásolható férfiú, aki fülig szerelmes Kunigundába, aki jóval magasabb rangú, mint ő, hiszen egy báró leánya. Ennek ellenére gyermeki ártatlansággal szemléli szíve választottját, nem is fogja fel a szakadék mélységét, mely közöttük tátong. Panglossz igazi filozófus, amolyan mentor a bugyuta és bénácska Candide számára, és valódi pszichopata életművészként tartja magát közel a húsos fazékhoz. Kitűnően forgatja a szavakat, nehéz észrevenni, mekkora hantamester, mindenkit megtéveszt maga körül. A gyermekded fiú is a hatalma alá kerül, és csügg minden szaván, elhiszi, hogy a világban minden úgy van jól, ahogyan azt látja. Ez a szerelmi szál a nemesi származású édesapa, a vesztfáliai báró számára teljesen elfogadhatatlan, így Candide repül az udvari háztartásból és furcsa, szürreális, avantgarde stílusú kalandra indul, hogy megismerje a valóságot, átértékelje az élet igazságait.

A Candide sorozata egy vérbeli és erős szatíra a jelenről, mely az eredeti mű gerincét és útmutatóját követi, de át van ültetve az aktuális problémák és helyzetek bemutatására. Ez nyilvánvalóan izgalmassá teszi az egészet, hiszen az adaptáció mellett arra is figyelniük kellett az alkotóknak, hogy az üzenetei ne csak megfeleljenek a kor kívánalmainak, valamint érthetőek legyenek a mai közönség számára, de a kritikai felhang is erős kihívást jelentett. Bera Nándor (Fák), Turai Balázs (Fák, Róma bukása), Kreif Zsuzsanna és Iványi-Bitter Brigitta ez előtt nem foglalkoztak sorozatok készítésével, így elsőként azt volt szükséges kitalálniuk, miként működhet ez az ötlet ilyen formában, hogyan köthetőek össze az epizódok, valamint a rengeteg témából, ami a közéletben hever, melyiket tudják úgy ábrázolni, hogy az áthallások mellett azért Voltaire stílusa is megmaradjon. A koherencia ebben az esetben nyilván más értelemben kezelendő, hiszen a főszereplőink különböző korokba és helyszínekbe csöppennek bele, ahol komplex élethelyzetekre reagálnak.

Tény, hogy a Candide kimondottan sűrű és tömör alkotás, hiszen az epizódok csupán hét percesek, tehát a sallangokat nélkülözi, inkább a lényeget emeli ki. A művészi ábrázolásmód, az avantgarde stílus megadta a lehetőséget az alkotóknak, hogy a jelenetek így is tökéletesen érthetőek legyenek, ehhez pedig a remek forgatókönyv mellett a fantasztikusan megírt szövegrész is hozzájárult. A poénok ugyanis nem lettek alpáriak, hanem célzottan szúrnak, és ütnek rést a rózsaszín fátylak mámorító ködén. Zseniálisan megválasztott szavak, lényegre törő kifejezések, érzékletes gesztusok és kétértelmű mondatok jellemzik a sorozatot. Mivel eredetileg is úgy tervezték meg, hogy az epizódok egyesével kerülnek a televízió műsorába, így egyben letolva erősen sokkoló, amellett, hogy iszonyatosan szórakoztató, és az összes rész végig röhöghető. De egyértelmű, hogy többször is érdemes megnézni, hiszen a gag-ek és a poénok viharában csak kapkodjuk a fejünket, és nem szúrunk ki minden vizuális jellegű utalást, pedig rengeteg van belőlük.

A főszereplő karaktereink teljesen megfelelnek az egykori Voltaire-i alkotás követelményeinek és alapjainak. Candide a megtestesült gyermeki optimizmus. Panglossz mester kígyónyelvű, kétszínű, az aktuális kor megtévesztő guruja, igazi szellemi vezető. Kunigunda pedig a bujaság és a csábítás jelképe, aki bármely korban és helyszínen képes úgy helyezkedni, ami a túléléshez és a magas beosztáshoz szükséges. A magyar hangok is tökéletesen passzolnak hozzájuk, Rajkai Zoltán parádés Candide-ként, Jordán Adél Kunigundája beleköthetetlen, de a legzseniálisabb természetesen Kulka János és Máté Gábor Panglossz mestere. Ezeknél jobb választást nem is tudnék elképzelni, bár sajnálatos, hogy Kulka János nem tudta végig kísérni az egész sorozatot, de utódja is kiemelkedően passzol a megformált karakterhez.

Az avantgarde stílus elsősorban annak köszönhető, hogy Kovásznai György (Habfürdő, Átváltozások, Hamlet) munkássága nyomán kezdődtek el az eredeti feldolgozás ötletelései. A rendező ugyanis már a nyolcvanas években terveket készített arról, hogyan lehetne a tizennyolcadik századi művet animált formában a vászonra vinni. Iványi-Bitter Brigitta, az alkotás kreatív producere, és a mester elismert kutatója, vette elő a 2010-es években a projektet, és vetette fel a többieknek, hogy a Médiatanács pályázatán ezen mű adaptációjával indulhatnának. Természetesen mindenki hozzátette a gondolatait a végeredményhez, így – miként fentebb említettem – a Candide-ot a jelenkor eseményeihez igazították, átültették a huszonegyedik század jellegzetességeinek ábrázolására. A váz és az alaptörténet megmaradt, ugyanaz a naiv hozzáállás jellemzi, mint az eredeti művet, csupán az aktualitások kerültek előtérbe. Az a leginkább figyelemre méltó a Candide, avagy az optimizmusról című regényben, hogy a felvetése végtelenül egyszerű: kiindul egy hipotézisből és megvizsgálja annak valóságtartalmát és egyetemes érvényességét. Az eszköz pedig a szatíra, tehát bátran használja az intellektuális gúny, a cinizmus és a szarkazmus nyújtotta lehetőségeket.

Kihangsúlyozom újra, a helyzetek és az azokra adott válaszok, az elemzések és a gag-ek egyáltalán nem alpáriak, de természetesen az érett és gondolkodó nézőközönséget, a felnőtteket célozták meg mondanivalójával. Tehát a nyelvezete ennek megfelelő, a káromkodás, szitkozódás és a szóhasználat ezt szolgálja ki, egyáltalán nem öncélú, hanem funkciót tölt be. Ez a szatíra egyik sajátossága, olyan eszközöket használ, melyek aláhúzzák és kiemelik a mondandóját. Emiatt azonban nem mindenki fogja megérteni, és rengeteg bírálat éri majd az elkészült művet. Nem feltétlenül az intelligencián múlik ez, hanem sokan el sem jutnak odáig, hogy elemezni próbáljanak egy-egy mondatot vagy élethelyzetet. Megragadnak egy szónál, egy képkockánál és máris ellenségesen állnak hozzá. Vagy azért, mert nem értik, vagy mert offenzívnak tartják. Ami azért vicces, mert a PC gondolkodás és kezelés pont arról az oldalról van megtámadva, ahol a leginkább használjak, méghozzá elferdített formában. Legtöbbször az a típusú humor megengedett, melyet az illető személy még úgy értékel, hogy vicces, de nem érint kényes vallási, politikai, világnézeti vagy tabukérdést, mert akkor már körbe tekintünk, hogy vajon illik-e ezen nevetni egyáltalán.
Tökéletes ellenpélda erre, illetve a humor helyén történő kezelésére, hogy az egyik jelenkori szereplő, Puzsér Róbert például beleegyezett abba az ábrázolásmódba, ahogyan őt a sorozatban kifigurázzák, sőt, még hangját is kölcsönözte a munkához.

Amerikában ennek a felnőtt animációnak és a hozzá kapcsolódó kritikai felhangnak már hagyománya van, de ott sem minden munka igényes. Gondoljunk csak Seth Roger Az interjú című filmjére, mely hatalmas médiavisszhangot váltott ki, elsősorban annak köszönhetően, hogy állítólag betiltották, ezért a letöltő portálok segítségével hamar megismerhettük. Azonban az hatalmas csalódás volt a számomra, iszonyatosan gagyi munka, rettenetesen felületesen foglalkozik a kérdésekkel, egyszerűen pocsék alkotás, amely nélkülöz minden kritikai hozzászólást és csupán öncélú, átlagon aluli polgárpukkasztás, a rosszabbik fajtából. Emellett számtalan olyan sorozat akad, melyek kimondottan ügyes hangvételűek, okos humorral és kritikával operál, persze a megfelelő keretek között, hiszen a Mel Brooks- és a Woody Allen elv azért a mai napig működik. A vallásokkal, bőrszínekkel és nemi identitásokkal operáló vígjátékok és poénok csak akkor használhatóak nyíltan, ha a rendezők ezzel magukat állítják pellengérre. Ami természetesen a szatíra műfaját igencsak megnehezíti, de legalább olyannyira leszabályozza, hogy ne menjen el a durvulás irányába, hanem intellektuálisan éles maradjon.

A Candide projektjének indulása egészen 2014-ig nyúlik vissza, amikor a pilot epizód elkészült és bemutathatták. A munkálatok egészen 2018-ig folytatódtak, míg végül a sorozatot felterjesztették a pályázat kiírójának. Candide-i naivitásom nyomán egyértelműnek tűnhet, hogy Primanimán már egy finomított, kiforrott verzió került a programba, hiszen a Médiatanács és az alkotók egyetértésével néhány apróságot kijavítottak, megelőzvén a kettős jelentések félreértését. Bárki számára belátható, hogy Thomas, a kis mozdony és egy klasszikus görög sztadion biztosan nem ugyanazt a hatást váltja ki egy külföldiből, mint egy magyarból. A produkció célja pedig a szélesebb közönség elérése volt, így evidens, hogy a változtatásokat az alkotók is „kitörő örömmel” fogadták. Tökéletesen érthető a döntés mindkét fél részéről, az együttműködés záloga a kommunikáció és a közös nevezőre törekvés. A mecénás szerepe az is, hogy építő jelleggel kritikát fogalmazzon meg, melynek célja, hogy a végeredmény minden tekintetben megfeleljen a kor és a társadalom követelményeinek, de ne hódoljon be semmiféle cenzúrának. Az alkotói szabadság elengedhetetlenül fontos, a kifejezőeszközök közül pedig kiváltképp érdekes és különleges helyen állnak az animációk. Erről Iványi-Bitter Brigitta is beszélt nekünk.

Az animáció olyan lehetőséget nyújt, amely segítségével elrugaszkodhatunk a valóságtól, hiszen audiovizuálisan jóval több minden áll a rendelkezésére az ábrázolások és az önkifejezés során. A párbeszédek önmagukban is lehetnek informatívak, azonban a rajzok, a színek és a tónusok sokkalta kifejezőbbek, több potelciált hordoznak magukban, mint az egyszerű, élőszereplős verziók esetében. A szürreális képek mellett egy-egy ügyesen beszúrt grafikai elem néha jóval hatásosabb lehet, illetve komplexebb utalásokat tartalmazhat. Ezért olyan témákat is képes bemutatni, melyeket a live-action-ök nem tudnak feldolgozni, illetve gyakran tabukat is igyekszik feszegetni. Könnyen megérthető ez, gyermekszereplőkkel sok mindent nem tudunk megvalósítani, de animált formában a határok könnyebben kitolhatóak. Egyedül a szinkron lehet kritikus mozzanat, mert a vizuális élmény zsenialitását bizony könnyedén agyoncsaphatja.

A Candide esetében azonban minden a helyén van, az avantgarde ábrázolásmód, a téma, a kritikus felhang és a cselekmény tökéletes összhangba kerülnek egymással az epizódok során. Ugyan az érezhető, hogy a pilot, az első, valamint a további tizenkét epizód stílusa némileg eltérnek egymástól, de ez egyáltalán nem szokatlan a sorozatok világában. Ezzel párhuzamosan a fejlődés nem csak a karakterek jellemében megfigyelhető, hanem az alkotás epizódjai esetében is tetten érhető. Bővebben erről nem is igazán érdemes beszélni, érdemes újra olvasnotok Voltaire Candide, avagy az optimizmusról című regényét, teljesen más szemmel tekintetek majd az eredeti alkotásra is.

Pilot epizód

A jelenkor aktualitásai közül mindegyiket könnyedén felismerhetjük, olyan érdekes témafelvetésekkel találkozhatunk, mint a vallások, a fanatizmus, a közel-keleti helyzet, a szociális világhálók társadalomformáló ereje, a diktátorok eszközei, a divatos álfilozófiai irányzatok, a reformtáplálkozás, illetve a migráció megítélése. Nyilvánvalóan az elsődleges megközelítés Panglossz mester művéből fakad, azaz Candide végtelen optizmusából. Ami kvázi alaphipotézisként teszi fel a kérdést, hogy valóban úgy van-e minden jól, ahogyan mondják. Ezt pedig aktuális témáról témára járják körbe az alkotók, darabokra cincálva szegény főszereplőnk testét és elméjét. A határtalan és fékezhetetlen optimizmus azonban annak ellenére megdönthetetlennek látszik, hogy a szatíra keményen célba talál.

Benjamin Efrati zenéje a hab a tortán, egyszerre adja vissza a tizennyolcadik századi hangulatot, és repít minket az aktualitások talajára. Könnyedén érthető, miért varázsolta el a közönséget, a kissé megcincált műremek, még úgy is, hogy néhány él a „nagyobb jó” érdekében csorbát szenvedett. A regény üzenete időtálló, néhány évtized vagy évszázad múltán újra elővehető és leporolható, pont ez adja a jelen ötlet zsenialitását is. A Candide-ot mindenképpen olyanoknak ajánlom, akik a gondolkodó emberek közé sorolják magukat, nyitottak és nem engedik, hogy mások véleménye befolyásolja őket a mű élvezetében. Mivel a vetítések valószínűleg nagyobb mozikban nem lesznek megvalósíthatóak, hiszen erős kritikai felhangot ütnek meg, ezért érdemes a sorozat alkotó oldalát a Facebook-on követésre állítani (https://www.facebook.com/candideproduction/), ott folyamatosan értesítenek bennünket, hol csíphetjük el legközelebb.

Közeli tervek között szerepel az is, hogy a Candide angol nyelvterületen is megjelenhet, ezúttal a televízió képernyőjén. A fordítás jelenleg is folyamatban van, a tárgyalásokról többet nem árult el a kreatív producer. Annyi bizonyos, hogy az idealizált jelenetek sajnos nem lesznek elérhetőek publikus formában, de így is érdemes vadászni a bemutatókra, mert különleges élményben lehet részünk.