A horror nagyon közel áll hozzám, nem a borzongás miatt, hanem mert tabuk nélkül operál a témákkal, olyan kérdéseket feszegetve, melyek többnyire az egész társadalmat érintik. A kritikus felhang mellett könnyen megjelenhet a vígjáték is, hogy oldja a feszültséget és játékossá, emészthetőbbé tegye a borzalmakat. Az ambivalens vidámság viszont csak növeli a mű hatását. A Rémségek kicsiny boltja esetén mind az 1960-as, mint az 1986-os film musicalt ismerem, John Collier 1932-es Zöld gondolatok című történetéből a darabot Howard Ashman hozta létre Frank Oz rendezésében. A Pesti Színházban január óta játsszák, nagyon kíváncsi voltam, milyen verziót láthatok belőle. Varró Dániel fordítása Charles B. Griffith forgatókönyve alapján készült, az 1986-os musicalből indultak ki aza alkotók.

Seymour Krelborn (Orosz Ákos – Az ember, aki elvesztette az időt, A kastély, Barátom, Harvey – Vígszínház; A hazug – Pesti Színház) Mr. Mushnik (Seress Zoltán – Pinokkió, Az öreg hölgy látogatása – Vígszínház; Az alku – József Attila Színház; Az imposztor, Krum – Pesti Színház) virágüzletében dolgozik, aki árva gyermekként vette magához. Nagyon hálás az öregnek, hogy befogadta, de ügyetlensége indokán folyamatosan csak a szidást kapja, a bolt pedig nem muzsikál túl rózsásan. Audrey (Radnay Csilla – Az ember, aki elvesztette az időt, Az üvegcipő, A kastély – Vígszínház; Egy nő anatómiája A hazug – Pesti Színház), az eladólány jó barátságban van a fiúval, de egy tehetős fogorvossal, Dr. Orvin Scrivelloval (Brasch Bence – 12 dühös ember – Kultúrbrigád; A hazug, Macska a forró bádogtetőn, Az apa, Az imposztor, Krum – Pesti Színház; Barátom, Harvey; A diktátor – Vígszínház; Válásguru – Rózsavölgyi Szalon; Egerek és emberek – Budaörsi Latinovits Színház) jár. Az udvarlója ugyanakkor egy szadista vadállat. A két fiatal önértékelési zavarokkal küzd, így nem tartják magukat érdemesnek arra, hogy egymással próbálkozzanak. A köztük lévő vonzódás láthatóan hiábavaló. A virágüzlet nem megy túl jól, de Seymour egy különleges növényt helyez el a kirakatban, a környék pedig a csodájára jár. Tódulnak a vevők és az érdeklődők, a növekvő húsevő virághoz hasonlót sem látott még senki. Egyszeriben a figyelem középpontjába kerül a fiatal férfi, miközben sorra tünedeznek el az akadályok az útjából. Többnyire ezek személyek, akik a titokzatos növény, Audrey II. szirmai között végzik.

A Rémségek kicsiny boltja egy bájos, ugyanakkor horror musical. Fő témáját tekintve egy klasszikus science fictionre hajaz a korai érából, amelyben a földönkívüliek megpróbálják elpusztítani a Föld lakosságát. A zsáner mindig is paródiáért kiáltott, hiszen a legtöbbször nagyon esetlen és groteszk lények jelentek meg a filmvásznon, melyek a mai szemmel nem kisebb röhögőgörcsöt váltanak ki, emiatt viszont hatalmas rajongótáboruk is van az ilyen trash alkotásoknak. A társadalomkritikai él ilyenkor adott, az emberiség mindig is rettegett az ismeretlentől, pláne, ha azzal kapcsolatban tapasztalatai nem voltak. A félelem a sötétben, a tenger mélyén, a hegyek között vagy éppen a távoli űrben megbúvó rémségektől totálisan irreális, de nagyon is emberi. Hiszen a legfőbb fegyverünk a fantáziánk, ami igencsak élénk, és bármit kiegészít, amit nem szeretnénk. Gondoljuk csak el, miként képzelték el őseink azokat az állatokat, melyek előttünk éltek és milyennek látjuk most a tudomány fejlődésével. Egyetlen csontból zseniális és agyafúrt víziók születtek, a váz összeállítása után módosult a kép, aztán idővel a külső dinamikusan változott. Szerencsére korabeli fotók néha előkerülnek a dínóháton lovagló Hitlerről, így probléma megoldva.

Az előadás karaktereinek megismerése után könnyedén ráeszmélünk, hogy a második témánk igazán aktuális. Az önbizalomhiánnyal küzdő emberek közkedvelt jutalma a megállapítás: „Azt a szerelmet fogadjuk el, amelyet úgy hisszük, megérdemlünk”. Az idézet az Egy különc srác feljegyzései című regényből származik, és nagyon is helytálló. Seymour és Audrey ugyanis mindketten ebben szenvednek. Szerencsénkre a karaktereket megformáló színészek ezt a hangulatot tökéletesen alátámasztják. Itt tolakszik be, hogy a szövegezést és a cselekményt is frappánsan a jelenhez közelebb hozták, így a két töketlenkedő romantikus figura minden egyes rezdülése érthető az összes korosztály számára. Mind Orosz Ákos, mind Radnay Csilla könnyedén belebújnak a fiatalok bőrébe, az összes gesztusukból és megnyilvánulásukból egyértelművé válik a kölcsönös vonzódás, de a félszeg félelem is, mert nem érzik magukat egyenrangúnak a másikkal. Ez sajnos népbetegségnek számít manapság, melynek számtalan gyökéroka lehet. Csak hogy egy-kettőt említsek, a társadalom és a reklámok, illetve a működésképtelen családmodellek könnyedén okozhatnak ilyen önképzavarokat. Az árvaként felnőtt fiú, akit folyamatosan szidnak, sosem dicsérnek, illetve a lány, akinek minden kapcsolata bántalmazó volt, nem igazán tudják elképzelni, hogy lehetséges volna más típusú élet is. Ezt a sorsot szánták nekik, és az aktuálisnál mind a magány, mind a munkanélküliség is sokkal borzasztóbb volna.

Ezt a zavart a társadalom és a média is erősítik, de tovább megyek, sajnos az influenszer oldal sem kivétel alóla. Azt sem tartom normálisnak, hogy deviánsként ítélik meg a szakítást és a válást vagy éppen a gyerekvállalás elutasítását, nem beszélve a szingli- és a karrierorientált életformáról. Emellett ömlik az arcunkba a mázolmány, hogy valójában mindenki iszonyatosan boldog és kiegyensúlyozott, gazdag és házai, kocsijai vannak, mindig külföldön nyaral, hat gyermek mellett még fitnessre is van ideje. Mert éjfél előtt kel fel azért, hogy egy órát meditáljon, két órát edzen, majd egy óra jakuzzi után letusoljon, rendbeszedje magát, reggelit és ebédet készítsen a családnak, hogy katkor munkába indulhasson, nyolc órát dolgozzon, elmenjen bevásárolni, egy órát mozogjon, egy órát jógázzon, vacsora után még a barátaival is beszélgessen, kikapcsolódjon, majd a házastársi kötelességét és a nemzet iránti olthatatlan szeretetét kifejezve huncutkodjon a takaró alatt, majd lezuhanyozzon és beszélgessen a párjával. Ezzel mindent kipipált, amit elvárnánk tőle, és még két órát aludhat is, ha éppen nincs dugó az autópályán vagy a városban. Brave new world…

Szerencsénkre itt nem állnak meg az elvárások, mert ugye az egyénnek be kell teljesítenie a princípiumát saját vágyát és küldetését is. Már téveszmének számít, hogy az ember azért dolgozzon, mert szüksége van pénzre a megélhetéshez. Már önmegvalósítók vagyunk, az összes kötöttséget igyekszünk megszüntetni és megtagadni. Igenis, ha mi harmincéves milliomosnak érezzük magunkat, akkor nem megyünk Mekibe dolgozni, akkor sem, ha nincs semmilyen tudásuk vagy végzettségünk, hiszen az egyik celeb még hat osztályt sem végzett el, de már húsz évesen milliárdos és Lamborghinivel jár a kutyája is. Mivel mi maguk „annyit is érünk”, így természetes, hogy nem vállalunk el olyan munkát, ami nem a saját örömünket szolgálja. Egyáltalán nem új ez a fajta gondolkodás, nem egyszer hallottam már, hogy valakinek nincs kedve dolgozni, mert nem szereti, ha utasítgatja a főnöke. Sokkal kényelmesebb otthon maradni, mert a férje, felesége, gyermekei vagy a szülei, meg a társadalom úgyis eltartják. Az énközpontúság netovábbjává válik, amikor az ilyen kanapéhuszárok skandálják, hogy a bevándorlók elveszik amunkájukat.

Tehát rengeteg elvárás érkezik felénk, ennek pedig meg szeretnénk felelni. Ami önmagában véve is elég twisted elgondolás, hiszen individuumoknak tartjuk magunkat, mégis a köz és mások véleménye formálja meg a magunkról alkotott képünket. Ami egyértelműsíti a társadalom, a média és az influenszerek felelősségét és befolyását, de az egyénét egyáltalán nem szünteti meg. Hiszen ez a probléma gyökere, az elvárás valójában nem a sajátunk, hanem valaki másé, mégis azonosulunk vele, anélkül, hogy ezt valójában szeretnénk, Az eredményt pedig, hogy hiába tetszik valaki, nem merjük elmondani neki. Hiába rugdos bennünket a főnök, egy idő után már igényeljük is, és nem tudjuk másként elképzelni a munkát. Hiába a családon belüli erőszak, a megszokás és a félelem a magánytól erősebb lesz, mint a valóságérzetünk.

Ebbe a képbe csöppen az egyik elnyomó karakter, Mr. Mushnik, aki egyedül a pénzre és a bevételre gondol, kihasználja Seymourt és a földbe döngöli, lehetőleg minél kisebbre zsugorítva az igényeit és az önbizalmát. Mert akkor maradni fog és nem ébred rá a saját értékeire. Ez totális ellentétben van azzal, amit időközben a virágüzlet tulajdonosa Dr. Orvin Scrivelloval kapcsolatban fogalmaz meg. A fogorvos a másik bántalmazónk, ő a verbális helyett a testi erőszakot választja, a szadizmust. Ez a figura igazán eltalált, mert egy vicces sztereotípiából varázsol igazi szörnyeteget a színpadon. Hiszen a dentál higiénia korántsem a kínzásról szólna, mégis sokan azzal kapcsolják össze. Brasch Bence pedig egy igazi jampec sorozatgyilkost testesít meg. Ami elsőre vicces, másodikra ellenszenves, aztán átmegy iszonyatosan túljátszottba. És ettől válik hitelessé, mert azonnal Steve Martint juttattja eszünkbe a film musicalből.

A világuralomra törekvés, az úrbéli invázió, a napfogyatkozás, a kisebbségi komplexus és az önértékelési zavarok mellé már csak a kapzsiság kapcsolódik bele a drámába. A felépítés, a jelmezek, a bábmesterek, a kellékek és a díszlet zseniálisak, a zenei dallamokat már ismerjük betéve. Számomra az előadás ékkövei a három lány a Skid Rown. Márkus Luca (A padlás, Ármány és szerelem, Sirály, A diktátor – Vígszínház; Amadeus, Egy nő anatómiája, Az apa – Pesti Színház), Kovács Patrícia (Az ember, aki elvesztette az időt, A kastély, Magyar Elektra, Az üvegcipő – Vígszínház; Házassági leckék középhaladóknak 1-2. – Centrál Színház) és Majsai-Nyilas Tünde (Az imposztor, Lóvétett lovagok – Pesti Színház; Az üvegcipő, Pinokkió – Vígszínház) valami fantasztikusak, a báj, a kellem, a dinamika, amit sugároznak, ahogy viszik a hátukon a cselekményt, gördítenek bennünket előre a történetben, miközben kommentálnak, segítenek akár a nézőknek, akár a szereplőinknek, az csodálatos élmény. A Rémségek kicsiny boltja tele van jobbnál jobb dalokkal, Varró Dániel új fordítása tökéletesen update a jelenkor számára is. Annak ellenére, hogy a Suddenly, Seymour az egyik legzseniálisabb duett a darabban, a három lány számomra sokkal erősebb karakterek lettek. Nem meglepő ez, hiszen igazi grácia módjára kísérik az eseményeket.

Most érkezünk meg ahhoz a részhez, hogy elmondjam, az előadás folyamán milyen érzések keringtek bennem. Az első perctől kezdve áhítattal figyeltem a cselekményt, Orosz Ákos, Seress Zoltán és Radnay Csilla mulatságos játékát. A közönséggel együtt megvetettük Brasch Bence karakterét, aki köpött az eleganciára és az illemre, pláne a nőkre. A ritmusokat együtt dúdoltam az énekesekkel, mosolyogtam a horror részeken és a megoldások kreativitásán. Szerettem Audrey II megjelenési formáit. Mégis valami folyamatosan zavart, ami miatt egy hullámvasúton éreztem magamat. Ez pedig csak utólag tudatosult bennem. Ugyanis Luca, Patrícia és Tünde jóval erősebbek és hangsúlyosabbak lettek, egyszerűen imádta őket a közönség és én is. Novák Eszter kiemelte őket, a jelenetek működnek, a karakterek zseniálisak. A Pesti Színház színpada nagyon jó választás volt a mű számára, kiaknázták az összes lehetőséget, akárcsak az Amadeus esetében. A gépezet olajozott működését viszont nem éreztem még benne teljesen. Ezért a következő évadban mindenképpen szeretném újra megtekinteni, mert amint megérik, sikerprodukcióvá növi ki magát.

Színház: Pesti Színház, Vígszínház
Link: https://www.vigszinhaz.hu/Remsegek_kicsiny_boltja  
Trailer: https://www.youtube.com/watch?v=Z3Dyd2dsrJ0
Előadás: 2025.04.02.
Darab hossza: 165 perc egy szünettel
Port.hu link: https://port.hu/adatlap/szindarab/szinhaz/remsegek-kicsiny-boltja/directing-50617  

Fotókredit: Pesti Színház – Dömölky Dániel

Értékelés: 8,5/10

Smaragd Sárkány