A Vígszínház az első színház, amelyben anno jártam, bár kevés emlékem van róla, de az eredeti gárdával még volt alkalmam látni az A padlást, ami azonnal elvarázsolt és azóta is nagy kedvencem. Több évtized után teljesen más elvárásokkal tértem be és fokozatosan felfedeztem a repertoárjukat. Franz Kafka több szempontból is izgalmas írónak számít, így az A kastély című darabját hosszan vadásztam, mert kedvelem az ideális ülőhelyet. Végül a napokban eljutottam az előadásra és nem csalódtam az élményben.

Josef K (ifj. Vidnyánszky Attila – A sirály, A diktátor – Vígszínház; A hazug– Pesti Színház) földmérő, aki Westwest gróf kastélyába kap meghívást, hogy munkát végezzen számára. A helyzetet bonyolítja, hogy a kastélyba egyáltalán nem könnyű bejutni, mert a munkaterületet körültekintően őrzik, a folyamatok viszont még nem véglegesek, így kísérő nélkül valószínűleg eltévedne. Miután tisztázzák, hogy mit is keres itt, kijelölnek a számára egy elöljárót (Hegedűs D. Géza – Macska a forró bádogtetőn – Pesti Színház; Az öreg hölgy látogatása, Liliomfi, Ármány és szerelem – Vígszínház), valamint egy felügyelőt, aki Kramm névre hallgat és teljesen elérhetetlennek tűnik. Mivel K dolgozni szeretne és a pénz is hasznára válna, így minden erejét és furfangját összeszedi, hogy eljusson valakihez, bárkihez, aki megfelelő információval szolgálhat számára és végre kiderül, pontosan milyen feladattal is szeretnék megbízni. Ez viszont korántsem egyszerű, annak ellenére, hogy egy bájos és buja hölgy, Frida (Bach Kata – Az apa – Pesti Színház, Az üvegcipő, Büszkeség és balítélet – Vígszínház) személyében cinkosra, talán társra is lel. A cél gyakorlatilag ott van az orra előtt, de senkinek nem fűződik érdeke hozzá, hogy megmutassa neki azt. Így a küzdelem sziszifuszinak tűnik.

Franz Kafka művében megmutatja nekünk a bürokrácia működését, ahogyan a szigorú szabályokkal sarcolt munkások, hivatalnokok és vezetők irányítani próbálják a kastély körüli munkálatokat. Ahhoz, hogy bármi megtörténjen, utasításokra van szükség, azok megszületéséhez pedig döntésekre. A kastély körül dolgozók évek, talán évtizedek óta itt vannak, de úgy tűnik, belefásultak ebbe a helyzetbe, és különösebben az sem zavarja őket, ha valójában értelmetlen dolgot művelnek vagy éppen nincs is igazi feladatuk. Hiszen, ha nincs munkaköri leírás, akkor is szeretnének tartozni valahova, így inkább saját maguk számára kreálnak egy napi rutint, amit követhetnek. Az sem lényeges, hogy mi az egész célja, van-e egyáltalán neki, az építkezés egyéltalán építkezés-e, és hogy a kastély vagy annak tulajdonosa létezik-e még.

Az A kastélyt többféleképpen is lehet értelmezni, az elsőt röviden már kifejtettem. A bürokrácia alapvető lényegét könnyedén ki lehet forgatni és ha mindenki ragaszkodik az előírásokhoz és a szabályokhoz, akkor ez gyönyörű káoszt és állandó állapotot eredményezhet. Márpedig a megszokott, nyugodt változatlanságba érkező idegen mindent felforgat és megzavar. Ezért a legegyszerűbb, ha eltávolítják vagy be se engedik oda. Vagy ha meg sem hívják, mert csak felfordulást okozna. Megtanítani a szabályokra úgyis teljes képtelenség, mert csak a monotonitást élvező, sztoikus szellem képes itt megmaradni. Akadnak persze olyanok, akik számára az idegen egy friss élvezeti cikk, melyet kiszipolyozva talán egy pillanatnyi gyönyört kortyolhatnak a valóságból. De a legtöbben nem nézik jó szemmel azt, amit értelmezni sincs kedvük.

K látszólag egy bürokratikus útvesztőbe kerül, de valójában erről mélyebbről van szó, erről pedig nem csak Kafka, hanem Bodó Viktor (Kertész utcai Shaxpeare-mosó, Lidércek, Shaxpeare, Delírium – Örkény István Színház), rendező és Schnábel Zita, díszlettervező (A vége – Radnóti Színház; Lidércek, Shaxpeare, Delírium, A nemzet özvegye, Kertész utcai Shaxpeare mosó – Örkény István Színház) is gondoskodtak. A munkaterület, a falu, ahol a dolgozók élnek, a kantin, ahol étkeznek és ideiglenesen elszállásolják őket, a hivatalnokok irodái, a liftkezelő (Borbiczki Ferenc: Pinokkió, Az öreg hölgy látogatása, Liliomfi – Vígszínház; Az imposztor – Pesti Színház) birodalma, ezek mind egy-egy kis útvesztővé válnak a főszereplő számára. Minden dinamikus változáson megy keresztül, így K szédeleg és bolyong, hogy értelmet vagy kiutat találjon ebben a bábeli káoszban. A harmadik szint az itt munkálkodók saját mini útvesztője, mely egyrészt a fejükben, másrészt a környezetükben burjánzik. Ahhoz, hogy nagyjából kontroll alatt tartsák a józaneszüket, és követni tudják mindennapi rutinjukat, saját maguk számára is teremtenek egy labirintust, amelyben másokat mozgatva rendet tarthatnak és időt nyerhetnek. Mert ez utóbbi a malmukra hajtja a vizet, a belefásult munkások úgyis visszatérnek a saját rutinjukhoz.

Ifj. Vidnyánszky Attilát először az A sirályban volt alkalmam látni, mellyel kapcsolatban nehezen tudtam dűlőre jutni. Ugyanis a szereplők zseniális alakítást nyújtottak, a rendezés fantasztikus volt, a darab dinamikája töretlennek bizonyult és a szürreális díszlet is tökéletesen passzolt a műhöz. Pár hét alatt ráeszméltem, hogy Csehov stílusa az, ami zavar, nekem ugyanaz a bajom vele, mint Gogollal vagy Dosztojevszkijjel, a mondandójuk számomra dogmatikus elveken nyugszik, melyekkel nem tudok azonosulni. Ennek ellenére ifj. Vidnyánszky Attilára már akkor felfigyeltem, ahogy rohangál a színpadon, kitölti a teret, pörög, ha kell breakel, táncol, ugrál, mászik és csúszik, közben egy másodpercre sem esik ki a szerepéből, jelenetről jelenetre átlényegül. Az A kastélyban is ezt teszi, káprázatos ügyességgel mássza meg a Bábel tornyát, esik vissza szinteket, bukdácsol, ha kell, ugrál és kúszik a végtelen útvesztőben. Ezzel tökéletesen szemléltetve K küzdeni akarását, de az akadályokat is, melyek nem engedik elérni célját.

Hegedűs D. Géza egy színészóriás, a gesztusai és a monológjai rendet vágnak a káoszban és kategorikus illúziófalakkal terelik a főszereplőt abba az irányba, ahova szeretné. Szavai mindent megcáfolnak, fantasztikusan ábrázolja az elöljárók büszkeségét, megingathatatlan hitét és hatalmát. A valóság nem egy olyan entitás, mely egy igazi bürokratát megrengethet a hitében vagy kijelentésében. Egy másodpercre sem rezeg a léc, nem remeg a szeme, a szája, mindenben tökéletesen biztos. Gyakorlatilag leradírozza K minden önbizalmát, valóságérzetét és reményét. Zseniális ellenpont ifj. Vidnyánszky Attila számára.

Akiket még kiemelnék, azok Orosz Ákos (A hazug – Pesti Színház; A padlás, Barátom, Harvey, Rémségek kicsiny boltja – Vígszínház; A piszkosak – Karinthy Színház), valamint Méhes László (Pinokkió, A padlás, Liliomfi, Az ember, aki elvesztette az időt) és Borbiczki Ferenc, akik töretlen kötelességtudatukkal és vakhitükkel folyamatosan visszarángatják K-t az útvesztőkbe. Mert igazán hisznek a szabályokban és vakul követik azokat, nem törődve a valósággal vagy a lehetőségekkel. Kovács Patrícia (Házassági leckék középhaladóknak – Centrál Színház; Bocs, félrement! – Belvárosi Színház; Magyar Elektra, Az üvegcipő, Az ember, aki elvesztette az időt – Vígszínház) két ellentétes karaktert is játszik, de mindkét figura a vágyat emeli ki, akárcsak Varga-Járó Sára (A padlás, A diktátor, A nagy Gatsby, Liliomfi – Vígszínház; Az imposztor – Pesti Színház) Pepije. Az ő szerepük, hogy eltántorítsák az útról Josef K-t, elcsábítsák vagy éppen zavarba hozzák egy-egy jelenet során. Bach Kata (Az üvegcipő – Vígszínház; Az apa, Az imposztor, A hazug – Pesti Színház) és Radnay Csilla (Az üvegcipő, Az ember, aki elvesztette az időt – Vígszínház; A hazug, Egy nő anatómiája – Pesti Színház) fantasztikus ellenpontjai egymásnak, a kémia tökéletesen működik kettőjük között, az olajozott gépezet ekképpen válik teljessé Bodó Viktor rendezésében. A két nő kapcsolata az utolsó pillanatig nem sejthető, pedig az első pillanattól nyilvánvaló lehetne a színészek viselkedésére koncentrálva.

Számomra az A kastély viszont nem csak ezt jelentette. A mű cselekménye kísértetiesen emlékeztet engem magára az életre. Megszületünk, megérkezünk egy ismeretlen helyre, ahol talán tárt karokkal várnak bennünket, talán számítottak ránk. Viszont lehet, hogy nem számoltak velünk, nincs ránk szükségük. Ami kettős küzdelmet eredményez a gyermek-szülő viszonyok között. Vannak erők, melyek az elfogadás irányába visznek, de mások a kitaszítást sürgetik. Mindenesetre elindul a fejlődés a nagybetűs élet irányába, ahol szakmát, feladatot és küldetést választunk magunknak, vagy mások választják számunkra. Ami újabb konfliktus forrása, újabb ütközet, két fél érdekeinek érvényesülésére. Aztán megérkezünk valahova, amit abban a pillanatban nem is tudunk értékelni. Mert számtalan megalkuvással, küzdelemmel, veszteséggel, örömmel, bánattal, csalódással járt, amíg eljutottunk odáig. A nagy kérdés, hogy elhisszük-e, azaz el tudjuk-e fogadni és élünk-e azzal, amit végül elnyertünk. A boldogság vagy az elégedettség lesz az osztályrészünk. Hogy ki nyert ezen az úton, kinek az érdekei és akarata kerekedett felül, ez örök kérdés.

A darab végkifejlettje mindegyik verziót tökéletesen szemlélteti, a crescendo nem csak a műben, de a színpadi díszletben, a hangokban, a színészek és a fények játékában is fantasztikusan tetten érhető. A rendezés hibátlan, a karakterek szerepe látszólag a helyére kerül, ahogyan írtam, a gépezet fenomenálisan működik. Az A kastély egy groteszk fantázia, lázálom, egy szatíra a bürokráciáról, kritika a társadalom működésképtelenségéről, és egyfajta analógia az élettel kapcsolatban is. Legalábbis számomra ennyi mindent jelentett Franz Kafka és Bodó Viktor közös szüleménye.

Színház: Vígszínház
Link: https://www.vigszinhaz.hu/A_kastely
Trailer https://www.youtube.com/watch?v=__tcrpLEM3c
Előadás: 2025.01.26.
Darab hossza: 130 perc, álszünettel

Fotókhoz tartozó kredit: Vígszínház - Dömölky Dániel

Értékelés: 9/10

Smaragd Sárkány