A történelem folyamán akadtak olyan személyiségek, akik annak ellenére, hogy közismertségnek és közkedveltségnek örvendenek, valójában nem egészen olyanok voltak, mint ahogyan most gondolunk rájuk. Ennek fő oka az örökség, mellyel megajándékoztak bennünket, a zsenijük tovább él, hiába a személyiségük és a hibáik. Érdekes szemlélet ez a cancel culture és a #metoo korában, de nyilvánvalóan a részrehajlás nem osztályrésze ezeknek az eszméknek. A Vígszínház repertoárjában szerepel egy darab, a Pesti Színházban játszott Amadeus, melyre Miloš Forman filmadaptációjára voltam igazán kíváncsi.
Wolfgang Amadeus Mozart (ifj. Vidnyánszky Attila – A sirály, A kastély, A diktátor – Vígszínház; A hazug– Pesti Színház) zseniális zeneszerző hírében áll, egész Európában ismerik a nevét, hiszen már gyermekkorában komponált. A bécsi udvarban II. József császár (Wunderlich József – A padlás, A diktátor, Pinokkió, A nagy Gatsby, Büszkeség és balítélet – Vígszínház; Az imposztor– Pesti Színház) uralkodása alatt számtalan művész gyűlt össze, hogy a mecénást kihasználva mind nagyobb hírnévre tehessenek szert. Az itáliai zeneszerzők közül a legsikeresebbnek Antonio Salieri (Ötvös András – Liliomfi, Az ember, aki elvesztette az időt – Vígszínház; Krum – Pesti Színház) bizonyult, aki felküzdötte magát a csúcsra is. Azonban Mozart megjelenése némileg megzavarta az erőviszonyokat és új ötleteket követelt a megszokott muzsika hangjaitól.
A konzervatív szemléletbe egyáltalán nem fért bele a tömérdek hangjegy és a húsz perces ária. Ugyanígy lenézték útszéli modora, piaci és pimasz stílusa, valamint féktelen dorbézolása miatt. A császárt és a népet viszont kimondottan szórakoztatta a frissesség, amely az udvarba került. Nem beszélve arról, hogy Wolfi a német nyelvet is bátran felvállalta operáiban, a büszke olaszok képességeit és témáit előszeretettel szapulta. Mindez ambivalens színezetet adott életének minden egyes részletéhez. A zseni egy kupleráj vezetőjének néni (Kútvölgyi Erzsébet – Az ember, aki elvesztette az időt, Az élet, mint olyan, Barátom, Harvey) lányát (Szilágyi Csenge – Liliomfi, A nagy Gatsby, Barátom, Harvey – Vígszínház; Lóvátett lovagok, Krum, Az imposztor – Pesti Színház) vette el, folyamatosan az élvezeteket hajhászta, lefitymálóan tekintett mindenkire, aki próbálkozott a zenével, mert tudatában volt saját képességeinek. Gőgje és viselkedése ellenére minden egyes műve csodálatot és áhítatot váltott ki Salieriből, aki állítólag irigységében erősen hozzájárult Mozart korai halálához.
A darab elsősorban életrajzi alapon íródott, ami egyszerű drámát feltételezne. Azonban Mozart korántsem volt könnyű természet, a hírek és a szóbeszéd alapján is kimondottan léha és arrogáns életet élt. Tudatában volt saját tehetségének, felismerte, hogy ezzel nagyjából egyedül van, ezt pedig maximálisan kihasználta. A tudása, a veleszületett képessége játszi könnyedséggel gördült az ujjai közül, az abszolút hallása gyakorlatilag istenné tette a többi zeneszerzővel szemben. Itália számított a művészet melegágyának mindig is, ezt a német birodalmak gyakorta szemlélték irigy tekintetekkel. Bár minden uralkodó igyekezett egy-egy tehetséget a közelében tudni, a mecénás létforma a nemesek kiváltságának számított. Ez persze szimbiotikus állapotnak bizonyult, hiszen a művészek sem igazán voltak képesek megélni a tudásukból, az átlagnép nem rendelkezett annyi vagyonnal, hogy eltarthassa a festőket, zeneszerzőket, tudósokat és a szobrászokat. Tehát mindenki rászorult a másikra, amit maximálisan kihasználtak.
Ezzel párhuzamosan az arrogancia is nőtt, egészen addig, amíg a mecénás viszony fennállt. Ha valaki felkapottá vált, könnyedén költözhetett országról országra, de a viszony megromlása eredményezhette a végzetes kizáródást is a cukros pikszisből. Salieri foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz a pozícióhoz, amelyet kiharcolt magának, ahogyan az összes olasz tehetség is fennhordta az orrát, mert tisztában voltak a lehetőségeikkel és befolyásukkal.
Mozart valami újat hozott a zenébe, a művészetbe, spontaneitást, színeket és kreativitást. A dogmákat elvetette, a hagyományokat lerombolta, ezzel nem igazán hízelegte be magát az udvari kollégái közé. Tudása és tehetsége előtt ugyan nem hunyhattak szemet, de származása, viselkedése, fittyet hányása a protokollokra, botrányos orgiái és megnyilatkozásai persona non gratavá tették őt. Szerencséjére kimondottan népszerűnek számított, pontosan azért, mert közérthetőség, fényűző kifejezőkészség és játékosság jellemezte. A kettősség tehát mindenhol tetten érhető volt nála.
A darab is ezt mutatja be, ahogyan szeretik és gyűlölik, csodálják és átkozzák. Elsősorban Salierivel ütközik a szemléletük, mégis az összes szereplővel megtörténik a csatározás. Művészlélekként nehezen zabolázható meg az ember, ha a fantáziája éa a kreativitása a szabadságot igényli. Minden egyes törekvés annak béklyózására az eredményességet hátráltatja és akadályozza. Ez tökéletesen érződik a műből is, ahogyan ifj. Vidnyányszky Attila csapong, káromkodik, majd ártatlanul visszavonja a kijelentéseit, miközben egyértelműen csak gúnyolódik, mert mindent komolyan gondol és ki is mondja. Ötvös András a virtuális ellentétét játssza, hiszen a másik mester hasonló vágyakkal rendelkezik, de megzabolázza magát, és ezért is irigyli Mozart intellektusa melletti szabadszájúságát. Ő erénynek tekinti a megtartóztatást, legyen szó erotikáról, porokról, zenéről, hangjegyekről vagy éppen vallási, politikai témáról. A mű egyrészt erről is szól számomra.
Az első témánk tehát a szabadság és a visszafogottság kérdése. A második a tehetségé, mely természetszerűleg adódik a művészetből. Szorosan kapcsolódik ide a szakmai irigység is, ami az egész művet belengi, és jellemzi a viszonyt a szereplők között. Az őszinteség korántsem osztályrésze a kornak, de a karaktereknek sem. Egyedül Mozart marad annak, leszámítva a hűtlenségét, de azt sem igazán tagadja le. Számára minden csak játék, örök gyermek, egy csapongó lélek, aki hedonikusan élvezi az élet minden egyes cseppjét. A népszerűsége pontosan ezért ambivalens hatást kelt a környezetében, de a nézőben is.
Az Amadeus egyik erőssége számomra a korrajz mellett a főszereplők naturalista ábrázolása. Salieri mindent elkövet azért, hogy meggyűlöljük, hiszen maga is lelkiismeretével küzd a tettei miatt. Mozart semmit sem tes, hogy megkedveljük, a zenei zsenijén kívül minden cselekedete negatív konnotációt hordoz. Pontosan ezért lesz furcsa számunkra, hogy Wolfival és Tonival is együtt tudunk érezni, azonosulni azonban képtelenek leszünk bármelyikkel is. Tökéletes hasonlóságot és ellentétet is mutatnak nekünk, ami a színpadi játékban is megvalósul.
Mindketten élvezni szeretnék az életet, de egyikőjük nem tartja magát rá méltónak, a másik pedig mindezt mások kárára is elköveti. A páros kémiája zseniálisan működik a színpadon, tökéletes duót formálnak meg, akik egyszerre barátok és ellenségek. Mindez szerencsére nem csak kettejük esetén tapintható ki, mert Szilágyi Csenge és Márkus Luca (Sirály, Ármány és szerelem, A nagy Gatsby – Vígszínház; Rémségek kicsiny boltja, Egy nő anatómiája, Krum – Pesti Színház) is ugyanilyen hatást keltenek. Számomra még Wunderlich József és Telekes Péter (Az üvegcipő, Az öreg hölgy látogatása – Vígszínház; Egy nő anatómiája, A hazug, Az imposztor – Pesti Színház) nyújt olyan alakítást, amely kiemelkedik a többiek közül, a szerepük igencsak hálás és ezt szerencsénkre viszonozzák is.
Hegedűs D. Géza (Churchill és Garbo – Rózsavölgyi Szalon; A dzsungel könyve – Pesti Színház) rendezése egyfajta szimfóniát teremt a színpadon. Minden díszlet, minden kellék, minden hang és dallam, a szereplők, a monológok és a párbeszédek is ezt a hatást erősítik. A kompozíció pontosan úgy működik, mint egy Mozart opera. Könnyed, játékos, pajzán, közérhető, néha visszafogott, olykor az alázattal szemben arrogáns, hivalkodó; összességében szerethető. A muzsika szerelmeseinek ajánlom, a film kedvelőinek kötelezőnek írnám elő. A színészek számára nem egyszerű ez a darab, de szívüket-lelküket beleadják, élvezik a jeleneteket és a karmester mozdulataira azonnal reagálnak.
A darab is ezt mutatja be, ahogyan szeretik és gyűlölik, csodálják és átkozzák. Elsősorban Salierivel ütközik a szemléletük, mégis az összes szereplővel megtörténik a csatározás. Művészlélekként nehezen zabolázható meg az ember, ha a fantáziája éa a kreativitása a szabadságot igényli. Minden egyes törekvés annak béklyózására az eredményességet hátráltatja és akadályozza. Ez tökéletesen érződik a műből is, ahogyan ifj. Vidnyányszky Attila csapong, káromkodik, majd ártatlanul visszavonja a kijelentéseit, miközben egyértelműen csak gúnyolódik, mert mindent komolyan gondol és ki is mondja. Ötvös András a virtuális ellentétét játssza, hiszen a másik mester hasonló vágyakkal rendelkezik, de megzabolázza magát, és ezért is irigyli Mozart intellektusa melletti szabadszájúságát. Ő erénynek tekinti a megtartóztatást, legyen szó erotikáról, porokról, zenéről, hangjegyekről vagy éppen vallási, politikai témáról. A mű egyrészt erről is szól számomra.
