Az első drámaíró, akit megkedveltem, Shakespeare volt, még a gimnáziumi időkben. Később a franciákat is megismertem és a színházhoz a lelkes évfolyamtársaim közelebb vittek. Nem egy osztálytársam és ismerőse választotta ezt hobbinak vagy éppen hivatásnak, ekképpen a Pendragon Színtársulat munkásságát is alkalmam nyílt megismerni. Kedvenc darabommá a Skuló vált, melyet nem egyszer tekintettem meg. Sajnos a társulat azóta feloszlott, a világ és a színmű utáni vágyódásom viszont töretlen maradt. Az előadás Martin McDonagh Alhangyája alapján készült. Mivel azóta több drámáját is láttam színpadra állítva, illetve filmeken keresztül is követem a munkásságát, örömömre szolgált, hogy a trilógia első tagját is megtekinthetem. Az A kripli a Centrál Színház 2025. március végi üdvöskéje.

Billy (Szécsi Bence – Az ügynök halála, magyartenger) árvaként téblábol az írországi Inishmaan szigetén. Szüleit korán elvesztette, két fogadott nénikéje, Eileen (Básti Juli – Nem félünk a farkastól, New York-i komédia, Fekete Péter, Pletykafészek) és Kate (Pálfi Katalin – 3tél – Radnóti Miklós Színház; Network, magyartenger, My fair lady, Nem félünk a farkastól – Centrál Színház) gondoskodnak róla és nevelik a tinédzsert. A fiú születése óta igencsak sánta, hiszen a végtagjai nem működnek megfelelően. Cserébe nem túl szép, fura szokásai vannak, imádja a teheneket fixírozni és hobbija az olvasás, ami elég ritkaság az ír vidéken. A szigetlakók jót szórakoznak rajta, folyton céltáblája a nem annyira csúnyácska, de viszonylagosan mocskosszájú Helen (Hermányi Mariann – Olenanna, Network), testvére, a kimondottan gyengeelméjű Barley (Lukács Ádám – Medea gyermekei – Weöres Sándor Színház – Stefanovics Angéla – Anyaszemefénye , A 42. hét, Titkaink – Pintér Béla és társulata) és a napi hírharsona személyes hozója, Johnnypateenmike (Magyar Attila – Fekete Péter, Játék a kastélyban, My fair lady, Pletykafészek – Centrál Színház; Mamma mia! – Madách Színház) kegyetlen térfáinak. Nem is csoda, hogy a szerencsétlen bicebóca elvágyódik erről a tájról és legszívesebben a szülei nyomdokaiba lépne. Mondjuk tervei szerint nem fullad vízbe, inkább eléri a célt, melyet egykor ők is maguk elé tűztek; és eljut Amerikába, hátha megcsinálja a szerencséjét. Éppen kapóra is jön neki, hogy a szomszédos szigeten, Inishmore-on filmforgatást tartanak. Az orvosi (Szabó-Kimmel Tamás – Oleanna – Centrál Színház; Réka és az oltatlanok, Marshall Fifty-six, Idegen test – Pintér Béla és társulata) titoktartás rejtekében ráveszi Bobby-babát (Mészáros András – 2:22, Ma este felnövünk, Ma este megbukunk, My fair lady – Centrál Színház; Bestseller, Ördögi kozmetika – Karinthy Színház), hogy vigye át őt is oda. Az ötlete nem arat túlságosan nagy sikert az otthonmaradók körében sem.

Martin McDonagh Aran-szigetek trilógiájának első darabja nem köntörfalazik a hangnemét tekintve sem. Az első pillanattól érezzük a fekete humort, mely átitatja a kietlen vidéket. Ahogyan ez a többi darabja esetében is, komoly szatirikus dialógusokkal tart görbe tükröt az ott élők számára. Vagy talán azoknak, akik így képzelik el a zárt közösség lakóit. De lehet, hogy mindkettőnek, ezt mindenki maga döntse el. Nincs szépíteni való, a darab szereplői nem a legélesebb kések a fiúban fiókban, a fejlődés terén némileg leragadtak, elvannak a saját kis világukban. Nincs sok látnivaló, leszámítva a teheneket, a macskákat, a földmíveseket, a gúnárokat, a bigott vallást, no meg persze az igencsak belterjes társadalmat. Kimondva kimondatlanul ez az első, ami eszünkbe jut a kis Billyre és nevelőnénjeire, valamint a többi kreténre egyénre tekintve. A rendezői utasításnak megfelelően a maszkok ennek jegyében készültek, az egyetlen kilógó, aki testileg kevésbé küzd kihívásokkal az a Helen, aki még egy Liverpool – Manchester meccsen is hatalmas felháborodást keltene, ha megszólalna. Az emberek tehát nem túl szépek, mellé pedig nem nagyon okosak, de szerencsénkre nem is igazán próbálkoznak a kitöréssel, elvannak a saját kis nyomorukban. Mert másként nem is igazán jellemezhetnénk ezt a közösséget. A kritika nyilván bántó volna, ha nem lennének tisztában a saját képességeikkel, ennek megfelelően a tanult séma szerint a csámpás Billyt pécézik ki, hogy jót szórakozzanak a kárára. Pedig, ha a testi adottságokat leszámoljuk, talán a fiú volna az egyetlen, aki kitűnik a közösségből.

A szomatikus képességeit az esze csiszolásával igyekszik kompenzálni, amely csak olaj a tűzre, az olvasás nem dívik, a városi ficsúrok kiváltsága szokott lenni. A fiú kettőssége már az entré esetén szembeötlik, leszámítva persze a tehénfixírozást, de valamilyen szülői örökség csak jutott neki a végtagbénaságon túl. Bénácska Billy ezért elvágyódik, szeretne kiszabadulni, ahogyan egy rendes intellectuelle-től az elvárható. Hiszen a srác sajnos hamar ráeszmélt arra, a hely sok jóval nem kecsegtet számára. Mindegy, hogy mit csinál, itt csak ki fogják nézni minden társaságból. Hiába volna tele a szíve csordultig szeretettel, azért tükre neki is van, az önreflexiója a testképzavart nem képes kárpótolni. Kevés ide a reziliencia, mint Johnnypateen Mamusába (Mucsi Zoltán – Tóték – Thália Színház; Leenena szépe – B32; Elem, Kartonpapa, A fajok eredete – Szkéné Színház; A király beszéde – József Attila Színház; 12 dühös ember – Kultúrbrigád) a fél liter krumpli pálinka. Martin drámáinak középpontjába gyakorta kerül ez a téma (a kitörésvágy, meg a testi- és/vagy lelki deformitás), ahogyan az Alhangyáról írt cikkemben is megemlítettem, a hangneme nem aratott osztatlan sikert az ír nemzeti aktivisták sorai között.

Billy karakterének kettőssége átitatja a teljes darab és az előadás hangulatát is, az adaptáció zseniálisan sikerült, köszönet érte Puskás Dávidnak. A karakterek többsége belül velejükig romlott vagy valamilyen torzulást hordoz magában. Részegesek, nagyot mondanak, fontoskodnak, fondorlatoskodnak, verekednek, titkolóznak, hazudnak, tárgyakkal beszélgetnek vagy éppen totálisan elmeháborodottak. A fiún kívül ketten tűnnek felvilágosultabbnak, az orvos és Bobby-babba egészen normálisan viselkednek. Leszámítva a tényt, hogy ilyen közösségben maradnak, ahelyett, hogy távoznának. De pont ez a lényege és középpontja Martin McDonagh drámáinak, hogy az elvágyódás csak tudatos szinten érvényesül, a kényelem és a lustaság végül győzedelmeskedik és okot találnak a maradásra. Nem csoda, hogy az A kripli hangulata is borongós, melyet a színpadi világítás, a jelmezek (Kovács Andrea) és a díszlet (Bagossy Levente – My fair lady) is zseniálisan letükröz. Puskás Dávid zeneválasztása külön pontot érdemel, a mű depresszív, ugyanakkor szatirikus hangulatához megfelelő aláfestéseket időzített. A színészi játék tökéletes, a szereplők kiválasztása minden ponton passzol a darab szelleméhez. Számomra Stefanovics Angéla adekvátabb Barley, mint Lukács Ádám, de ha nem ketten játszanák, ezt nem ismerném fel. Básti Juli és Pálfi Katalin között a kémia csodálatosan működik, elhisszük, hogy évek óta s nyomorékot nevelik. A Magyar-Mucsi páros esetében pedig kész csoda, hogy Szabó-Kimmel kibírja nevetés nélkül. Hermányi Mariann külön örömet nyújt a színpadon, hiszen merőben mást alakít, mint amelyet az Oleanna karakterének bőrébe bújva tett.

Martin McDonagh darabjait belengi a sötét humor, mert enélkül nehéz megemészteni a valóságot, pláne, ha egy elzárt helyszínt próbálunk bemutatni, annak naturalizmusával. A kor persze más nézőpontba helyezi mindezt, a darab 1934 környékén játszódik, és az idő lehetőséget ad rá, hogy a hangvétel szatirikus lehessen. A mogorvaság, az érzelmek kimutatásának és megélésének hiánya csak a közelmúltban felismert jelenség, ennek ábrázolása általában külső diszfigurációval is szokványos, de a drámaíró inkább a belső értékek torzulására igyekszik rámutatni. Ezt helyezi ellenpontba Billy csámpázásával, mely lehet genetikai és terhességi probléma is. A téma meglehetősen érzékeny, mégis érinti az A kripli is, nem zárja ki egyik lehetőségét sem. A felépítését tekintve ügyesen játszik a valóság elhomályosításával, mellyel némileg a szándékot is megkérdőjelezi a fiú sorsával kapcsolatban. Mivel az ambivalencia az összes karakter és helyzet esetében tetten érhető, ezt az előadás is frappánsan leköveti, a nézőkre bízva az elemzést és a következtetéseket, a tanulságot és a humor érvényességét az egyéntől függővé téve. Hiszen nem kizárt az ítélkezés, mely a szereplők sajátossága is, az őszinteség helyett, a bezártság indokán inkább szemből más oldalukat mutatják, mint hátulról. Ami újabb színezetet ad a személyiségüknek, pedig egysíkúnak gondolnánk.

Hogy mi az igazán torz, ki az ép és ki a sérült ebben a darabban, az szintén a saját fantáziánk döntése lesz. Egyik szemszögből nézve képtelenség volna bármelyik figurával azonosulni, mégis az empátia megnyitja felénk chakráit és egy idő után megértünk mindent a kifejezésmódokkal, a viselkedésekkel kapcsolatban. Valójában nem is kell hozzá sok, hamar az arcunkba mászik az a valóság, az a kilátástalanság, az a bezártság érzet, amelybe csöppenünk. Egyes jellemvonások, jelenségek talán még ismerősek is lesznek számunkra. Bizonyos helyzeteken jót tudunk derülni, másokon nehéz nem hangosan felkacagni. A szatíra minden szintjén működik, a fekete humor célba találja az izmainkat. Nincs bűntudat, bár néhol kínosan mosolygunk, mert az előadás tökéletesen elénk tárja a mű üzenetét. A beszűkültség elfogadása után már csak nevetni tudunk, és hálásak vagyunk a színészeknek és az alkotóknak a percekért, mellyel megajándékoztak bennünket. Kikapcsolódunk, de szembesülünk is azzal a valósággal, mellyel remélhetőleg magunk sosem találkozunk majd személyesen.

Színház: Centrál Színház
Link: https://www.centralszinhaz.hu/eloadasok/martin_mcdonagh:_a_kripli
Trailer: -
Előadás: 2025.03.28.; 2025.03.30.
Darab hossza: 150 perc egy szünettel
Port.hu link: https://port.hu/adatlap/szindarab/szinhaz/a-kripli/directing-50529

Fotókredit: Centrál Színház – Horváth Judit

Értékelés: 9,5/10

Smaragd Sárkány