2025. már 20.

Vágyak és hűség elfojtott viharában – Romantikus komédia

írta: Emerald Dragon

Romantikus komédia

A Thália Színház az a hely, amelybe az első látogatott előadáson beleszerettem, gyakran visszatérek oda. Ennek fő oka, hogy könnyed, nevettető és humoros darabokat választanak, zseniális a szereplőgárdájuk, a rendezőik mindig alapos munkát végeznek, a jelmezekre és a díszletre is meglehetősen igényesek. Nyilván tisztában vagyok vele, hogy mindez anyagi forrás kérdése is. A mostani évad számtalan izgalmas történettel kecsegtetett, így a Romantikus komédiára is szereztem jegyet, hogy segítsen a kikapcsolódásban.

Jason Carmichael (Zayzon Zsolt – Egy a ráadás, Komédia egy bankrablásról, Szajré, Gyilkosság az Orient Expresszen) középkorú drámaíró, nagy sikernek örvend és elérkezett az időpont, amikor végre elszánja magát és megházasodik. Allison (Gubás Gabi – A miniszter félrelép, nyakamon a nászmenet, Szajré, Oscar) csodálatos, fiatal asszony, akinek ráadásul megfelelő családi háttere is van; és fülig szerelmes az íróba. A műveit ugyan annyira nem ismeri, nem a színház világa vonzotta a férfihoz, de az idill kiteljesedése bármelyik pillanatban megtörténhet. Az esküvő napján járunk, amikor a menyasszony lázasan, a vőlegény szórakozottan, elmélázva és kapkodva próbál készülődni. Korántsem azért, mert kételyei vannak, egyszerűen ő ez a típus, kolerikus, nosztalgikus és ezért megrohanják az érzelmei és emlékei. Egykori szerzőtársát gyászolja még mindig és kétségei vannak a saját tehetségével kapcsolatban. Szerencsére kiváló ügynöke és barátja, Blanche Dailey (Udvarias Anna – A miniszter félrelép, A hülyéje, Nyakamon a nászmenet) pontosan tudja az ellenszert és egy megbeszélést szervez neki egy titokzatos, feltörekvő drámaíróval.

Ez csupán két ponton kavar be a közelgő menyegzővel kapcsolatban. Az egyik, hogy a jelölt kicsit korábban toppan be és a boldogító igenre készülő vőlegényt öltözködés közben lepi meg. A másik, hogy a várt férfi helyett egy meglehetősen zavart és pimaszul fiatal nő, Phoebe J. Craddock (Sóvári-Fehér Anna – Nyakamon a nászmenet, Egy a ráadás, Komédia egy bankrablásról, Oscar, Madám Bizsu – Thália Színház; A bűvös szék – Karinthy Színház) állít be. A találkozás egyszerre tűnik szerelemnek és bizonytalanságnak, mert meglepetésüknek mindketten csetleni-botlani kezdenek. A vonzalom azonban tagadhatatlan, ezért nagy kérdés, hogy milyen események dominószerű láncolatát indítja meg, mikor az újdonsült társ bekerül ebbe a friss családi fészekbe. Professzionalizmus vagy romantikus, bujkáló szeretők születnek ebből a helyzetből? Boldogság vagy teljes katasztrófa vár az ifjú párra és az irónőre?

Bernard Slade (Végzetes vonzerő) Romantikus komédiájából 1983-ban rendezett nagysikerű filmet Arthur Hiller (Vaklárma, Love Story). A főszereplők akkor Dudley Moore és Mary Steenburgen voltak. A Thália korábban is játszotta ezt a darabot, akkor Szervét Tibornak (Szajré) jutott Jason szerepe, ezúttal a rendezői székbe ült át. Az ismert témát szerencsére több ponton is átdolgozták, a szöveget és a történetet is frissítették, közelebb hozták a jelenhez. A szereplők kiválasztása kiválónak bizonyult, Zayzon Zsolt fantasztikusan alakítja a figurát. Ugyanígy, Sóvári-Fehér Annára is az első színházi élményeim során már felfigyeltem, előtte az Álljon meg a nászmenetben volt alkalmam megtekinteni és a két karakter eltérőségét gyönyörűen kidomborítja, Phoebe bőrébe könnyedén bújik bele. Gubás Gabit is imádom minden megjelenésekor, ezúttal sem csalódunk a színésznő játékában. Udvarias Anna szeretetreméltó szövevényes cinkosává válik Zayzon Zsoltnak, kettejük időtlen barátsága igazi csemege a nézőközönség számára. A másik két karakter Mózes András (Hisztéria, Oscar, Alul semmi – Thália Színház; A köd – 6szín), valamint Tóth Eszter (Oscar, Killer Joe, Alul semmi) alakítják. Tökéletesen megtestesítik azt, amit elvárunk tőlük, a buja csábítást, a friss és üde változatosságot, ugyanakkor két ellenpontként az állandóság és a pillanat örömének illúzióját teremtik elénk.

A Romantikus komédia egyszerre szórakoztató, helyzet- és jellemkomikumokkal tűzdelt vígjáték, valamint görbe tükör a művészek esetlenségére, a valós élet időzítéseinek képtelenségére. Az első felütéstől kezdve érezzük, hogy az írópáros között forr a levegő, a kémia működik, ügyetlenül, de táncolnak előttünk a színpadon, ami eleinte inkább a csárdás feszességére emlékeztet, aztán lágyabbá, keringősebbé válik, majd egészen tangós és érzelmekkel terhelt/gazdagított lesz. Első pillantásra csak egyikőjük bénázik, azonban ez valójában mindkét karakterre igaz, csak teljesen másként vetül ez ki a nézőközönség felé. Amíg Phoebe bájosan esetlen, ügyetlen, egyfajta őszinte Doolittle-jelenség, addig Jason inkább érzelmileg bukdácsol előtte, mint Higgins professzor. A közkedvelt My fair ladyvel, azaz a Pygmalionnal való párhuzam lehetséges, hogy csak az én fejemben született meg, de szerintem tökéletesen passzol a két karakterre a gúnya.

A művészlelkek esetében nem ritka, hogy bár kifelé nyitottnak és kommunikatívnak, bölcsnek és intelligensnek tűnnek, de valójában szerfelett introvertáltak és antiszociálisak. Élvezik és szomjazzák a rivaldafényt és a sikert, azonban a fogadások és ünnepélyek inkább feszélyezik őket, különösképpen a nagy társaságokat igyekeznek elkerülni. Viszont a saját komfortzónájukon belül valóban olyanok, amilyennek érzékeljük őket, csak egy random köszönéstől vagy szelfikéréstől könnyedén zavarba tudnak jönni. Bár ezt elsősorban Phoebe esetében érzékeljük, de Jasonnél is erősen látszik, hogy nehezen tud mit kezdeni az ismeretlen emberek gyűrűjével. Inkább célorientált, hiszen az esküvőjén is csak az utolsó pillanatban jelenik meg és a násznép helyett inkább a barátjával és ügynökével, valamint a szakmabeli, önbizalomzavaros lánykával tölti a rendelkezésre álló, smalltalkra egyébként tökéletesen alkalmas időt.

A kreatív szakmában is jelen van az imposztor-szindróma, a bizonytalanság és az önbizalomhiány, pláne, ha valaki hozzászokott egy csapathoz vagy éppen egy társhoz. Magam is tapasztaltam ezt a jelenséget, többször is megküzdöttem vele a munkám során, bár ez utóbbi esetnél sajnos túl későn eszméltem rá, hogy mi történik. Mert aki ebben a helyzetben van, az ritkán tudja magát észhez téríteni, az introvertáltságnak ugyan részben velejárója a reziliencia, de ez csak olyankor működik, amikor urai vagyunk a helyzetnek. Abban a káoszban, amelyben Jason él, amelybe Phoebe kerül egyáltalán nem meglepő, hogy az érzelmi viharok úgy mozgatják őket, mint ahogyan a macska az egérrel játszadozik. Ennek ábrázolása is fenomenálisan megvalósul, öröm szemlélni a tévelygő párosunkat.

Több abszurd jelenettel is találkozhatunk a Romantikus komédiában, de nehéz elmenni azon helyzet végtelen furcsaságán, hogy Jason, Allison és Phoebe együtt lélegeznek, mozognak, terveznek és gyakorlatilag élnek. A közönség számára teljesen nyilvánvaló az elfojtott románc, nem értjük, a feleség mindezt hogyan nem láthatja és vajon miért tűri. Az ártatlan civódás nem csak a felszín alatt zajlik, annak látható jelei vannak. Szerelmi háromszögre is asszociálhatnánk, de annyira képtelen az egész, hogy helyzetkomikumok sorozatát eredményezi. A racionális ember érzelemhez fűződő viszonyáról már a Mellékhatás című darab kapcsán is írtam, így ide azt nem szeretném átemelni, akit érdekel, olvassa el ott. Jason karakterében ez tökéletesen tetten érhető, ahogyan Phoebe reakciói is adekvát módon tükrözik a jelenséget. Számomra azért izgalmas ez az ábrázolásmód, a jellemkomikum, mert több esetben magamra tudok ismerni bennük. Így számomra ez a darab valós tükör, mert sok aspektusával azonosulok, főleg Jason karakterében, de sajnos Phoebe reakciói is fájdalmasan ismerősnek tetszenek. Az érzelmek elfojtása, amikor irányítani vagy tagadni próbáljuk azokat, szemléletesen jelennek meg a pár keringőjében. Az indulatok egyszercsak elszabadulnak és senki sem képes úrrá lenni a saját vágyán, aztán a tagadás felüti a fejét, a sértettségből indulatos tangó alakul ki, melyet elsöpörni látszik a szenvedély hulláma.

Ez az allegória szerintem pont jól jellemzi a Romantikus komédiát, és a szereplők követik a táncrendet. A vígjáték minden pillanata mosolyogtatóan vidám és üde, a feszültség megrázza a nézőt is, de valahogy a báj és a kedvesség az utolsó pillanatig megmarad. A karaktereket imádjuk, az üzenetek átjönnek, nem céltalan a helyzet- és a jellemkomikum, hanem eszköze a szerelem és a romantika éltetésének, valamint az érzelmi viharok bemutatásának. Azok számára, akik extrovertált irányba mozdulnak el a képzeletbeli skálámon mindez inkább csak abszurd és tréfás játék, viszont az introvertált sorstársaim könnyedén szórakoztató görbe tükröt látnak a jelenetek mögött. Így lesz a darab mindenki számára vonzó és örökérvényű.

Minden kelléket felvonultat a rendező, ami szükséges ahhoz, hogy lekössön bennünket az első perctől kezdve. A karakterek imádnivalóak, könnyedén beleszeretnénk bármelyikbe, vagy megnyugtatón ölelgetnénk őket, amikor arra van szükség. Higgins anyjaként szidnánk le azokat, akik valami balgaságot művelnek dacból vagy sértődésből, ahelyett, hogy a szívükre hallgatnának. Ugyanakkor végtelenül sajnáljuk Allisont és Leot, akik meglehetősen kellemetlen helyzetbe csöppennek bele. A kreatív elme működését, az érzelmek csapongását és felnagyított kivetüléseit megmosolyogjuk, mert totálisan ambivalensek a színpadon zajló eseményekkel szemben. Ez a kettősség teszi igazán élvezhetővé a darabot, mintegy szimbiózisban a többi csodálatos eszközzel. Kívülről, kibicként csak drukkolni tudunk a párosnak, de legbelül érezzük, hogy a helyzet korántsem egyszerű és megoldható, az idő itt nem gyógyír a sebekre, hanem csak olaj a tűzre. Ez a fokozatosság meglepő keretes szerkezettel köszöni meg a néző odafigyelését.

romantikus-komedia-premier_20241207-71-of-136-scaled.jpg Alapvetően, ha egy darab csupán megnevettet, még nem kerül fel arra a listára, amelyet szívesen újra néznék. A Romantikus komédiára azért esett a választásom, mert a szereposztása zseniális, külön öröm számomra, hogy Sóvári-Fehér Anna a Thália Színházhoz elszerződött, mert az első pillanattól belopta magát a szívembe. Ezen túl, önvallomásként erősítem meg azt, hogy ez az előadás számomra egy valódi tükör, görbületek nélkül, talán voltam hasonló helyzetben, magamra ismerek Jason viselkedésében és bénaságában. A szituáció természetesen nem teljesen azonos, de a valósággal számtalan ponton egyezik, ahogyan én is tudok ilyen awkward módon reagálni a kényelmetlen, érzelmileg ambivalens pontjain az életemnek. Ezért valószínűleg, ha lehetőségem nyílik rá, többször is megtekintem.