2017. nov 22.

Igazi Oscar-díjat érdemlő anime a Koe no Katachi

írta: Emerald Dragon

A Silent Voice (2016) (Koe no Katachi)

Az utóbbi időkben két zseniális anime is készült, az egyiket már korábban be is harangoztam. A másik, amiről szólni szeretnék nektek néhány szót, az az A Silent Voice (The Shape of Voice), mely Yamada Naoko (K-ON!, Tamako Market) legújabb remekműve, és kihagyhatatlannak tartom. Ráadásul most jelent meg gyönyörű Bluray kiadványon is, így igyekeztem mihamarabb kritikát írni róla. A rendező sorozatai eddig is elvarázsolták a nézőket, különleges hangulatuk, és bájosan romantikus történetükkel, de ez a legutóbbi új alapokra emelte a drámát.

Klasszikus kezdés: The Who - My Generation

Ishida Shōya készen áll arra, hogy véghezvigye elhatározását, és semmi sincsen, ami megállítsa ebben. Elrendez mindent, hogy utána már semmi teendő se maradjon. Felmond a munkahelyén, kiveszi az összes félretett pénzét a bankból és megadja a tartozásait. Már csak egyetlen dolog van hátra, és itt a várva várt nap, amelyet régóta eltervezett.
Hogy hogyan jutott ide Ishida? Ez egy nagyon jó kérdés, hiszen nem volt mindig ilyen, mint most. A suliban igazi központi figurának számított a háromfős bandájával. Aztán jött az a lány… az a fura, idegesítő lány, akit nem tudott kiverni a fejéből. A bájos, naiv mosolyával, a hülye füzetével, és persze az utálatos hangjával. Nem is beszélve arról, hogy csaknem teljesen süket, ki hallott már ilyet?! Ishida amúgy is szerette ugratni, és piszkálni a barátai, hiszen jó móka és mindenki élvezi, amit művel velük, így viszonylag könnyű ugrás volt, hogy kipécézze magának az új jövevényt. Elég könnyű célpont a fogyatékossága miatt, ráadásul mivel nem hall semmit, így nem is tudhatja, amikor éppen kibeszélik, vagy tréfát csinálnak belőle. Simán lehülyézhetik vigyorogva, nem tudhatja, miről van szó. De akkor is idegesítő, hogy csak bárgyún mosolyog, bármit is csinál vele.

Nishimiya Shōko hiába próbálkozott barátkozni, és vitte oda mindenkihez a füzetét, hogy abba írjanak, és kommunikáljanak vele, mindenki elfordult tőle, senki sem volt hajlandó nyitni az irányába. De nem adta fel akkor sem, amikor az osztály kifejtette, hogy nincs kedvük jelbeszédet tanulni, hiszen mégis akadt egy lány, aki úgy tűnt, mégis kíváncsi arra, hogyan beszélhetne vele. Miyoko Sahara összeszedte minden bátorságát, és felállt, hogy ő bizony kész arra, hogy nyisson az új lány felé, hátha barátnők lehetnek. De hamarosan el is tűnt, és nem tudni, mi történhetett vele.

Természetesen az ugratások folytatódtak akkor is, amikor a szegény lány végre megszerezte első hallókészülékeit, melyeket Ishida módszeresen eltüntetett, megsemmisített, eldobott, megúsztatta, vagy elintézte, hogy valamilyen módon lábuk kéljen. A basztatások egészen odáig fajultak, hogy a lány egy alkalommal megsérült, és akkor bizony megváltoztak a dolgok, más szemmel néztek rá a társai is. Nyilván, amikor kitudódik egy ilyen eset, és a nagyon drága hallókészülékek rongálásáról és a szegény lány terrorizálásáról kérdezik az osztály, akkor még a barátai is egy emberként ellene vallanak. Hiszen nem fogják vállalni a felelősséget, bármennyire is partnerek voltak ebben a gyalázatos bűnben, amit elkövettek Nishimiya ellen. Egyrészt a szüleik megreguláznák a lurkókat, másrészt a borsos költségeket rajtuk hajtanák be. Amúgy is csak ideig-óráig tartották szórakoztatónak a srácot, eredetileg nem is gondolták, hogy ilyesmire is képes lehet. Megfordul hát a kocka, és Ishida vált a célponttá, ezúttal totálisan legális módon, ráadásul anyukájának kellett megfizetnie gonoszsága árát. A japánoknál a becsület fontos, így személyesen kell elnézést kérnie mindenért, amit a fia elkövetett és állnia kell minden következményét, akkor is, ha Ishida volt a ludas.

Az iskolában pedig mindennek vége, szinte szociális öngyilkossággal ér fel, ami kitudódott, senki sem fog neki igazat adni, mellé állni, akkor sem, ha hazudnak róla, vagy másért teszik meg bűnbaknak. Rajta a bélyeg, és ezt mindenki ki fogja használni, még azok is, akik megpróbálják elhihetni, hogy jó kislányok, jó kisfiúk, csak nem mertek szólni azért, ami történik. A képmutatás zseniálisan sikeres, Ishida elszigeteli magát a külvilágtól, bezár, mintha nem hallaná. amit körülötte beszélnek, ez az egyetlen egérút marad számára, hogy túlélje a suli hátralévő éveit. Önkéntes száműzetése, vezeklése végén vár rá a kiválasztott cél, amely talán örökre megváltoztathat mindent, de addig rengeteg dolgot kell majd megtennie.

Hiába dönt úgy évekkel később, hogy kiköszörüli a csorbát, és megpróbálja felkeresni Nishimiyát, hogy jóvátegye azt, amit elkövetett ellene. Bármilyen nemes szándék is vezérli, ott van a múltjában a sötét folt, amelyet képtelen eltörölni, pláne, ha másokra is veszélyes információkkal szolgálhat. A történteket senki sem felejtette el, és bár a sebek felszakítása igazán kettőjükre tartozna, de az osztály tanulói sem szeretnék, ha megbolygatnák az ügyet. Ishidának össze kell szednie magát, meg kell változnia, be kell bizonyítania, hogy nem az az ember, aki egykor volt, hogy csupán zavarodottan viselkedett, nem tudott mit kezdeni a lánnyal és az érzéseivel, amelyek előtörtek abban a pillanatban, amikor meglátta. Nem tudja elfelejteni Nishimiyát, mert sosem tudta felfogni miért mosolyog folyton rá, miért szeretne a barátja lenni, miért nem haragszik azért, amit ellene tett, és miért áll vele most, annyi év távlatából újra.

Az A Silent Voice nem csak zseniálisan felépített dráma, hanem egy olyan alkotás, ami a szív mélyéig hatol. Nem csak azért, ami a fő témája, hanem a sok apró érdekesség, amellyel azon túl is foglalkozik. Az elsőt már említettem is, hiszen a becsület olyan fogalom, amit nem vesznek félvállról a japánok. Bizony, ha egy család becsületén folt esik, akkor mindent meg kell tenniük azért, hogy kompenzálják a történteket. Gondoljatok bele a számtalan ázsiai filmbe, amit már volt szerencsétek látni, ahol egy sérülés, autóbaleset, de egy sikertelen vizsga után is hajlongva kérnek elnézést azok, akiket meggyanúsítanak azzal, hogy hibásak voltak érte. Illetve legtöbb esetben a szülök kénytelenek megtenni ezt a gesztust. Nem az amerikai módit látjuk, hogy a gatyájukból is kiperlik őket, hanem maguk igyekeznek kiengesztelni a másik félt, és ezért készek minden ingóságukat feláldozni. A bocsánatot pedig nem könnyű elnyerni.

A második a karmának azon része, hogy amit teszel másokkal, az bizony visszaszállhat rád is, sosem tudhatod meg, mikor változik meg a szél iránya. Ha terrorizálsz valakit az iskolában, és ezen mások jól szórakoznak, sőt pártolják a viselkedésedet, számolj rá nyugodtan, hogy pontosan annyira a barátaid, amennyire az az adott szituációban az érdekükben áll. Szó nélkül ellened fognak fordulni, ha a felnőttek is beleszólnak a játszmába, és egyszemélyes bűnbak leszel, más nem szeretne sem bélyeget hordani, sem büntetést kapni azért, amit esetleg közösen csináltatok. Nincsen betyárbecsület, hiába vagy erős, vagy okos, pillanatok alatt kiforgatják a szavaidat és te fogod megjárni a végén. Az ilyen csapatokkal ez a probléma, nem bíznak egymásban, mert nem bízhatnak, ezért bárki feláldozható kérdés és zokszó nélkül.

A japánoknál a leggyakoribb, hogy kipécéznek egy gyereket az osztályból, és addig szekálják, amíg az illető ki nem nyírja magát. Ez egy nagyon erős probléma, és sokáig nem is tudtak vele mit kezdeni. A gyerekek ugyanis nem tudják felmérni tetteik következményét, nem tudnak felelősségteljesen dönteni és viselkedni, és nem beszámíthatóak – legalábbis jogi szempontból. Ezt pedig könnyedén kihasználják, mert okosak annyira, hogy ezzel tisztában legyenek. Számtalan olyan eset felsorolható, amikor az elkövető pontosan azért cselekszik úgy, ahogy, mert nem kaphat érte büntetést, így megtesz bármit, amit csak gondol. Így alakul az, hogy többen is összeállnak, és addig piszkálnak valakit, addig írogatnak a facebook, twitter, egyéb szociális hálón található profiljára, amíg az illető elidegenedik, és valami szörnyűségeset tesz. Például öngyilkos lesz, vagy fegyvert szerez és másokat bánt. Nagyon jó példa erre az Ichi the Killer című, mangából adaptál Takashi Miike film is. Itt persze meg kell jegyeznem, hogy az első felsorolt pont okán, ha bizonyíthatóan kitudódik, hogy te voltál a tettes, a felbujtó, akkor nem ússzátok meg ép bőrrel, mert a családod nem lesz boldog amiatt, hogy fizetnie kell, így a jövődet el is ástad, mindörökre.

A negyedik, igencsak szenzitív téma, amit már a Marnie során is kifejtettem, hogy egy gyereknek nem könnyű elfogadnia a saját állapotát, pláne, ha arról nem csak nem tehet, hanem születésétől fogva együtt kell azzal élnie. Nem csak arról beszélek, hogy a közösségekben könnyű célponttá válhat, hiszen az Elfen Lied megtanított bennünket, hogy azért bántjuk a gyengéket, hogy erősebbnek érezzük magunkat („When you’re miserable, you need to make someone even more miserable than yourself.”). Miként a hierarchiákban is ez könnyedén megfigyelhető. Hanem itt a másik gond, amivel meg kell küzdenünk, hogy kevesebbnek érezzük magunkat másoknál, ezért nem csak meghúzzuk magunkat, hanem az önbizalmunk is könnyedén meginog, ezért folyton bocsánatot kérünk, még mások cselekedetéért is, amelyet irányunkban tesznek, mert úgy érezzük, mindezért mi vagyunk a felelősek. Különbözünk, mások vagyunk, ami ellentétes az általánossal és középszerűvel, mutogatnak ránk, kilógunk a sorból, tehát eléggé egyértelmű, hogy mindenért mi kell, hogy legyünk a hibásak. Függetlenül attól, hogy a józanész azt diktálja, hogy velünk gonoszak, valójában úgy érezzük, megérdemeljük, ezt kaptuk a sorstól és el kell fogadnunk, nincs értelme harcolni ellene. Könnyedén meggyőzhet róla környezetünk, hogy jobb volna, ha nem léteznénk, hiába szajkózzák a körülöttünk lévők, a közelállók, hogy fontosan vagyunk és szeretnek bennünket. A negatívat könnyebben elfogadjuk, ezért azonosulunk vele egy idő után.

És a legfontosabb mindközül az, hogy emberek vagyunk, és ez azt jelenti, hogy fejlődni és változni tudunk, csak akarnunk kell. Rendelkezünk azzal a képességgel, amelyet az állatok csak megtanulhatnak, de mi elhatározva szabad akaratunkból is megvalósíthatjuk. Hiszen van önkontrollunk, létezik az akaraterő, amely hatalmasabbá tesz minket bármilyen egyéb fajnál. Nem csak a túlélőösztönről és a beolvadási, asszimilációs képességünkről beszélek, nem csak az adaptálódásról, hanem arról, hogy más emberekké tudunk válni, annak ellenére, hogy milyen környezetben élünk, honnan származunk, és virtuálisan milyen lehetőségeket látunk magunk előtt. Akit folyamatos abúzus ér, nem feltétlenül lesz egy vadállat, de a szorongó állapot kialakulása sem törvényszerű. Alkoholista szülő gyermek sem predesztinálja azt, hogy kövesse a „példakép” életvitelét, illetve könnyedén felismerhetjük, hogy mi helyes, mi helytelen, és min érdemes változtatnunk a jövőben, ha mások, jobbak, vagy éppen rosszabbak szeretnénk lenni. A Berserk bemutatta azokat az oldalakat, ahogyan a predesztináció ellen lehet küzdeni, illetve a mesék gyakran fals illúziókba ringatnak bennünket a valós potenciálunkkal kapcsolatban. A legfontosabb azonban az, hogy ne másokért akarjunk valamit megtenni, ne mások befolyásoljanak bennünket abban, hogy merre mozdulunk, hanem magunk miatt akarjunk célt kitűzni. Furcsán hangozhat, de pont az az önzés, ha nem erre próbálunk törekedni.

Yamada Naoko-tól még nem hoztam nektek animét, de ezt bizony a jövőben pótolni fogom, mert kiváló rendezése az A Silent Voice. Az eredeti manga Ōima Yoshitoki (Mardock Scramble) nevéhez köthető, a filmhez pedig Nishiya Futoshi kölcsönözte karakterdizájnját és a művészeti vezető Shinohara Mutsuo volt. Bárkinek ajánlom, aki szereti a romantikus drámákat és nem feltétlenül az amerikai verziókra gondolok, hanem amelyek mondanivalóval is rendelkeznek.