2017. okt 25.

Vágyódás a végtelenbe, vagy zuhanás a mélybe? - Journey to Agartha

írta: Emerald Dragon

Children Who Chase Lost Voices (2011)

e425aa7bac4172f480bc0bed691def3c--journey-to-agartha-lost-voice.jpg Vannak animációs filmek, amelyek jó darabig rejtve maradnak a számomra, és csupán véletlenül bukkanok rájuk. Ez persze sohasem jelenti azt, hogy nem értékes alkotásokról van szó, csak időnként kikerülök a vérkeringésből, és elkerülnek az érdekességek. Ilyen a mostani ajánlóm, melynek ráadásul számtalan fordítása, címe is létezik, ezért én csak Journey to Agartha-ként fogok rá utalni (Csillaghajsza, Hoshi o Ou Kodomo, Children Who Chase Stars, Journey to Agartha, Children who Chase Lost Voices from Deep Below). Makoto Shinkai 2011-es, igencsak hosszú animéje kicsit eltér a többitől, és a szerelem helyett más típusú témára tér át. A 116 perces, igazán egész estés film ezúttal elsősorban a magányt és a társkeresést járja körbe több értelemben is.

Asuna kettesben éldegél anyukájával a hegyekben, egy kisvárosban. Bár, ha jobban belegondolunk, valójában főként egyedül tengeti idejét, hiszen szülője egy másik helységben dolgozik nővérként, és elég ritkán, későn tér haza. Ez nem olyan szokatlan a japán társadalomban, hiszen ott kicsit más a felfogás a prioritásokkal kapcsolatban. Főleg, ha egyetlen keresőképes van a családban, akkor fordul elő, hogy a gyermek hamar önállóvá, felnőtté kell váljon a túlélés érdekében, hacsak nem tud besegíteni egy nagymama, nagypapa, illetve egyéb rokon. Asuna ezért már az általános iskolai éveire tud főzni, mosni, teregetni és a háztartást is vezeti, ha arra van szükség. Emellett persze tanulnia kell, de szabadidejében szívesen kirándul a hegyekbe, hogy kedvenc hobbijának hódolhasson. Ugyanis a lány egy kezdetleges rádiót készített, egy különleges kristályt használva dióda helyett, mellyel nem csak egyszerű adásokat képes venni, hanem rábukkan valami egészen gyönyörűre, titokzatosra is a hullámokat böngészve.

Ez a korántsem idilli élet mégis élvezhető Asuna számára, és talán még boldognak is mondhatnánk, ha nem lenne rettentően magányos, és nem kutatna folyamatosan valaki után, aki valamilyen módon a társává, barátjává válhatna. Így nem lep meg minket, hogy mikor találkozik Shun-nal, a semmiből előkerülő titokzatos és furcsa fiúval, rögtön ragaszkodni kezd hozzá, hiszen kiderül az is, hogy ugyanarra a helyre szoktak eljárni, amit a lány sajátjának nevez. Azonban nem tart sokáig ez a barátság, mert valami elképzelhetetlen történik a fiúval, így Asuna visszazuhan a valóságba, hogy újabb erőt merítsen és egy ismeretlen utazásba kezdhessen.

A Journey to Agartha ezúttal egy olyan világba kalauzol el bennünket, mely inkább Miyazaki animéire jellemző. Makoto Shinkai első igazán kiforrott alkotása olyan mitológiai kérdéskört jár körbe, mellyel nagyon sokan foglalkoztak már. Az Alvilág, Túlvilág (Dante’s Inferno), Shamballa (Fullmetal Alchemist), vagy éppen Agartha néven emlegetett hely egyszerre titokzatos és félelmetes mindenki számára. Számtalan vallásban vetítenek elénk valamit az elmúlással kapcsolatban, amelyek közül a legbiztatóbbak azok, ahol valami vár mindenkit a túloldalon, és nem az enyészettől való rettegésünkkel kell leélnünk hátralévő napjainkat.

De ezek az illúziók azért reménykeltőek és veszélyesek is egyszerre, mert abba a hitbe ringathatjuk magunkat, hogy halhatatlanok vagyunk, és valami ismeretlent meghódítva, megzabolázva talán elkerülhetjük a biztos véget. A konkrét mitológiai utalás ebben az esetben az aztékra történik, és ez nyilvánvalóvá is válik, amikor találkozunk az első onnan származó lénnyel. Emellett természetesen a japán legendák világából is bőven merítkezik, hiszen Izanagi és Izanami története el is hangzik az egyik szereplő szájából. Ami rögtön megvilágítja számunkra azt a párhuzamot, amelyre itt utaltam, miszerint minden népnek megvan a magyarázata, példabeszéde ugyanarra a jelenségre (Orpheusz és Eurüdiké, Perszephóné).

Asuna egy olyan úton indul el, mely valójában nem sok reménnyel kecsegtet a számára, de akad egy vezetője, aki húzza előre és nem engedi, hogy visszaforduljon, vagy meggondolja magát. Hívhatjuk akár szellemi, spirituális kísérőnek is, annak ellenére, hogy testi alakot ölt, de ha jobban belegondolunk, és kicsit hátralépve, komplexebben szemléljük az eseményeket, tekinthetünk a lányon kívül minden, a történetben fontos szerepet játszó karakterre úgy, hogy Asuna belső vívódásának kivetüléseire, megszemélyesüléseire. Természetesen nem muszáj ilyen messzire elmenni, és lehet a Journey to Agartha-t e nélkül is élvezni, csupán a varázslatos hangulatáért és látványáért is szeretni. A történet így is elég üzenettartalmat hordoz magában, ha szorosan a történethez ragaszkodunk.

Makoto Shinkai azért hű maradt korábbi műveihez, és némi romantikát is csempészett ebbe az animébe, azonban ezúttal tényleg más megvilágításba kerülnek az események. Főszerepet ezúttal egy másik érzés, a magány, illetve az üresség kap. Az, amit azután tapasztalunk, hogy elvesztünk egy hozzánk közel álló személyt, és megpróbáljuk feldolgozni az utána maradó űrt. Egyedül persze jóval kevesebb esélyünk van rá, és lehet, hogy elveszünk az önsajnálat óceánjában.

Az ember ugyanis gyakran képes arra, hogy mindent csupán a saját szemszögéből szemléljen és egy tragédiához úgy ragaszkodjon, hogy észre sem veszi, mennyire önzőek a gondolatai, és már régen nem arról szólnak, aki nincs mellette, hanem arról, hogy az illető magára hagyta őt. Így a küzdelem egyfajta haraggá válik az elhunyt személlyel, vagy éppen a többi emberrel szemben, akik mit sem törődnek az ő fájdalmával, sőt, boldogan élnek tovább, pedig ezt magának is kikövetelhetné. Az efféle gondolatok aztán megmérgezik a lelkét, a mindennapjait, és rögeszmévé (Hell Girl), vagy akár depresszióvá is válhatnak, de csupán önszuggesszióról van szó.

A hamis érzelmek, eldeformált vágyak pedig a környezetre is kihathatnak. Vannak, akik cserbenhagyják a körülöttük élőket, vagy szembefordulnak velük. Úgy érzik, hogy nincs joguk a boldogsághoz, a vidámsághoz, hanem hátralévő napjaikat egyfajta „logikus” őrületben kellene leélniük. Elhanyagolják többi családtagjukat, gyermekeiket, mártírrá válva igyekeznek átélni saját fájdalmukat, és minél erősebben, szemléletesebben kifejezni ezt mások irányában. Nem értik, hogy miért is kellene további életük során mással foglalatoskodniuk, gyakran önsorsrontó állapotba kerülnek és egyfajta öngyilkosságot követnek el. Aztán bőszen mutogatnak a többi emberre, hogy ez miattuk van, mindenki hülye, csak ők helikopterek…

Illetve a másik oldalon azok vannak jelen, akik olyasvalakit vesztettek el, akik akkora űrt hagytak maguk után, hogy onnantól tudattalanul is annak pótlását fogják keresni. Ez sokkal ártalmatlanabbnak tűnik, és a környezetük szempontjából akár az is lehet, de ugyanúgy megmérgezik a saját lelküket, mert egy illúziót fognak kergetni, amelyet sohasem érhetnek el. Valójában senki sem fog megfelelni a vágyaiknak, mert a személy, aki után kutatnak, nem létezik már, így nem fogják megtalálni a tökéletes álomképet. Ráadásul gyakran azzal sem törődnek, hogy a másik számára teljesen közömbösek, így abba a csapdába eshetnek, hogy stalker-ré válnak, anélkül, hogy ezt észrevennék.

De húzódjunk közelebb Makoto Shinkai történetéhez, a Journey to Agartha-hoz, és vizsgáljuk meg, hogy mennyi minden változott a She and Her Cat-hez, illetve a Voices of a Distant Star-hoz képest. Tenmon zenéje ezúttal is elkísér bennünket erre a varázslatos útra, illetve a karakterdizájnt most is Takayo Nishimura felügyelte, akárcsak a 5 centimeters per second esetében. Ennek ellenére az elmúlt 4 év alatt rengeteget fejlődött az animáció a rendező kezei között. Ez az anime nem csak kiforrottabb, hanem sokkal inkább hasonlít Hayao Miyazaki műveire, ahogyan azt már említettem is. A változás pedig igen jót tett Makoto Shinkai filmjének, mert nem csak hozza a tőle elvárt hangulatot, de eszünkbe juttat olyan alkotásokat, mint a Mononoke Hime, illetve a Howl's Moving Castle. Ráadásul nem csak látványvilágában emlékeztet rájuk, hanem az üzenetek is igencsak hasonlóak. Innen már csak egy lépés a koronaékszer, a your name., amelyről beszámolok nektek a Bluray kiadás megjelenése után.