Smaragd Sárkány animéi

Egyes darabok véletlenül kerülnek elém, másokat én magam választok ki, de időnként ajánlani is szoktatok nekem. Márfi Márk (10 – Radnóti Miklós Színház; Kamaszharc – Pinceszínház; Ketrecharc – Láthatáron Csoport) Lassan című drámába így botlottam bele, és 2025. november végére sikerült is jegyet szerválnom rá. Aztán jött a Pozsonyi Piknik és minden megváltozott. A forgatagban egy ismerős arcot vettem észre, aki megállított, látva, hogy kedvelem a független színházak munkáját. Beszélgetni kezdtünk és kiderült, az előadás, amire korábban bejelentkeztem, valójában egy trilógia középső eleme. Hogy van-e és milyen összefüggés a drámák között, még nem tudom, de elég gyorsan jegyet vásároltam a Telikre és a 2026. februárjában bemutatásra kerülő Továbbra is. Már csak a budai Lóvasúthoz kellett némi iránymutatás, hogy egy szokatlan kaland részesévé váljak.

Márfi Márk 14 éves koráig pulykafarmon élt, ahol a szülei dolgoztak. Az élete tele volt élettel, vidámsággal és persze szomorúsággal is, de a gyermekkora alapvetően átlagosnak mondható. Egy báty, kisebb rokonság, szerető szülők, és egy szenvedély, ami őt választotta ki. Személyes hangvételű vallomás a múltról, ami a jelenig vezetett. Benne számtalan feszültség és kérdések elsősorban saját maga felé, mert a Vas megyei településen minden predesztináltnak tűnt, ő mégis az SZFE-t választotta, ahonnan mondhatni egyenes út vezetett a siker felé. De mindannyian tudjuk, az ilyesmi sosem ilyen egyszerű, tele van buktatóval, és az ember nem tehet mást, mint megteszi, ami tőle telik, hogy elérje a hőn áhított célját.

Ugyan a Telik Istálló címmel „csak” egy szakdolgozatnak indult, mégis monodrámává nőtte ki magát, amely a 85. előadáson is túl van 2021-es bemutatója óta. Az ötlet, hogy önéletrajzi ihletésű mű szülessen, valamikor a COVID első üteme alatt pattant ki a fejéből, az alkotói folyamat nem is tartott túl sokáig. Hiszen 12 év után ismét a családi tűzhely padlóit taposták a lábai és minden emlék a felszínre tört. Visszatért oda, ahonnan 14 évesen távozott, hogy kiszabaduljon abból a ketrecből, ami ezt a társadalmat igencsak jól jellemzi. Az élmények sokasága nyilván legtöbbek számára érdektelen volna, ha nem azokra az eseményekre fókuszálna, amelyek nem csak érzelemmel teltek, de sokunkban nosztalgiát ébresztenek a korrajz és a tökéletes drámai előadás kapcsán. A vallomás egyfajta terápia, és emiatt választottam én is a színházat, mint hobbit, ami aztán nekem is kissé a hivatásommá vagy hitvallásommá válik lassan. Az őszinte szavak és az önreflexió lesznek a kísérőink egy úton, melyet érzelmi hullámvasútként is jellemezhetnénk.

Mindannyiunknak vannak olyan emlékei, melyekre szeretettel, melegséggel emlékszünk vissza, dacára annak, hogy viszonylag rideg vagy éppen limitált gyermekkorunk volt. Ennek a fő oka, a már sokat emlegetett megélés, a fiatal agy teljesen másként működik, izgatottan szívja magába az információt és a legapróbb jelenségekre tud rácsodálkozni, a móka és a kacagás akkor is megjelenik, ha arra valójában semmi okunk nem lenne. Mert eltérően fogjuk fel a körülöttünk zajló eseményeket, elsősorban azokkal kapcsolatban, akik közel állnak hozzánk. Szülök, testvérek, rokonok, barátok, iskolatársak, szomszédok és tanárok, ők hatnak a leginkább ránk, egyeseket kedvelünk és tisztelünk, másoktól rettegünk vagy megvetjük őket. Látszólag egyszerűbben ítélkezünk és választunk, mint felnőttkorban, de ez az ártatlanság és a tapasztalatlanság rovására írható fel, illetve a felelősségérzet teljes hiányára. Persze vannak kivételek, de ezeket a saját kárunkon tanuljuk meg, többnyire.

Felnőni nem egyszerű, Pán Péter óta tisztában vagyunk vele, hogy sokan nem is szeretnének, mert a zord és kegyetlen világra sosem állunk készen. Azt gondoljuk, van választásunk ezzel kapcsolatban, de ezt az illúziót egyre kevesebben engedhetnénk meg maguknak, mégis egyre többen próbálkoznak vele. A társadalom változik és a probléma egyre sürgetőbb, de a példamutatásra hivatottak igyekeznek ezt a kérdést nem csak elodázni, de szupresszálják is az igényt, miközben a lehetőséget is elveszik előlünk. Mert minél inkább gyermekek maradunk, annál könnyebben irányíthatnak bennünket. Manapság a gondolkodás ártalmas, mert az ok-okozati összefüggésekre rálelni kimondottan veszélyes, pláne, ha négy éves távlatoknál többre is emlékszik az agyunk. A valóságot nem mi alakítjuk, hanem a média, az influenszerek és a politika. Ebbe nem fér bele az egyén és az igényeink, a köz- és a nemzeti érzet sokkal fontosabb értékeknek kellene számítsanak. Legalábbis azt szeretnék a torkunkon lenyomni, hogy a különbözőség rossz, az egyformaság jó, az idegenektől félni kell és csak egymásra számíthatunk, de kerülünk kell azokat, akik másképpen gondolkoznak, és az erőből, pozícióból lefolytatott kommunikáció az valid, míg az érvelés és az oknyomozás fake news és provokáció.

Akadnak olyan területek az országban, melyek megragadtak a történelem egy pontján, dacára a fejlődésnek, nem követték a változásokat. Nem tudatosan, nem választottan, egyszerűen megelégedtek azzal, ami jutott nekik, miközben mindent megtettek, ami tőlük, képességektől, anyagi helyzetüktől és tudásuktól tellett. Mindenki boldogan és elégedetten él, nem nélkülöznek, pontosan annyijuk van, amennyit maguknak szeretnének. A kapitalista gazdaság maximum annyira érte őket utol, hogy változtattak az áraikon és beszerezték a legmodernebb eszközöket. Semmi több, semmi kevesebb. A gyerekek mindent megkaptak, a legjobb gimnázium, egyetem, viszont a családi vállalkozást, legyen szó bármilyen mesterségről vagy hivatásról, azt többnyire átvették, folytatták, nem csak kötelességből, hanem meggyőződésből is. Sokan nem is gondolkodtak a választáson, mások viszont mérlegeltek a nagyvárosi élet, a karrierlehetőségek tengerében és végül visszatértek a gyökerekhez, mert abban mozogtak biztonságosan.

Azonban a környezet ezzel párhuzamosan megváltozott körülöttük. Ami egykor a jószomszédi viszony, egymást támogató közegnek számított, mára ugyanolyan elidegenedetté vált, mint bárhol a világban. Ez részben önvédelem, részben pedig kívülről befolyásolt, árokásási technika, melyet a politikai elit generált, az „oszd meg és uralkodj” elv alapján. A véleményformáló információkontroll sok regnáló hatalom eszköze volt, az újdonság ebben a módosított tartalomgyártás, és annak a jelenségnek a kihasználása, miszerint elődeink megszokhatták, az újság igazat mondja. Akinek nincs oka a kételkedése, elhiszi, amit leírnak, és akkor is retteg éjszaka az utcára lépni, ha a környéken egyetlen idegen sem fordult meg az elmúlt harminc év folyamán. A gépezet működik, a gyanakvás már mindenre és mindenkire kiterjed, így a szomszédok már nem segítik egymást, maximum köszönnek a másiknak, de többnyire elkerülik a társas érintkezési formákat. Az eredményt látjuk, a társadalmi kommunikáció megszűnni látszik, az internetre költözött át, ott pedig arctalanul bármi lehetséges és látszólag ellenőrizhetetlen.

Tóth Péter rendezésében és a minimalistának tűnő, mégis szemléletes díszletben elevenedik meg előttünk Márfi Márk vallomása, élete, mellyel egyszerre reflektál a saját múltjára és néz szembe korábbi döntéseivel, miközben érezhető, ambivalens érzéseket ébreszt benne mindez. Ha kívülről szemléljük, óhatatlanul is belelátunk örömet, nosztalgiát, belső küzdelmet, olykor bűntudatot, bánatot, megbánást, szenvedést és szenvedélyt is. Székely Csaba 10-ének V. karakterét alakítja a színész, miközben az Istálló, a Telik egyik alcímévé válik az, amit én is a cikkemnek adtam: „Nem mi választunk szenvedélyt, hanem a szenvedélyünk választ minket”. Ez pedig amolyan hitvallásnak tűnik az előadás elején, ami fokozatosan védekezéssé, magyarázattá majd vallomássá változik az idő előrehaladtával. Számomra ez testesíti egy a belső vívódást, amely egyéként a X. karakterében és Tóth Ildikó játéka szerint is egy kijelentés, meggyőződés, mely alátámasztja az összes korábbi és későbbi döntését. De akadnak még pillanatok, melyek visszautalnak a műre, mint például a fűz is, ami vízpartra termett, de mégis idegen közegben nevelkedik. Ugyan erre a 10 során nem figyeltem fel, de tökéletesen adekvát hasonlat mind a X., mind Márfi Márk életére is.

A Telik hangulata legtöbbször vidám és nosztalgikus visszaemlékezésekből áll, melyeket néha nem kimondottan politikailag korrekt magatartásformák taglalása is színez. Azonban ettől lesz életszagú és hiteles, mert a valóságban a hús-vér emberek igenis hibáznak, és inkább az érzelmeiken keresztül másként fejezik ki magukat, mintha folyamatosan racionálisan cselekednének. Ezeket persze lehet elítélni, ahogyan egy öklelő, védekező szarvast is pellengérre állíthatunk, de valljuk be, az önámításnak és az alakoskodásnak nincs értelme. Vannak olyan dolgok, amelyek megtörténtek és nem lehet azokon változtatni, sokkal fontosabb azon dolgozni, amelyen érdemes. Itt érkezünk meg a Telik másik üzenetcsoportjához, ami ugyancsak a családhoz kapcsolódik. Mert az alapelv régen az volt, hogy ami azon belül történik, az azon belül marad is.

Több olyan szemlélet létezik, melyre mai szemmel idegenként tekintünk már. Sokszor elítéljük a cselekedeteket és az attitűdöket, de még a gondolkodást is igyekszünk kigyomlálni a köztudatból. A múlt megsemmisítése viszont ugyanakkora probléma, mint annak elfedése vagy letagadása. Tovább megyek, a sérelmek szajkózása sem segít egy adott helyzeten, amíg a különbségeket emeljük ki és nem az egyformáságra, a közös sorsra próbálunk fókuszálni, addig csak az ellentéteket hangsúlyozzuk ki és nem az egyenjogúság, esélyegyenlőség eszméi felé haladunk. Valahogy nem találjuk meg az arany középutat, a helyes ösvényt nem tapossuk, de szeretünk szónokolni róla. A családi körökben viszont gyakori jelenség, hogy nem beszélnek azokról a rossz eseményekről, amelyek megestek, helyette kerülik a témát és a szőnyeg alá seprik a következményeket is. Pont ezért gyakran nem változik semmi, legyen szó bármilyen típusú erőszakról, elsikkad, miközben a transzgenerációs problémák öröklődést mutatnak. Olyan ez, mint a majmok és a banán este, már nem is tudjuk, miért fenekeljük el a gyermekünket, de valahogy adekvátnak tűnik, hiszen ez a szokásjog.

Nyilván a jelenben ebből nem csak a pszichológusok profitálnak, hanem számtalan egyéb guru is. A gond ezzel az, hogy felismerni ezeket végtelenül egyszerű, azonban kezelni, nos az valójában önismerettel és önfejlesztéssel lehetséges csupán. Nem vagyunk egyformák, a sémák nem aggathatók rá az összes egyénre, beszélgetni pedig bárkivel lehet, nincs ehhez „szakemberre” szükség, aki ugyanúgy nem cselekedhet helyettünk, mint bárki más, akit választunk erre. Kellemetlen és kényelmetlen igazság, de ezzel nekünk kell kezdenünk valamit, a döntés és a változás lehetősége bennünk van. Iránymutatás és komfort buborék, buksisimi és önigazoló visszajelzések, ezek nyilván segítségünkre vannak, kapaszkodót adhatnak, de végső soron nem fogja felvállalni egyetlen pszichológus vagy pszichiáter sem azt a felelősséget, hogy helyettünk hozzon meg döntéseket. Félreértés ne essék, ezek hasznosak tudnak lenni, de nem vagyunk egyformák, ezt pedig a pszichológia a jelenben még képtelen kezelni. Így mindenkinek más típusú terápia lesz adekvát, ezt érdemes szem előtt és tiszteletben is tartani. Különben úgy járunk ezzel, mint a szomszédasszony a gyógyszereivel, aki segítőkészen ad egy pirulát, amitől ő jobban szokott lenni, mi meg álló farokkal mászkálunk a hatása alatt.

Márfi Márk vallomása és drámája ezeket a gondolatokat ébresztik bennem, miközben érezhetően reflektálnak a múltra, mely oly sokunkban valószínűleg közösnek tekinthető. Mindannyian voltunk gyermekek, így nevekre nincs is nagyon szükség, akadnak a mi életünkben is olyan személyek, amelyekkel a darab során megismertetnek bennünket. Az előadás tökéletesen felépített, már gördülékeny és egyszerre érezzük merengőnek, érzelmesnek, máskor játékosnak és intenzívnek. Tele van szimbólumokkal, melyeket elsőre nem biztos, hogy kiszúrunk, főleg azért, mert ezek elsősorban a szerzőben születtek meg, őt emlékeztetik valamire a világról alkotott szemléletéről vagy tapasztalatairól. A legfontosabb az őszinteség és a hitelesség, melyhez kétség sem férhet, amellett, hogy a fájdalom és a veszteségek egyértelműen megviselik a színészt is.

Lovas Rozira fogok mindig visszautalni és Dennis Kelly Lányok, fiúk című drámájára, hiszen itt is azt tudom elmondani, iszonyatosan mély átélés kell ehhez a szerephez, de személyes élményeket újra és újra átélni a színpadon, majd visszatérni a jelenbe, és folytatni az életünket, nos, ez látszólag lehetetlennek tűnhet. De a színház egyfajta terápia, legalábbis számomra annak indult 2024. tavaszán és azóta is tart. Ez a szerző esetében is egyértelműen érezhető, ezt támasztja alá a közönségtalálkozós élmény is, amelyen alkalmam nyílt részt venni. Az utazás tehát nem csak intenzív, de csatlakozni is könnyű rá, és nem szabad megijedni, ha asszociációkat indít el bennünk vagy érzelmeket nyit meg a múlt homályából. Ezért fontos ez az előadás, mert nem csak elgondolkodtat, de meg is érint, ráadásul mindenkit ott, ahol a leginkább érdemes.

A 2025-ös Lóvasutas előadások már teltházasok, persze jövőre is műsoron lesz a darab! De ha még 2025-ben szeretnétek megtekinteni, akkor 2025. december 18-án megtehetitek, ugyanis az előadás még egyetlen alkalommal a Szkéné Színházban is látható!

Színház: Márfi Márk
Link: https://www.marfimark.hu/telik/
Előadás: 2025.11.05.
Trailer: https://www.youtube.com/watch?v=ew_OIMw9Ujk
Darab hossza: 90 perc, szünet nélkül
Port.hu link: https://port.hu/adatlap/szindarab/szinhaz/telik-egy-ora-az-eletedbol/directing-40082
Fotókredit: Simándi Nóra, Bánszegi Rebeka

Értékelés: 10/10

Smaragd Sárkány