2025. aug 25.

Idelenn idegen testben ébredve

írta: Emerald Dragon

Idegen test

Állandó kérdésként merül fel, hogy mi a színház feladata, milyen szerepet tölt be a kultúrában. Egyesek szerint a kikapcsolást és a szórakoztatást célozza meg, ahol jól érezzük magunkat, távol a világ bajától és gondjától. Mások szerint a tanítás, az elgondolkodtatás, az ősi ismeretanyag és filozófia megismerése az elsődleges a látogatás során. Akadnak olyanok, akik szerint a közélet és a politika az a két terület, amelytől távol kell tartania magát, de a vallást sem illendő belekeverni, mert blaszfemikus irányba tolhatja el az előadást. Pintér Béla és Társulata nem igazán ezzel foglalkoznak, sokkal inkább az értékteremtéssel, illetve a közönség megszólításával, avagy reflektálnak a valóságra, ha tetszik, ha nem. Az Idegen test ismét egy olyan darab, amely túl mutat a cím és a cselekmény jelentésén, legalábbis számomra mindenképpen.

Szilvi Marietta (Péter Kata – Marshal Fifty-six, Réka és az oltatlanok) és Alexa (Messaoudi Emina – Marshal Fifty-six, Réka és az oltatlanok) arra készülnek, hogy isten színe előtt összekössék életüket a katolikus szent egyház nevében, felvéve a Jil és az Alex neveket. Tervük, hogy közös gyermeket is vállalnak, ebben pedig segítségükre lesz Éva (Fodor Annamária – Réka és az oltatlanok, Anyaszemefénye, Marshal Fifty-six) az LMBTQ+ mozgalom egyik élharcosa. A menyegzőn részt vesz Szilvi egykori férje, ifj. Kertész Jenő (Takács Géza – Marshal Fifty-six, Réka és az oltatlanok) is, mert szeretnék, ha áldását adná az elkövetkezendő évekre. A férfit kissé sokként érik a látottak és elhangzottak, de ez nem is csoda, hiszen szittya magyar keresztény családból származik, édesapja (Gálvölgyi János – Réka és az oltatlanok, Marshal Fifty-six) kimondottan konzervatív erkölcsöket vall. A NER-rel komoly kapcsolatokat ápol Milán (Adorján Bálint – De kié lesz a kutya? – Orlai Produkció), aki évek óta él boldog, de titkos párkapcsolatban szerelmével, Benjáminnal (Szabó-Kimmel Tamás – Marshal Fifty-six, Réka és az oltatlanok – Pintér Béla és Társulata; Oleanna – Centrál Színház; Rohonyi Barnabás – Mikor hazudtam?; Brooklyni mese – Orlai Produkció). A közös gyermekvállalás gondolata megérinti mindkét párt és egy igazán kreatív tervet eszelnek ki, hogy mindenki jól járjon ebben a történetben. A kölcsönös elfogadás azonban kisebb-nagyobb akadályokba ütközik, függetlenül a nemi identitástól és attól a ténytől, hogy ki mennyire érzi idegennek magát a saját vagy éppen más testében.

A leginkább szembetűnő számunkra, hogy sok szereplő valójában csak hazudik a másiknak, azért, hogy érvényre juttathassa saját vágyait és törekvéseit. Az identitás nem a nemekről szól, inkább pozíciókról, amelyet betöltenek a társadalomban. Pénz vagy rang, egy zenekarban vagy a magánéletben, politikában vagy a saját vállalkozásában, itt csak arról van szó, hogy az önzés kerüljön terítékre. Nem számít senki más, csak az egyéniség, a többiek kötelesek elfogadni azt, amit ő magáról gondol és alávetni magukat az akaratának. Hiszen a társadalom tele van elvárásokkal, az a lét, amelyért az emberiség évezredeken keresztül küzdött, a közösség, mely megkönnyíti az életünket, immáron tehet, akárcsak Ödön von Horváth drámáiban. A nemzet, a család, a munkahely, a társulat vagy bármihez is szeretünk tartozni nem olyan csábító, hiszen arra vágyunk, hogy olyannak fogadjanak el minket, amilyenek vagyunk, ne nekünk kelljen másokhoz igazodni, hanem most ők idomuljanak hozzánk.

Az ellentmondást egyáltalán nem értjük, az uniformitás jegyében próbálkozunk azzal, hogy mindenki bennünket értsen meg és a mi nyelvünkön beszéljen, különben nincs lehetőségünk érvényesülni és elnyomnak bennünket, de dulván. A diktatórikus államformát elutasítjuk, ahogyan a kommunizmust is, közben a demokráciát a saját képünkre formáljuk. Az egyenjogúság és az esélyegyenlőség kevés, a teológia után a természet törvényei ellen is fellázadunk, azokat a korábbi rendszerek agyszüleménynek tartva. Hiszen egyforma jogokkal rendelkezünk, nem szeretnénk mások elvárásitól függeni, inkább meg szeretnénk fordítani az asztal. Ez viszony olyan, mint mikor a Microsoft Wordben egy képet valahova önkényesen áthelyezünk, az összes összefüggés vele együtt shiftelődik, így egy kakofón Bábelt teremtünk, és semmit sem értünk az egészből. Ha nekünk a túrógombóc a kedvencünk, elvárjuk, hogy a párunknak is ez legyen az első a listáján, de természetesen nem érdekel bennünket, ha ő szeretné ugyanezt tőlünk, mert az toxikus és narcisztikus magatartásforma. Ha tévedünk, akkor emberek vagyunk, de mindenki más diszfunkcionális fasz, aki hibázik.

Idegenek vagyunk, idegennek érezzük magunkat mások között és a saját testünkben is. Az identitásunkat megkérdőjelezik, mielőtt még mi magunk tehetnénk meg mindezt. Mindegy hol vagyunk, melyik csoporthoz csatlakozunk, hova házasodunk, kivel ismerkedünk, kikkel barátkozunk, milyen munkahelyez választunk magunknak és hány hobbit próbálunk ki, ezt éreztetik velük és el is hisszük mindezt. A saját gondolataink a kezdetektől fogva teljesen eltérőek másokénál, nem ért meg bennünket senki igazán. Hiába hasonló valakinek a sorsa vagy élt át ugyanolyan helyzetet, mint mi, a feltételezés is felháborít bennünket, hogy tisztában lehet az illető azzal, hogy mi mit érzünk abban a pillanatban. Hiszen, ha valóban igaz lenne, amit mond, akkor a saját privát szféránkba, a gondolatainkba nyerhetne betekintést, ami egyértelműen erőszak, a leghitványabb fajtából. Egyszerűen képtelenség, hogy valaha is megértsenek bennünket, az individuum kikövetel magának mindent, ami szerinte jár neki.

Ez leírva borzasztó szarkasztikusan hangzik, de a valóság pontosan ez. Mert saját magunkat fontosabbnak érezzük másoknál, alanyi jogon érezzük magunkat felhatalmazva arra, hogy felháborodjunk bármilyen előfeltételezésen, miközben mi azt gondoljuk, mi teljesen nyitottak és elfogadóak vagyunk. Legalábbis addig, amíg ez a saját világképünkbe belefér, onnantól viszont erőszakként éljük meg, amikor más fejti ki saját véleményét, ezzel ránk kényszerítve a saját elképzeléseit. Megvetjük az embertársainkat, mert másokkal foglalkoznak, ahelyett, hogy a saját dolgaikkal törődnének. És persze nem tudjuk elfogadni, hogy ők miként tekintenek ránk, amikor egyértelműnek kellene lennie mindenki számára, miként viszonyuljanak hozzánk.

A Neon Genesis Evangelionban mondja ki Shinji Ikari, hogy az én minden esetben azok összessége, amit reflektálunk magunkból a világ felé. Ahhoz, amit egonak nevezünk, hozzá tartozik az a kép, ami mások szemében él, illetve a saját személyiségünk is. Amíg egyeseknek barátok, másoknak ellenségek, addig bizonyos emberek számára apa, fiú, férj, feleség, anya, lány, gyermek, szülő, haver, munkatárs, sporttárs, orvos, szerelő stb. vagyunk. Ez mind-mind hozzátartozik az egészhez, ha elengedjük azt, ami valójában fontos, azaz a személyiségünk általunk ismert oldalát. Hiszen hiába él egy kép a saját fejünkben önmagunkról, az természetesen szubjektív, ahogyan az összes többi is, amit mások gondolnak rólunk. Nyilvánvalóan egyesek véleményére hatással vagyunk, manipulálhatjuk azt, de ezek a részletek akkor is hozzánk tartoznak, ha minket az zavar vagy nem szeretnénk. Vannak törvényszerűségek, amelybe nincs beleszólásunk, de ez korántsem jelenti azt, hogy az identitásunk megkérdőjelezhető mások által. Az igazság az, hogy nem mi döntjük el, mit gondolhatnak rólunk, ekképpen mi is szabadon társíthatunk képzeteket másokhoz. Nem látunk bele egymás fejébe, így a feltételezéseink alapjában véve elkerülhetetlenek. Mivel társas formációban élünk, így kénytelen-kelletlen, de időnként kontaktusba lépünk egymással. A nyelvezetünk pedig valamilyen megszólítási formát alkalmazni fog, hiszen másként viszonylag nehéz volna kommunikálni.

Lehet felháborodni azon, hogy a másik azt gondolja rólunk, szakállamtitkárok vagy FIDESZesek vagyunk, esetleg orvosnak vagy lelkésznek néznek bennünket, ahogyan a nemünkre és a szubkulturális hovatartozásunkra is lehetnek tippek. Az viszont nem gondolnám, hogy értelmes magatartásforma, ha valaki kitalálja a gondolatunkat, azzal normálisan beszélünk, aki viszont képtelen erre és külsőnk alapján tippel erre, mindenféle ítélkezés nélkül, akkor azon mélységesen megbotránkozunk. Igen, itt a szándék kimondottan lényeges, mert nyilvánvalóan, ha szegregációs, ítélkező hangsúllyal mondja ki valaki mindezt, akkor érthető a frusztráltságunk, de ahogyan mi sem látunk bele mások fejébe, így mástól sem várhatjuk el mindezt. A kulcs minden esetben a kommunikáción van, és az alapfeltétel az, hogy mi sem úgy használjuk az eszközöket és a rendelkezésre álló szavakat, ahogyan azt mások teszik, mert individuumok vagyunk. Ergo az elfogadás kétirányú utca, nem várhatjuk el a többiektől azt, amire képtelenek vagyunk.

Ez egy ilyen világ, idegennek érezzük magunkat, mélységesen felháborodni azt nagyon tudunk, de egyre kevésbé figyelünk arra, hogy nem vagyunk egyedül. A fókuszba az én került, szemben a közzel, az elvárások iszonyatos módon elhatalmasodtak emiatt, így egyre magányosabbak leszünk és szeparáltabban próbálunk élni. A hibás természetesen nem mi vagyunk, hanem mindenki más, ami részben igaz is, de a társadalmi szintű kommunikációnak el kellene indulnia valahol, ezen pedig az ellenségeskedés és a gyűlöletkeltés egyáltalán nem segít. A média, a politika, az egyházak és az egyéb ideológiák nagyban kihasználják ezt a helyzetet és a kommunikációs eszközök elősegítik a szétválasztás folyamtát. Az „oszd meg és uralkodj” elv egyik jelentése valóban az, hogy szétszórd az ellenfeleid erejét, ezáltal azt érd el, hogy ne legyen egység a sorain belül. De ez egy negatív hozzáállás, amely hosszútávon csak rombol, ahogyan a bélyegzések is. Általános alanyokra szükségünk lehet, hogy a kommunikáció gördülékeny legyen, de a címkézés már teljesen más konnotációt takar.

Bár valószínűleg mindenki a nemi identitásra és az LMBTQ-ra asszociál a művel kapcsolatban, szerintem Pintér Béla ennél jóval mélyebbre üt ebben a szatirikus drámában. Az eredeti cím Mások lett volna, de végül az Idegen testet kapta az alkotás. Mindkettő kifejező, de az első valóban a szivárvány színű palettára korlátozná az emberek gondolatait. Itt viszont jelen van minden, ahogyan mi látjuk a világot és mennyire ellentétes lehet azzal, ahogyan mások szemlélik. Nem is feltétlenül azzal van a probléma, hogy a világnézetünk más, egyszerűen ahogyan azt interpretáljuk, az eltérő. Manapság teljesen normálisnak tekinthető, hogy valaki homofób gondolatokat fogalmaz meg, keresztény erkölcsöt hirdet, közben pedig a magánéletében biszexuális kapcsolata van, fétis partikra jár és titokban a Behemoth koncerteken tombolja ki magát. Az ellentmondást egyáltalán nem érti, mert az egyik a munka, a másik a privát szférája. Pontosan ezért fel sem merül benne az, hogy kifelé ez mennyire konfúz helyzeteket eredményezhet. Neki az a lényeg, hogy a pénz megjelenjen a bankszámláján, a megfelelő pozícióban lehessen, közben meg nem probléma, ha a barátai fejét verik szét a szélsőséges elveket vallók, csak ha a kórházban látogatja meg őket.

Felmerül a kérdés, hogy miről is szól ez az egész, a kirakatról vagy a megélhetésről. Mennyire megy le kutyába az ember, mint a Marshal Fifty-sixben, hogy érvényesülni tudjon és Kossuth-díjat szerezzen, valamint egyáltalán elítélhető-e ezért az egyén vagy a politikát és a társadalmat hibáztassuk. Igen, ezek a kérdések itt is felmerülnek, a kritikus felhang az Idegen test cselekményében is erősen érződik. A szatíra a végletekig elmegy, amely olykor kacagást, olykor csendet vált ki a nézőkből. A színészek pedig ehhez zseniálisan asszisztálnak, magunk sem tudjuk mikor szabad nevetni vagy melyik gondolat érkezik komolyabb tartalommal. És a valóság pontosan az, hogy a kettő együtt érvényesül, mert a cringe helyzetek egyszerre valósak és őszinték, miközben az elvárások szerint próbálunk reagálni minderre, Igenis akadnak olyan jelenetek, melyek erősen kifigurázottnak tűnnek, pedig azt mutatják, amivel naponta találkozunk. Az elfogadás korántsem azt jelenti, hogy bármilyen baromsággal egyet kell értenünk, a Monty Python nem véletlenül nem törli azokat a sketcheit, amelyek humorát a jelenben is aktuálisnak érzi. A darab pont azért lesz hiteles, mert rámutat olyasmire, ami túlmegy minden határon, de arra is, hogy bizonyos dolgokhoz igenis jogunk van.