Vannak darabok, ahol a történettel kapcsolatban nehéz írni, de mégis sokkal könnyebb, mintsem magáról a felvetett témakörről megnyilatkozni. Ennek fő oka a társadalomba keresendő, ugyanis rengeteg mindent tabusítunk. Ezek többnyire azért kerülnek a köztudatba, mert nagyon kényelmetlenek, szélsőséges véleményke kapcsolódnak hozzájuk, és egyszerre húzzák magukra nagyobb szervezetek az felelősséget, és hárítják is el magukról ugyanazzal a mozdulattal. Ilyenek a szex, a drogok és a halál kérdéskörei. Ez utóbbihoz kapcsolódik a vetélés, az abortusz, az öngyilkosság, valamint az eutanázia gondolatai is. A 6szín műsorán találtam egy darabot, mely Karsai Dánielhez köthető, az Egy tökéletes nap igazi hullámvasútnak ígérkezett.
Karsai Dániel (Vizi Dávid – 2031, A halál kilovagolt Perzsiából, Kedd, Pekingi ősz– Kamra; Tíz eszkimó – Katona József Színház) alkotmányjogász, jiu-jitsu mester, magyar állampolgár, szerető párját kereső férfi. Minden az övé, az álmát már korábban megvalósította és meghódította a világ egyik legmagasabb hegyét is. Megtalálta az igaz szerelmet (Kurta Niké – Részegek – Budaörsi Latinovits Színház; Demerung, Megyek utánad – Jurányi Ház), minden tökéletesnek tűnik.
Testvérével (Nagy Márk – Alul semmi, A padlás – Móricz Zsigmond Színház; 152 lépés Auschwitz felé – Karinthy Színház) harmonikus a viszonya, ezért bevonja őt abba a kivizsgálásba, melyet zsibbadó karja kapcsán kezdeményez. A diagnózis (Gyabronka József – 12 dühös ember – Kultúrbrigád; María Luisa – Belvárosi Színház; A várományos – Örkény István Színház) egy halálos kórképet (Lőrinc Katalin) mutat, az ALS-t (amiotrófiás laterálszklerózis), elvileg 5 éves túlélésre van lehetősége, de fokozatosan le fog bénulni. Szembenéz a jelennel, a potenciális és a determinált jövővel, és ezeket figyelembe véve cselekszik. Nem adja fel, küzd a végsőkig az életben maradásért, de közben a méltósághoz való jogát is igyekszik visszaszerezni. Lesz egy pont, amikor már csak szenvedni fog, ezért szeretné az exitálás időpontját és módját maga megválasztani. Ám az eutanáziával kapcsolatban a vélemények meglehetősen megosztottak.
Vannak olyan témák, melyeket neveltetésünkből fakadóan kezelünk tabuként. Azt hihetnénk, ezek a hiedelmek a családból származnak, de ki kell ábrándítsak mindenkit, a valóság ennél jóval sötétebb és árnyaltabb. Az elvárások, melyeket mások irányából érzünk, sokszor a saját elménk szüleményei, de ennek is vannak valós gyökerei. A társadalmi normák, az alapműveltség ugyanolyan mesterségesen generált fogalmak, mint az idő, a pénz vagy éppen az erkölcs és az etika. Erős kijelentésnek tűnhet, de ha kicsit elvonatkoztatunk a saját kis világunktól, könnyedén felismerhetjük, hogy minden nép, nemzetség és réteg másként értelmezi ezeket, nem is beszélve attól, hogy korról korra folyamatosan módosultak. Egy részükre mondhatjuk azt, hogy fejlődés, másokra, hogy torzulás vagy negatív. Mindezt azonban a jelen gondolkodásunkkal határozzuk meg. Ezért is van a generációs jelenség, amikor a felnőttek és a fiatalok nehezen fogadják be a természetes különbségeket. Az evolúció ugyanis minden téren tetten érhető, és valljuk be, nem mindig tudunk pozitívan és elfogadóan tekinteni rá.
A történelem folyamán, ahogyan az emberek megtanultak közösségekben élni, szükség volt arra, hogy bizonyos alapigazságokat lefektessenek. Ezek törvények vagy éppen dogmák lettek, attól függően, hogy társadalmi vagy vallási alapon születtek meg. A legtöbbjük logikus és könnyedén érthető, az erkölcs és az etika sem követelne túlságosan sok magyarázatot, mégis megteszem. A tízparancsolat csupán annyit tett, hogy rögzítette az együttélés alapelveit, avagy „ne tégy olyat, amit nem szeretnéd, hogy veled tegyenek”. Ez minden vallásban és törvénykezésben nyakon csíphető. Emellé kerültek be olyan rendelkezések is, melyek aktuális problémákat próbáltak megoldani. Szintén nem nagy meglepetés, ha egy olyan szervezet mondja ki szabályként, amit elfogadunk, könnyebben idomulunk az elfogadásához és alkalmazásához. Itt viszont már éles különbségek jönnek be, amelyek a konzekvens döntéshozatal és alkalmazást feltételeznék. Azok a törvények és dogmák, melyek egy-egy jelenség rendezésére születtek valójában ideiglenesnek kellett volna lenniük. Azonban az emberek többsége nem tud hosszútávon tervezni, legtöbbször a saját életvonalunkon belül gondolkodunk. A másik hiba, amit könnyedén elkövetünk, hogy az általánosítás kevés energiabefektetést igényel, ezért egyetemesen hozunk meg döntéseket, nem stratégiai szempontokból. Ezek aztán maradványként a köztudatban maradnak és előítéleteket szülnek.
Bármilyen szemléletet is nézünk, a születést az egyik legnagyobb csodaként éljük meg, az életet pedig a legértékesebbnek tartjuk, gyakran ajándékként hivatkozunk rá. Ez persze valójában szintén egy vallási csatolás, mely frázis pont ezért már élét is vesztette. A legnagyobb egyházi intézmények az élet szeretetére és kiváltságára mutatnak rá, elítélik annak kioltását. Ugyanezek nevében azonban számtalan tömeggyilkosságot követtek el, hiszen a saját istenük valójában csak a híveik életére gondolnak szentként, az összes eretneknek pusztulnia kell. A démonizálás természetesen egyáltalán nem a ma elterjedt egyházak kiváltsága, hiszen egytől-egyig valamilyen ősi képzetből indultak ki, de előszeretettel emeltek át mítoszokat több helyről is. Az élet mellett a halállal is foglalkozik minden egyes intézmény, de emellett a tudomány fejlődésével azon az oldalon is fókuszba került.
A politika mindig is úgy alakította az elveit, hogy a lehető legtöbb embernek megfeleljen, a népszerűség számukra elsődleges, ennek érdekében minden párt kész a végsőkig is elmenni. Ez alól ritkán vannak kivételek, az szinteség hosszútávon nem kifizetődő, az illúziókban könnyebb hinni és egyszerűbb elfogadni, mint a valóság ridegségét. A társadalmi és a vallási elvárások hatalmas súlyt helyeznek a politika vállára, mert azokban a kérdésekben is állásfoglalást várnak tőle, amelyek kimondottan megosztóak. Mivel minden oldal kiszolgálása a cél, ezért a legegyszerűbb, ha etikai kérdésekben ügyesen manővereznek és a döntést, a határozottságot inkább hárítják egy másik csoportra, azaz vissza a társadalomra. Onnantól már lehet mutogatni, hogy a vélemény nem az övéké, hanem a köz akaratát teljesítik be. Hogy miért veszélyes táptalaj ez, arra a jelenben is számtalan példát hozhatnék, de a történelem szerencsére periodikusan ismétli önmagát, így nincs szükségem erre az eszközre.
Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata kimondja, hogy mindenkinek joga van a méltósághoz. Azaz megalázni semmilyen formában nem lehet. Ennek az értelmezése azonban nem ennyire egyszerű, ilyenkor kapcsolnak be a jogi kiskapuk. Az orvostudomány fejlődésével már gyakorlatilag rengeteg eszköz a rendelkezésünkre áll, hogy egy korábbi halálos megbetegedés egyrészt gyógyítható legyen, másrészt az élettartam meghosszabbítása is lehetséges. Itt azonban nem áll meg a történet, ugyanis képesek vagyunk a minőség javítására is, hiszen vannak fájdalomcsillapítók, légzést segítők, de mesterséges végtagokat is létre tudunk hozni, szerveket cserélhetünk és bizonyos regenerációs folyamatokra is elindultak kísérletek. Ez viszont nem jelenti, hogy istenné válnánk, a mai napig vannak olyan folyamatok, melyeket nem vagyunk képesek visszafordítani. Ezek egy része rövid lefolyású, másoké kimondottan hosszú. Bár orvosi szempontból a halál oka többnyire valamelyik létfenntartó ciklusunk leállása (keringés, légzés), de ennek körülményei korántsem egyformák.
Vannak olyan betegségek, ahol az izmok bénulnak le valami miatt, ami gyakorlatilag egy fulladásos halált eredményezhet, mely során viszont a tudat teljesen ép marad. Az ALS is ilyen, és a rettegés természetesen azonnal elindul, ha valaki ilyen ítélettel szembesül. Nem a halál rémisztő igazán, hanem az a kettősség, hogy egyszer megfullad, és ennek az eseménynek mindvégig tudatában lesz. Nem egy olyan leépülés indul meg, ahol az elméje megbomlik és a saját nevét sem fogja tudni, mely ugyancsak borzalmas kilátás lehet. Teljesen épeszű marad, gondolkodik, érez és átéli azt, ami történik vele. Kommunikálni szeretne, de nem azok a hangok jönnek ki a torkán, amit eltervezett; mozdulna, de a végtagjai megtagadják mindezt; lapozna, de az ujjai nem engedelmeskednek. És ez csak néhány a számtalan problémából, melyek a mindennapi életét befolyásolják. Ha ez egy statikus állapot volna, az elfogadása és a vele együttélés talán könnyebb volna. A progresszió viszont nem áll meg, egyetlen irányt vesz, a kontroll fokozatosan megszűnik, olyan állapotba taszítva az áldozatot, amikor képtelen ellátni magát, bármennyire is szeretné.
A kérdés, mellyel az Egy tökéletes nap is foglalkozik, hogy miért nincs joga az embernek a saját halála felett rendelkeznie. És itt esik be az a tabu, mellyel nem igazán szeretne mit kezdeni sem a politika, sem a társadalom, miszerint teljesen összemossuk a gyilkosság, az öngyilkosság és az eutanázia fogalmait. Történik itt egy démonizálás, mely elsősorban vallási alapból fakad, viszont egyszerű dogmatikus válaszokkal szolgál, nem valós állásfoglalással. Pedig a kérdés egyáltalán nem vallási, korántsem társadalmi, sokkal inkább a jogra tartozna. Az Emberi Joggal kapcsolatos állásfoglalásra van szükség, de ez valószínűleg a mi életünkben már nem fog megtörténni. Legalábbis nem úgy, ahogyan azt elvárnánk tőle. Az ok pedig végtelenül szomorú, a társadalom képviselőit, a polgárokat, a népet, az egyéneket nem tekintik egyenrangú félnek, gyerekként kezelik őket. Ez borzasztó kijelentésnek tűnhet, de tovább lépek, ezt magunknak köszönhetjük. Amíg valaki úgy nyilatkozik, hogy „Boldog vagyok, mert XY azt mondta” vagy hogy „Örülök, hogy nem kell gondolkozom, mert XY megteszi helyettem” addig milyen jogon várhatnánk el, hogy felnőttként kezeljenek bennünket.
Ez az elemzés és a darab sem arról szól, hogy kenyeret törjön a különböző szemléletekkel kapcsolatban. Nem ítélkezik és nem ítélkezek én sem a világszemléletekről, a vallásokról, a társadalmi hozzáállásról vagy a politikai hovatartozásról. Pontosan azért, mert ez az egyéni jog kérdésköre, csak minden egyéb réteg a sajátjaként kezeli, de egyik sem fordul felelősségteljesen felé. Nem vállalja senki a felelősséget a döntésével kapcsolatban, inkább a másra mutogatás megy folyamatosan. A bélyegzés és a gyűlölködés fakad egy olyanból, ami a tabusításban gyökeredzik. A pillanatot megélni gyönyörűség, az élet csodálatos, de mindig megfeledkezünk arról, hogy nem csak az ideális létezik, az élet mindenki számára más. A gazdag és a fejlődő országok a saját értékrendjük szerint ítélik meg az éhezők és szenvedők spiritualitását, törvénykezését és tetteit. Ahogyan a jómódúak, az egészségesek és a boldog családban élők igyekeznek meghatározni a valóságot, ezzel egy torz illúziót generálva, ami olyan, mint az Instagramon az influenszerek hazugsága. Magunkat nézzük, egységesnek tekintjük a saját álláspontunkat a közével, de megfeledkezünk az egyénről. Egészen addig, amíg mi magunk nem leszünk érintettek. Akkor pedig igazságtalannak érezzük a többi ember véleményét, mindaddig, míg vissza nem kerülünk a pixisbe.
Az Egy tökéletes nap zseniálisan ábrázolja a felmerülő helyzet sokszínűségét. Teheti ezt mindazért, mert a főszereplő nem halálvágyó, vagy valamiféle gonosz kultúra tagja, akinek a célja az emberiség kiirtása, hanem egy életigenlő, spirituális ember vallomása és életrajza. A darab gyönyörűen bemutatja azt az időszakot, amikor a férfi boldog volt, nyitott volt számára a világ, terveit megvalósította, meghódította a szerelmet, a hegyeket, de a jog és a küzdősport területén is hatalmas sikereket ért el. A halálos ítélet leterítette, de az utolsó pillanatig harcolt, nem csak magáért, hanem az összes ember jogáért. Szenteczki Zita egyike az íróknak (Bíró Bencével és Karsai Dániellel), az előadást is ő állította színpadra. A megoldások fantasztikusan passzolnak a témához, egyszerre mosolyogtatnak meg bennünket, és komor hallgatásra is kényszerítenek. A MoTussal való találkozásomig, melyet az unokatestvérem indított el, nem tudtam értelmezni a mozgás alapú kifejezésmódot, de az Egy tökéletes nap jelenetei során immár befogadóan és érdeklődve tapasztaltam a megjelenítés ilyen formáját. Lőrinc Katalin szerepe azonnal egyértelművé válik, hiába nincs kimondva, pontosan milyen karaktert is alakít, ösztönösen tudni fogjuk, milyen szerepe van a darab folyamán. Ahogyan a zene és az ének is hamar a helyére kerül, a furcsa, kissé szokatlan előadás első percétől fogva.
Az Egy tökéletes nap meglepően könnyedén befogadható, bár tabukat feszeget, ahogyan rámutattam, nem vádló vagy kritizáló hangvétellel él. Azt igyekszik bemutatni, hogy milyen folyamatok indulnak el az emberben, mikor egy ítélettel szembesül és a feldolgozás komoly nehézségekbe ütközik. Mindez azért, mert az életigenlés egyáltalán nem ellentéte az exitálás megválasztásának lehetőségével. Ahogyan nem sem politikai, sem vallási kérdést nem lehet belőle csinálni, egyszerűen az ember alapjogainak témakörébe tartozik. Nem a társadalom döntése a fontos ezzel kapcsolatban, hanem az egyéné.
A történelem folyamán, ahogyan az emberek megtanultak közösségekben élni, szükség volt arra, hogy bizonyos alapigazságokat lefektessenek. Ezek törvények vagy éppen dogmák lettek, attól függően, hogy társadalmi vagy vallási alapon születtek meg. A legtöbbjük logikus és könnyedén érthető, az erkölcs és az etika sem követelne túlságosan sok magyarázatot, mégis megteszem. A tízparancsolat csupán annyit tett, hogy rögzítette az együttélés alapelveit, avagy „ne tégy olyat, amit nem szeretnéd, hogy veled tegyenek”. Ez minden vallásban és törvénykezésben nyakon csíphető. Emellé kerültek be olyan rendelkezések is, melyek aktuális problémákat próbáltak megoldani. Szintén nem nagy meglepetés, ha egy olyan szervezet mondja ki szabályként, amit elfogadunk, könnyebben idomulunk az elfogadásához és alkalmazásához. Itt viszont már éles különbségek jönnek be, amelyek a konzekvens döntéshozatal és alkalmazást feltételeznék. Azok a törvények és dogmák, melyek egy-egy jelenség rendezésére születtek valójában ideiglenesnek kellett volna lenniük. Azonban az emberek többsége nem tud hosszútávon tervezni, legtöbbször a saját életvonalunkon belül gondolkodunk. A másik hiba, amit könnyedén elkövetünk, hogy az általánosítás kevés energiabefektetést igényel, ezért egyetemesen hozunk meg döntéseket, nem stratégiai szempontokból. Ezek aztán maradványként a köztudatban maradnak és előítéleteket szülnek.
Vannak olyan betegségek, ahol az izmok bénulnak le valami miatt, ami gyakorlatilag egy fulladásos halált eredményezhet, mely során viszont a tudat teljesen ép marad. Az ALS is ilyen, és a rettegés természetesen azonnal elindul, ha valaki ilyen ítélettel szembesül. Nem a halál rémisztő igazán, hanem az a kettősség, hogy egyszer megfullad, és ennek az eseménynek mindvégig tudatában lesz. Nem egy olyan leépülés indul meg, ahol az elméje megbomlik és a saját nevét sem fogja tudni, mely ugyancsak borzalmas kilátás lehet. Teljesen épeszű marad, gondolkodik, érez és átéli azt, ami történik vele. Kommunikálni szeretne, de nem azok a hangok jönnek ki a torkán, amit eltervezett; mozdulna, de a végtagjai megtagadják mindezt; lapozna, de az ujjai nem engedelmeskednek. És ez csak néhány a számtalan problémából, melyek a mindennapi életét befolyásolják. Ha ez egy statikus állapot volna, az elfogadása és a vele együttélés talán könnyebb volna. A progresszió viszont nem áll meg, egyetlen irányt vesz, a kontroll fokozatosan megszűnik, olyan állapotba taszítva az áldozatot, amikor képtelen ellátni magát, bármennyire is szeretné.
