2019. feb 02.

Hal: a gyász lépcsői

írta: Emerald Dragon

Hal (2013)

Ezúttal egy rövidebb anime filmet szeretnék nektek bemutatni, melyre évekkel ezelőtt bukkantam, és a téli szünetben előszedtem, hogy írhassak róla nektek. Egy bájosan romantikus, ugyanakkor rendkívül drámai alkotásról van szó, hiszen a Hal központi témája az egyik legszomorúbb emberi helyzet feldolgozása.

Harut és Kurumit egymásnak teremtette az élet, azonban egy szörnyű tragédia folytán elszakadtak egymástól. Q01 egy terápiás android, melyet képesek arra is beprogramozni, hogy helyettesítsen valakit, azaz személyiséggel ruházzák fel, hogy egy szeretett rokon elvesztésének gyászát enyhíthessék. Így a pár ismét egyesülhet, de a találkozás olyan sebeket szakít fel, amely még inkább felkavarja az érzelmeket. A halál elfogadásának egyik feltétele azonban gyakran az, hogy meg tudunk bocsátani a másiknak, vagy saját magunknak, de ez korántsem egyszerű feladat, pláne, ha az egyikőjük elzárkózik a valóságtól.

A Production I.G alkotását Ryoutarou Makihara (The Empire of Corpses) rendezése tette közkedveltté, hiszen igazán érzelmes darab született belőle. Izumi Kizara (Sexy Voice and Robo) forgatókönyve és Io Sakisaka (Blue Spring Ride) eredeti tervei alapján a karakterdizájnt Katsuhiko Kitada (The Rolling Girls) készítette el, meglehetősen kiváló eredménnyel. A szereplők és a hátterek (Yusuke Takeda – 009-1, Berserk: The Golden Age, Ghost in the Shell: Stand Alone Complex, Guilty Crown, Planetarian) is kimondottan gyönyörűek, vizuálisan ugyanúgy beleköthetetlen az alkotás, mint a muzsika (Michiru Oshima – Arc the Lad, Fullmetal Alchemist, Legend of Crystania) és a cselekmény terén. Mivel a mű felhangja erősen drámai, így érthető, miért is olyan könnyen szerethető műalkotás, annak ellenére, hogy tényleg súlyos témával foglalkozik.

Központban ugyanis a gyász és annak feldolgozása áll, mely több társadalomban is tabuként kezelendő, illetve elvárásokkal megspékelt problémakör. Hiszen minden egyes nemzet társít egyfajta viselkedésformát egy szeretett személy elvesztéséhez, és igyekszik ahhoz tartani magát. Az életünkben bekövetkezett változást ugyanakkor mindenkit másként érint meg, ahogyan a válasz is erősen különbözhet. Nem ördögtől való elképzelés, hogy a gyász folyamatának progresszióját bizony elősegítheti valami, ami akár vonalvezetőként, akár lelki támogatásként alkalmazható lehet. A terápiás állatok elterjedésével párhuzamosan a robotokat is alkalmazzák már manapság is, hogy megpróbálják kezelni a pszichés eredetű problémákat, így az anime felvetése igazán kézenfekvőnek tűnik.

Egy android ugyanis eléggé hasonlíthat ahhoz a személyhez, akit elvesztettünk, a viselkedése és a memóriája pedig akár programozható is lehet. Ekképpen fokozatosan tudunk lemondani az illetőről, van lehetőségünk és időnk elbúcsúzni tőle, elmondani neki azokat, amelyeket nem volt alkalmunk megtenni. Az alapgondolat így kimondottan egyszerűvé varázsolja a gyász folyamatát, ugyanakkor megvan a saját veszélye is. Hiszen könnyedén elképzelhető, hogy érzelmeket kezdünk el táplálni az android irányába, vagy megfordulhat a folyamat és kóros függés is kialakulhat.
Nyilvánvalóan itt más fajta drámaiságé a főszerep, de nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy minél inkább óvjuk saját magunkat vagy másokat a hirtelen változásoktól és a sokktól, annál nehezebben lesz kezelhető az adott helyzet a későbbiekben, valamint hosszú távon. A halállal való megismerkedés jelenleg tabutémának számít a társadalomban, ami ugyanezt eredményezi.

Viszont a Hal (Haru) egy gyönyörű és tanulságos történet a párkapcsolat nehézségeiről, illetve a megbocsátás szükségességéről. A haragot nem érdemes sokáig megbeszélés nélkül tartani, a nézeteltéréseket érdemes tisztázni, pláne, ha közeli hozzátartozóról van szó. Természetesen ezt a szabályt csak akkor kell betartani, ha az illető fontos számunkra, és nehezen viselnénk el az elvesztését. Amennyiben nincsen kötődés, úgy meg lehet feledkezni erről a mozzanatról, hiszen később úgysem bánkódunk az elvesztett személy halálán, ugye…?

Bizony, ez egy nagyon kemény téma, és korántsem olyan egyszerű, mint ahogyan leírom. Külső szemlélőként, illetve az adott helyzeten kívül ezt másként látja az ember, mint amikor érintett az adott szituációban. Átélni a tragédiát teljesen más érzés, mint beszélni róla, így hiába határozzuk el, miként reagálunk majd rá, az aktualitás és a meglepetés olykor erősen különbözhet az elképzelésünktől. A Hal erre több ponton is ügyesen rávilágít, igazán szemléletesen ábrázolja a felmerülő problémákat, a rá érkezett különböző válaszokat, illetve magának a gyásznak a fázisait. Ilyen értelemben véve látható a fejlődés, csak nem jellembeli, hanem az elfogadás irányába mutat.

A mű talán legfontosabb üzenete a nézőnek, hogy érdemes átgondolni a mondatainkat és a cselekedeteinket, mert bármelyik pillanat lehet az utolsó a számunkra, és akkor már nem tudjuk visszavonni azokat. Ekképpen érdemes úgy élnünk és viselkednünk másokkal, ahogyan elvárjuk a többiektől is.
A másik lényeges gondolat, hogy az ember egy olyan különleges faj, amely a túlélésre törekszik. Nyomot szeretne hagyni maga után, reménykedik benne, hogy emlékeznek rá. De nagyon lényeges, hogy ez nem csaphat át önámításba.

A szomorkásabb történetek kedvelőinek ajánlom a Halt, illetve azoknak, akiknek még nem kellett szembesülniük a gyász gondolatával. A témát ugyanis megfelelő alázattal kezeli, de ügyel arra is, hogy ne keveredjen a tabuk útvesztőjébe.