2020. már 18.

Szerelem, háború idején: SaiKano

írta: Emerald Dragon

SaiKano (2002, 2005)

Sokan kedvelik a romantikus drámákat, de valószínűleg kevesen ismerik közületek a SaiKanot (She, The Ultimate Weapon, Saishū Heiki Kanojo), pedig a 2000-es évek egyik slágerének tekinthető ebben a témában. Shin Takahashi (Tom Sawyer, Love Story, Killed) mangájából a Studio Gonzo készített egy tizenhárom epizódos animét, illetve a történet mellékszálából a Studio Fantasia egy kétrészes OVA-t is. A sikert mutatja az is, hogy 2006-ra egy live-action is született belőle, a Toei Companynak köszönhetően. A témái és tragikus hangvétele indokán ideje volt elővennem ezt a művet is.

Yuria Yato: Koisuru Kimochi

Shuji és Chise végtelenül aranyos és kimondottan ügyetlen párost alkotnak. Meglehetősen rutintalanok a kapcsolatok terén, együtt fedezik fel a szerelmet és a testiséget is, gyakorlatilag az alapoktól indulva. A fiú mosolyogva szemléli a törékeny Chise rajongását és örül a szíve, amikor a lány felveti neki, hogy járhatnának. Shuji ugyanis fülig beleszeretett a bénácska fiatalba, aki mindenre kész a választottjáért. Igyekeznek minél több időt együtt tölteni, azonban a világ jelenleg nem alkalmas a romantikára.

Kegyetlen harcok dúlnak a bolygón, és Japán is belesodródott a küzdelembe. Bár a csatározások még viszonylag távolról fenyegetnek, de napról-napra közelebb csapódnak be a bombák. Ilyen szituációban pedig nehéz önfeledtek élvezni egymás társaságát, felfedezni a szerelmet és a vágy nyújtotta gyönyöröket. Egy csók, egy kézbe simuló kéz vagy egy ölelés már-már jutalomnak számít a páni félelem súlyjotta generációban.

Ebbe az izolált Paradicsomba kavar bele több tényező is. Egyrészt a fiú régi szerelme, a magányossá vált katona-feleség tanárnő, a háború borzalmai, valamint a tény, hogy Chise teste változásnak indul. Korántsem body horrorról beszélünk, illetve még csak nem is a szexualitás, a felnőtté válás az oka ennek (bár metaforikusan persze így is értelmezzük majd), hanem az, hogy a lányt a hadsereg mérnökei a végső fegyverré készülnek átalakítani. Chise ugyanis képes befogadni azt a gépezetet, amely pontot tehet az összes csatározás végére.

A középpontban természetesen a páros szerelme áll, az első élmények megélése, félelme és öröme. Egy séta, a kézfogás, az ölelések biztonsága és melegsége, a csókok íze, a magányból a testek összefonódása és egyesülése. Pillanatnyi idill a világ borzalmai között, és persze a legfontosabb egyénformáló tényezők egyike. Mindketten izgalommal és bizonytalansággal teli közelednek egymás felé. De ebbe kavar bele a tény, hogy Shujinak már volt egy szerelme, akit évekig szemlélt, de sosem viszonozták az érzelmeit.

Tehát a pozitív élménybe rögtön keveredik egy keserűség, melyet először ugyan édesít Chise közelsége, de a féltékenység és a védtelenség bizony ingataggá teszik a kapcsolatot. Nem csupán a bizalom rendül meg, hanem arra világítanak rá nekünk, hogy a párkapcsolatban nyitunk mások felé, megmutatjuk nekik azokat a mélységeinket, melyeket intimként kezelünk. Így némileg védtelenné tesszük magunkat a másikkal szemben. Mert az minden titkunkat, gyengeségünket, erősségünket és vágyunkat, félelmünket megismeri majd. Ennek az elárulása arra késztet bennünket, hogy visszasiessünk a csigaházunkba és újra értékeljük a párkapcsolatok általános szerepét. Minél több csalódás ér bennünket, annál kevésbé fogunk megnyílni, illetve bízni az új párunkban. Az óvatosság aztán a saját börtönünkbe taszít bennünket, ahelyett, hogy erőt kovácsolnánk az élményekből és páncélt növesztenénk a sérelmekkel szemben.

Yuria Yato: Sayonara

A felnőtté válás egyik pontja volna ez, ahogy egyre többet tudunk meg a körülöttünk működő világról. Megismerjük azt, amelytől a gyermeket óvták a szülők, a rózsaszín köd, a feltétlen bizalom mellett megjelenik a fenntartás és a félelem, melyek nagyon fontos eszközeink lesznek a túlélésben.
Ehhez szorosan kapcsolódik a testi- és hormonális változások kezelése is. Bár az, hogy Chiset fegyverré alakítják, a pusztítás eszköze lesz, elsőre nem tűnik metaforának, de ha kicsit távolabbról szemléljük a helyzetet, megérthetjük, miért is foglalkozom a gondolattal. A szexualitás, a vágyak ugyanis ugyanolyan ijesztő lehet azok számára, akik először élik meg ezeket. Egyszerre csábító, akár bűnös kielégülést nyújtó vagy édes kéjjel kecsegtető, eggyé válást biztosító, és ismeretlen, némi fájdalommal és veszteséggel járó, tehát részben negatívnak tekinthető. Illetve a későbbiekben akár eszközként is tekinthetünk rá, mellyel mások érzelmeit és döntéseit befolyásolhatjuk. Tehát az ártatlan gyermekkorhoz képest kimondottan ijesztő és kettős.

De a SaiKano a változást inkább más aspektusból igyekszik megvilágítani, melynek a lényege mégis az utolsó kijelentésem lesz. nem csupán a dualitás, melyet a fegyver jelent (védelem és gyilkosság), hanem a szerelemmel szembe és párhuzamba állított fogalomként, állapotként tárgyalja. Hiszen a már hangoztatott esetlenség, naivitás, amellyel egymás felé közelednek és engedik le a falakat, hogy párrá válhassanak totálisan ellentétesnek tűnik a háború borzalmaihoz képest. Ebben a helyzetben semmi keresnivalója a gyengéd érzelmeknek, inkább a túlélésre kellene koncentrálniuk, de az ember nem ilyen típusú élőlény. Mindig keressük és megtaláljuk azt a pillanatnyi boldogságot, mely erőt adhat nekünk, mely kiszakíthat a valóságból. Ez pedig igencsak fontos képességünk.

A párhuzam oka ugyancsak elhangzott korábban, az ismerkedés egyfajta csata, ahol helyezkedünk, hogy mennyit mutatunk meg magunkból, közben pedig próbálunk közelebb kerülni a másikhoz és elnyerni a bizalmát. Ahogyan a Kaguya-sama: Love is war is bemutatta, ez a tánc, háború vagy játszma csak akkor ér véget, ha mindketten leteszik a fegyvert, eldobják a védelmet és átadják magukat az érzelmek viharának. Testileg és tudatilag is meztelenül állnak egymáshoz simulva és kiegészítve a másikat.

A csillogó króm, az egyre tökéletesebb fegyver, a hideg fém és a forró puskacső kettőssége ezt szimbolizálja, bár korántsem szándékosan. Inkább az ellentétet igyekszik kihangsúlyozni, mely rávilágít a világ kegyetlenségére, miként a Szentjánosbogarak sírja.

A She, the Ultimate Weapon: Another Love Song című OVA abban segíti a nézőt, hogy kívülről, mégis szinte testközelből is szemlélhessük Chise átalakulását. Mizukit láthatjuk, a prototípust, akinek a szervezete képtelen követni a sürgető technológiai fejlesztéseket. Ő az ütközetekből még sérülten tér vissza, ezért kénytelenek egy új projektet elindítani, és a szemei előtt veszi kezdetét a fiatal lány transzformációja. Mivel tisztában van azzal, hogy a teher nem csak a fizikai porhüvelyt érinti, így megpróbálja távol tartani Chiset a folyamat befejezésétől.

Az OVA az anime egy másik üzenetét igyekszik aláhúzni, melyet szándékosan utoljára hagytam meg. Ez nem más, mint a küldetéstudat kérdésköre, ami több science fiction alapját képezi. Ugyanis arról ritkán értekeznek az élőszereplős filmek, micsoda mentális tehert jelenthet az, ha valaki katonaként tevékenykedik és embereket kénytelen ölni. Egyszer ott a hivatástudat, ott a nemzet és az emberiség védelme, de a felelősség is, mert bizony az ütközet végeztével egyedül kell feldolgoznia az események egyéb vonatkozásait. Chise pedig folyamatosan küzd azzal, amire a Ghost in the Shell is merészen rámutat: hol a határ az ember és a gép között? Kötelességből öl, mert csak úgy élhet túl, de mindeközben elveszti emberségének szeleteit.

Asakura Akira: Mayonaka No Niji

A SaiKano önmagába kanyarodik vissza, hiszen a teher feloldását és az emberi mivoltot a szerelem testesíti meg, illetve a reprodukció. Ezért lényeges, hogy Shuji biztonságot jelentsen a számára, meglegyen a bizalom és a hűség, hogy nem csalja meg és nem hagyja el, szereti, feltétel nélkül. Ugyanis e nélkül a létezése és a küldetése is értelmetlen a lány számára. A testét lassan elveszti, így a végkövetkeztetés egyértelműnek tűnik. A világot a fiú és a lány vonzódása és egyesülése mentheti meg csupán.

Mitsuko Kase (Glass Maiden, Ristorante Paradiso, Young Black Jack) rendezte mindkét művet, bár két különböző stúdió vezényletével. A látványvilág erősen pasztell-szerű, Junichi Higashi (Blood+, City Hunter, Fairy gone, Kingdom, Umineko - When They Cry) és Toshihiro Kohama (Fafner EXODUS, Kanokon: The Girl Who Cried Fox, Spice and Wolf) munkái inkább a lényeget emelték ki, az OVA esetében ezért Masanori Kikuchi (Blue Submarine No.6, Gate Keepers, Relic Armor Legaciam) vette át a szerepüket, ami sokkal részletgazdagabb eredményt szült. Közös pont a művekben a karakterdizájnért felelő személy, Hisashi Kagawa, akinek a Rayt, a Hataraki Mant és a Glass Maident is köszönhetjük. De a képanyag elnagyoltsága ellenére a mű mégis kimondottan élvezetes, zseniálisan érzelmes, ehhez pedig a muzsika is jócskán hozzájárul. Takeo Miratsu (Captain Tsubasa: Holland Youth) a sorozat esetében, míg Kei Yoshikawa (Mobile Suit Gundam AGE) az OVAnál szolgáltatta a zenét.

Érezhető, hogy a hangsúly inkább az érzelmekre került, a helyzetek bemutatása mellett. Ezért érhető tetten mindenfelé a kettősség a SaiKano megtekintése során. A szerelem és a háború, a bizalom és a féltékenység, a gyermeki lét és a fegyver test, a pasztellszínek és a varázslatos zene. Bátran merem ajánlani azoknak, akik a keményebb, drámaibb, tragikus darabokat is képesek értékelni.