Ha szeretnél valamit elérni a filmeddel, akkor érdemes olyan témát kiválasztani, ami meglehetősen borzasztó, avagy kellően közkedvelt ahhoz, hogy ne lehessen szó nélkül elmenni mellette. Ezért a háború, a rasszizmus, az idegengyűlölet, a belső viszályok, a vallási fanatizmus, az erőszak, a nők egyenjogúsága, valamint a gyermekek ártatlanságának megkérdőjelezése kimondottan izgalmas területnek minősül. Ez persze nem ítélet, valóban ezek azok a problémák, amelyekkel illik foglalkozni, hiszen nem csupán kíváncsiak vagyunk rájuk, de fontos felhívni rá az emberek figyelmét. A Kabul fecskéi (Les hirondelles de Kaboul) pont ebbe a körbe kapcsolódik bele, ezért is volt várható, hogy megnyeri az idei Anilogue fődíját.

A történetünk két szálon játszódik, ahogyan a kettősség megfigyelhető a tálibok megszállta Kabul utcáin. Az egyik oldalon Atiqot ismerhetjük meg, aki a vallási fanatikusokhoz tartozik, börtönőr, és a halálra ítéltekre vigyáz utolsó óráikon. Felesége egykor megmentette őt a biztos haláltól, hiszen ápolónő volt a csaták idején. Mára azonban megromlott az egészségi állapota, és halálos beteg. Kettejük kapcsolata nem a szerelemről szól, hanem a háláról és a kiszolgáltatottságról. Ami valójában nem férne bele a radikális iszlám nézeteibe, ahol a nőnek semmilyen joga nincsen. Csak egy eszköz, mely kényünkre-kedvünkre dobható el, váltható le, erre biztatják Atiqot a közeli „barátai” is. Hiszen igaz barátok nem léteznek a tálibok között, egyedül a vallás köti őket össze, a dogmák és útmutatások, de bármikor készek elárulni egymást vagy végezni a hozzátartozójukkal, ha a Próféta úgy kívánja. Persze az egy másik kérdés, hogy mindezt a saját, és vezetőik céljai érdekében teszik, már semmi köze az ügyüknek a valós iszlámhoz.

A másik oldalon Mohsen áll, aki feleségével egykor az egyetemen tanított. Mindketten szabad szelleműek, nem hisznek a fanatizmusban, ők a békés vallásgyakorlat hívei, ahol nem büntetésekkel és szigorral kormányoznak, hanem a szeretet erejével. A férfi is vívódik, mert a társai, a többi férfi büszkén skandálja, hogy „Allahu Akbar”, amikor egy ártatlan nőt köveznek halálra, mert megszegte az álszent szabályaik egyikét. Mohsen szégyelli magát, hogy közéjük tartozik és nem képes fellépni az esztelen erőszak ellen. Tiszteli és szereti a feleségét, Zunairat, aki otthona magányában csendesen lázad, festeget és nyugati zenét hallgat. Szeretnének kitörni ebből a fogságból, elutazni és szabadon élni.

Ellentétes útról indul el a két karakter, de a közös bennük, hogy elégedetlenek a helyzetükkel, a maguk módján helytelennek tartják, ami Kabul utcáin zajlik. Míg Aliq megoldást próbál találni a problémákra, miközben odázza a döntést és küzd a benne dúló indulatokkal, aközben kigúnyolja egyik régi cimborája szándékát, aki menekülni szeretne a városból, ám sohasem teszi meg. Mohsen viszont ugyancsak az ország elhagyására készül feleségével, ezért régi munkatársa megkeresését félve tolmácsolja Zunairanak, hiszen veszélyes volna a tiltott tanokat tovább adniuk a jövő nemzedékének.

Musarrat, Atiq párja nem csak hálával tartozik férjének, hanem valójában bele is szeretett a férfibe, akit egykor megmentett. Ezért kötelességének érzi, hogy segítse és ápolja azt, akinek örök hűséget fogadott. Mindeközben nem veszi észre, hogy csupán terhére van a másiknak, mert betegsége miatt nem tudja ellátni a feladatait, ráadásul a radikális dogmáknak nem felel meg az efféle házasság. Minél inkább igyekszik azon, hogy támogassa férjét, annál nehezebbé teszi Atiq számára, hogy hithű fanatikus legyen. Végső soron mégis az ő szerelme lesz az, ami feloldozást nyújt a férfi számára.

Zunaira szabad lélek, aki egykor kéz a kézben járt férjével, vidáman és lelkesen tanított, imádott zenét hallgatni, táncolni, festeni, rajongott a művészetekért. Mára csak csendesen lázad a kuckójában, otthonából harcol az önkényuralom ellen. Legalábbis addig, amíg az utcára nem lép, mert ott szembesülnie kell a nők valós helyzetével, a kilátástalansággal és a reménytelenséggel, az elnyomással és a tehetetlenséggel. Ilyenkor ráébred, hogy gyűlöl minden férfit, mert eltapossák a másik nemet, mert olyan szerepet erőltetnek rájuk, amelynél nyugaton a kutyák is többet kapnak. Valójában persze nem Mohsenre haragszik, ő csak egy a sok közül, ráadásul szereti őt, és maga is tehetetlen a tálibok köteléke ellen. A tehetetlenség frusztrálja, hogy senki nem tesz ez ellen, nincs valódik ellenállás, az ő képei és a zene csupán puha eszközök a változtatásra, melyeket elmosna egy eső, akár az akvarellt, amely a mű fő technikája.

Mindkét szál elkövet egy nagy hibát, melyért bizony hatalmas árat kell fizetniük, és a békés, csendes élet, illetve a szökni akarás egyik pillanatról a másikra összeomlik körülöttük. A közös benne, hogy ezért a szerelem lesz a felelős, ahogy a végső megoldást is az nyújtja majd számukra.

A Kabul fecskéinek legeleje a karakterek bemutatásával, valamint a tálibok megszállta Kabul helyzetének felvázolásával indul. Láthatunk képsorokat a múltból is, de elsősorban a jelen komorságát és kilátástalanságát helyezi előtérbe. Az akvarell technika egyszerre nyújt dinamikát, személyiséggel teli ábrázolásmódot, de egyfajta arctalanságot is, mely kihangsúlyozza, ez bárkivel megtörténhet.
A vetítés után alkalmunk nyílt, hogy Eléa Gobbé-Mévellec-et (April and the Extraordinary World) faggassuk a mű keletkezéséről, és ott elmondta, hogy ez a kedvenc technikája, ezt alkalmazta az Ernest és Celestine esetében is. Azért is kedveli, mert apró jelekkel egészen színészekre jellemző vonásokat tud vele adni a karaktereknek. Ami teljességgel igaz, hiszen bár a szereplők nagyon hasonlóak, de Atiq, Mohsen, Zunaira és Mussarat is könnyedén felismerhetőek, de még a többiek is, mert jellegzetes vonásokkal rendelkeznek. A lágy akvarell ellenére a téma igencsak komoly és kemény, ami tökéletes ellenpontul szolgál.

Zabou Breitman a másik rendezőnk, aki pályafutását színésznőként kezdte. Láthattuk az A házibuli folytatódik és az Egy nő vagy kettő című filmekben. Felmerült a kérdés, hogy mennyire befolyásolta a mű kiválasztását és hangulatát az a tény, hogy a Kabul fecskéi a nők helyzetét emeli ki a tálibok leigázta vidéken. Avagy a radikális iszlamisták körében elfogadott elnyomó, férfi orientált társadalomban betöltött szerepükre és kilátástalanságukra összpontosít. A válasz meglehetősen egyértelműnek tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy a regény, mely az animáció alapjául szolgált, Yasmina Khadra írása. A női írói álnév mögött pedig egy algériai férfi rejtőzik, tehát a témafelvetésnek nincs sok köze a nemekhez. Ezt hangsúlyozta ki Eléa Gobbé-Mévellec is, mert a mű szemléletmódja és története túl mutat ezen.

A fő témaköröket igyekeztem kiemelni, a rendező-animátor hölgy viszont külön hangsúlyozott egyet. Ez pedig az, hogy a Kabul fecskéiben a nők megmentő szerepet is játszanak. Valamilyen szinten a férjük, társuk, a radikális iszlám szerinti uruk és védelmezőjük segítségére sietnek, vagy közvetlen módon, vagy átvitt értelemben. Ez valahol igaz is, de véleményem szerint maga a felvetett alapszituáció (mindkettő) meglehetősen komplex kérdést takar. Ha nem volna a kontextus, hanem csupán nyugati szemmel néznénk ezeket a helyzeteket, teljesen más volna a véleményünk.

A Kabul fecskéi esetében szükség van arra, hogy levegyük a rózsaszín szemüveget és a civilizációs betegségeket, elvessük az előítéleteket és úgy szemléljük a történetet. A mű legelején megjelenő képsor válik a cím értelmezésévé. A fecske egy szabad állat, ami repül és elmenekülhet ebből a nyomorból és terrorból. Mégsem teszi meg, mert az ösztönei szerint ott van, ahol akad táplálék, csak akkor megy el, ha az idő úgy diktálja. Ezért számomra a szerelem jelképe is ez az állat, ami röpköd, tele van energiával és örömmel, céltudatos és szabad. Mégis egyetlen golyó megváltoztatja ezt az állapotot és holtan hullik a mélybe. Ugyanez a helyzet a szerelemmel, a szabadsággal, a kitörni vágyással is, mert egy váratlan, tragikus esemény hatására a remény bizony semmivé foszlik.

Ami érdekes, hogy az alaphelyzet és a végkifejlet is izgalmas kettősséggel jellemezhető, hiszen a szokványos filmekben nem így fejeznék be a történetet. Maga feloldás ezért nem is valósul meg, hanem feszültséget generál a nézőben, mert morálisan megkérdőjelezhető a cselekmény lezárása. Spoiler nélkül nehéz volna ezt részletesebben kifejteni, de pontosan ezért marad el a várt katarzis és lesz gyönyörű a mű vége is. Elvetik a hollywoodit, bár a könyvtől némileg eltérnek.

Nem véletlen, hogy ez a mű hozta el az Anilogue idei díját. Megérdemelte, és nem csak a témaválasztás miatt, hanem a megvalósítás is kitűnőnek mondható. A látványvilág mellet a zenei élmény is csodálatos, a forgatókönyv és a rendezés is kiemelkedő. Bátran merem ajánlani a nyitottabb, előítéletektől mentes nézőközönségnek.

Értékelésem: 9/10

Forrás, információk: https://en.wikipedia.org/wiki/The_Swallows_of_Kabul, https://en.wikipedia.org/wiki/The_Swallows_of_Kabul_(film), https://www.imdb.com/title/tt7534102/
Trailer: https://www.youtube.com/watch?v=iLufPM45Ols
Mafab link: -
Bluray elérhető: még nem
Smaragd Sárkány