2018. dec 20.

Gyermekkor újrajátszva - Manga rejtély élő szereplőkkel

írta: Emerald Dragon

Erased aka. Boku Dake ga Inai Machi (2016)

Amikor egy jó drámai típusú animével találkozom, mely ráadásul egy regény adaptációja, felmerül a kérdés, hogy vajon készítettek-e belőle élőszereplős verziót. Ez pedig általában meglepetésekkel szolgálhat, hiszen a japánok és a koreaiak előszeretettel viszik a televízió képernyőjére a sikeres irományokat, de olykor még a nagyvásznon is kiköthetnek. Azt, hogy ezek mennyire lesznek nézhetőek nyugati szemmel, vagy egyéltalán érdemese időt pocsékolni a megnézésükre, sosem tudhatjuk előre. Az Erased-ről korábban már írtam egy ajánlót, és mivel nagyon bejött a története, és el tudtam volna képzelni élőszereplős verzióban is, így mikor szóltak róla, levadásztam a Boku Dake ga Inai Machit, melyet a sorozattal közel egy időben mutattak be. Lássuk, hogyan sikerült a megvalósítás.

2006-ban járunk, Satoru Fujinuma (Tatsuya Fujiwara – Ruroni Kenshin, Battle Royal, Death Note) mangákat készít, de egyelőre nem túlságosan eredményesen, újra és újra elutasítják a munkáját. Mivel ebből képtelen volna megélni, így pizzafutárként tölti a mindennapjait és édesanyjával él. Azonban van egy különleges adottsága vagy képessége, amely teljesen váratlanul kapcsol be, rendszerint olyankor, ha valakivel a környezetében valamilyen tragédia történne. Ilyenkor mindig átéli, meglátja az adott szituációt, és visszakerül az időben néhány percet, hogy újra átélhesse és változtathasson rajta, egészen addig, amíg szükséges. Így például pizzaszállítás közben akár meg is menthet egy kisfiút, akit egy elszabadult autó elgázolna, de ehhez természetesen vissza kell fordulnia. A döntés az ő kezében van, de elég felelősséget érez ahhoz, hogy ne engedje meg az ártatlanok halálát.

Ám egy napon valami szörnyűség történik vele, az édesanyját valaki megkéseli. Fujinuma pedig visszarepül az időben a gyermekkorába, 1988-ba, amikor furcsa eltűnések és tragédiák történtek a városban, ahol lakott és iskolába járt. Még arra is tisztán emlékszik, hogy a gyilkost letartóztatták, ám úgy tűnik, mégsem az elkövetőt kaphatták el. Erre hamar ráébred, és minden emlékét igyekszik összeszedni, és megpróbálja kitalálni, hogy tíz évesen hogyan is buktathatná le az igazi felelőst, és menthetné meg egyik osztálytársnőjét, akivel valójában nem is beszélt még túl sokat.

Hálás feladat egy olyan történet adaptálása, amely krimiként is tökéletesen megállja a helyét. A természetfeletti szál nem túlságosan éles, inkább kissé science fiction-szerűvé varázsolja az alkotást. Yûichirô Hirakawa rendezőnek ezért nem volt nehéz dolga, a forgatókönyv (Noriko Gotô) szerencsésen ügyesen adaptálta a sztorit, így csak a dirigálással és a színészek kiválasztásával, a zenével, valamint a snittekkel kellett törődnie.

A jelenetek ügyesen abszolválta, fölösleges kicsapongásokat nem engedett meg, hanem a lényegre koncentrált, a bűnesetre és a nyomozásra. Nem tért ki a mellékszereplőkre sem, inkább kiválasztotta a legfontosabbakat és azokkal törődött, így nem nyújtotta el a cselekmény hosszát. Ami gyakorlatilag azt eredményezte, hogy a film nézhetővé vált, nem ült le egyetlen ponton sem, hanem pörgősen haladt a végkifejlet irányába. Egyedül az utolsó részét éreztem kissé elhamarkodottnak, és volt egy kis hiányérzetem vele kapcsolatban.

Azonban a színészek választása pazarul sült el, szerencsére nincs túljátszás és ripacskodás, nagyon szigorúan vigyázott erre a rendező. A dialógusokból is csak azokat tartotta meg, melyek hozzáadnak a történet hangulatához, valamint az alapokhoz, tehát a karakterek mélyére hatolnak. Nem üresek, hanem mindegyik főbb szereplőnek megvan a saját természete, gondolkodása, akinek pedig el kell rejtenie a valós énjét, ott nem is jövünk rá a kritikus pillanatig, hogy mit is tervez, mi az igazság vele kapcsolatban. Így a krimi működik, finoman körbelengi a thriller-hangulat is, de nem túl hátborzongató, csak a drámai pontokon érezzük a dominanciáját. Teljesen a mű hatása alá kerülünk, annak ellenére, hogy jócskán megvágták az animéhez képest. De, mint mondottam, ez itt lényeges volt, a sok kicsapongás és mellékszál unalmassá tette volna a Boku Dake ga Inai Machit, mert nem minden működik a live-action-ben, amit az animált verzióban csodálatosnak találunk.

Annak ellenére, hogy nagyon jó munkát végeztek az alkotók, és tényleg a lényegre törekedtek, valamint a színészeket is ügyesen választották meg, a Boku Dake ga Inai Machi azért nem érhette el ugyanazt a hatást, mint a manga vagy az anime. Pont azért, mert nem volt idő arra, hogy felépüljön a teljes város hangulata, hogy megismerhessünk minden mellékszálat, a gyanúsítottakat, a diákok rettegését és segíteni vágyását, a tanárok és a szülők tehetetlenségét, azt, hogy a rendőrség teljesen clueless tapogatódzását. Azaz a film sajnos önmagában nem áll meg, ha nem ismerjük az előzményeit, nem tudnánk, miért is volt közkedvelt, mi varázsolt el bennünket annyira. Ergo nem egy borzalmas adaptáció, egyszer nézhető, de őszinte szívvel azért nem ezt ajánlanám. Viszont az tagadhatatlan, hogy a film megtekintése annyit elér, hogy ismét látni szeretném a sorozatot!