2018. ápr 28.

A síró ördög bennünk él - Devilman Crybaby

írta: Emerald Dragon

Devilman Crybaby (2018)

Sokan az év egyik nagy durranásának tartották ezt a sorozatot, így természetesen kíváncsi voltam, mennyire túloznak. A Netflix felhozatala egyelőre pozitív mérleget mutat, de azért akadnak olyan alkotások a hömpölygő áradatban, amelyek nem ütik meg a megszokott mércét, és persze a Castlevania óta azt is sejtjük, hogy egy-egy évad nem feltétlenül fed le egy teljes ívet, hiába is várnánk el tőle. A Devilman Crybaby egy régebbi animéből/mangából építkezik, kicsit újra gondolva az eredeti történetet. A frissesség, az új feldolgozás gyakran kellemes meglepetéssel szolgálhat, de azért a remake-ektől félünk, mint a tűztől. Ettől függetlenül a hypevonat néha bizony igazolja önmagát – Kabaneri of the Iron Fortress, Attack on Titan – ezért egy esélyt mindenképpen érdemelt ez a sorozat is.

Denki Groove: Man Human

Akira és Ryo gyermekkoruk óta ismerik egymást, amolyan barátfélék, mégis teljesen különböznek egymástól. Akira igazi bőgőmasina, minden érzékenyen érinti, megkönnyezi a szentimentális szituációkat és a halálokat, betegségeket. Ryo viszont öntörvényű, nem hisz abban, hogy bárki is könyörületet érdemelne, aki nem méltó rá, aki nem tudja megvédeni magát, hiszen az élet rendje, hogy az erősebb él túl, a többi elbukik. Persze idővel eltávolodnak egymástól, az iskola nem kimondottan egy lázadó fiúnak való, inkább a világ felfedezése érdekelte. Évekkel később azonban ismét felkeresi Akirát, hogy egy veszélyes küldetésre csábítsa el. Megmutatja neki, hogy a világ teljesen más hely, mint gondolta volna, mivel démonok szállnak meg emberi testeket, és egy diszkóban gyülekeznek ezek a rémek, áldozatokat követelve maguknak. De a misszió egészen más kimenetelű lesz, és Ryo ráébred, nem ő az erős ebben a szituációban, Akira pedig egy olyan ambivalens lény, aki kulcsfontosságú lehet ebben a csatározásban.

A sírós fiú teljesen megváltozik az események hatására, teste is átalakul, önbizalma is megnő, valamint természetfeletti képességekre tesz szert a kaland során. Egoját elsöpri a titokzatos erő, és Akira megállíthatatlanná válik démoni lényének köszönhetően. Ő lesz Devilman, aki egyszerre ember és szörnyeteg, hatalmas erejű, mégis érző bestia, aki végez mindenkivel, aki fenyegeti őt vagy szeretteit. Elsősorban az ártatlanok védelmének és az démonok pusztításának szenteli életét, azonban akadnak olyanok a világban, akik felismerik a titokzatos képességet, melyre szert tett, és elindulnak, hogy megkeressék régi bajtársukat. Nem tudni, mit hoz a jövő, bír-e a két barát a növekvő teherrel és ellenség áradattal, amivel szemközt találják magukat. A fő kérdés pedig az, hogy meddig képes megőrizni emberiességét Akira, aki megrészegül a hatalomtól, de képtelen hideg fejjel dönteni, ha a szeretteiről van szó.

Miként a zombiapokalipszisben, ugyanazok a problémák merülnek fel a Devilman Crybaby-ben is. Avagy a megszállt emberek már nem a barátaink és családtagjaink, vagy rokonaink, immár fenyegetést jelentenek a planétára. Tehát igenis meg kell semmisíteni őket, nem szabad úgy tekinteni rájuk, mint megmenthető lelkekre, akiket egy ördög/démonűző majd meggyógyíthat. Azok, akik még képesek irányítani az átalakulásukat, kontrollálni a dühüket, és a bennük lakó démonokat, talán eldönthetik ezt a csatározást, de addig is a dühödt tömeg cafatokra fog tépni mindenkit, akit fenyegetésnek gondolnak. Ez a hozzáállás pedig a tanulság része lenne, ha simán ebből a szemszögből tekintünk az animére.

De ott van a másik oldal is, ha belegondolunk, hogy itt iskoláskorú, azaz pubertásközeli fiataloké a főszerep. Itt beugrik a klasszikus farkasember-történetek sokasága, azaz a változás, a vágyak, a szexualitás, és a hormonok tombolása. Ez megmagyarázza a rengeteg ecchit és az erotikus jelenetek sokaságát. Ami sajnos elvisz minket abba az irányba, hogy mennyire klisé az egész alapszituáció.

A Devilman Crybaby Go Nagai Devilman karakterét veszi kölcsön, hogy egy igencsak extrém világba kalauzoljon bennünket. Masaaki Yuasa rendezése egészen kellemes meglepetés volna, ha félretennénk az ellenérzetünket a Kiyotaka Oshiyama művészeti irányításával elkészült démoni/ördögi alakokkal kapcsolatban. Ugyanis annak ellenére, hogy Ayumi Kurashimával közösen általánosságban élvezhető karakterdizájnt hoztak létre, sajnos a gonosz világa inkább az amerikai rajzfilmek Pindúr Pandúrjainak szörnyetegeit juttatják eszembe. Ez pedig erősen kontrasztos az anime többi részét szemlélve. Ryo Kono művészeti vezetése így igazából túlságosan extrém az én szemszögemből. Alapvetően szerettem az ötletet, hogy az ördögök/démonok ábrázolása esetében nem ragaszkodtak a humanoid létformákhoz, néhány lény még kreatívnak is mondható közülük, de összességében nem tetszettek a megoldások. Kensuke Ushio zenéje viszont szerencsére kiemelkedik ebből a kavalkádból, így legalább a támogatás erős lett. A részek elején Denki Groove Man Human-je, a végeket Avu-chan Konya Dake-je hallható.

Avu-chan: Konya Dake

Annak ellenére, hogy bizakodva tekintettem a sorozatra, sajnos nekem nem nyerte el annyira a tetszésemet, mint arra számítottam. Általában a grafika nem szokott döntő lenni abban, hogyan ítélek meg egy animét, hiszen például a Gankutsuo igencsak extrém látványvilágát és a Tekkonkinkreetet is nagyon szeretem. Azonban a Devilman Crybaby nekem nem üti meg azt a mércét, amihez hozzászoktam, Netflix és hype ide vagy oda. Persze ízlések és pofonok, bizonyára van köztetek olyan, aki szórakoztatónak találja. A tanulságok természetesen a megszokott módon ülnek, a befejezés eléggé animés, így túl sok problémátok nem lesz vele, de nem feltétlenül merem ajánlani. Az erotikus, ecchi jelenetek miatt pedig kizárólag 18 éven felülieknek illene megtekinteni.