2017. dec 26.

A magányos szívek dalokkal szólítják párjukat

írta: Emerald Dragon

The Anthem of the Heart (2015)

Néha előfordul, hogy vakon ugrom bele egy-egy kiadvány megrendelésébe, mert érdekel a film, vagy sorozat, esetleg nagyon jó kritikát kapott. Ilyenkor viszonylag ritka, hogy csalódnék a kapásban, így nem sokáig haboztam, amikor a The Anthem of the Heart gyönyörű Bluray-ére rábukkantam, és előbb behozattam, minthogy megnéztem volna a művet. Az anime elvileg igazi romantikus dráma, mely elsősorban felnőtteknek szól, ezért eljött az ideje, hogy elővegyem nektek és megosszam az első találkozásomat vele.

nogizaka46 - ima hanashitai dareka ga iru

Jun egy álmodozó, szószátyár kislány. Arról fantáziál, hogy egy nap majd a hegy tetején lévő kastélyba megy, ahová egy herceg viszi el a fehér lován. Ezért gyakran elsétál arra, miközben ábrándozik, milyen lehet a varázslatos épület legbelül. Egyik ilyen alkalommal neszre lesz figyelmes, és félrehúzódik, nehogy meglássák. A kastély kapuján egy kocsi hajt ki, melyben felismeri apukáját, és ráébred, hogy ő bizony egy királykisasszony és az anyukája bizonyára egy igazi jóságos boszorkány.

Haza is szalad gyorsan, és elcsicsergi, boldogan, hogy milyen titkot leplezett le, örvendezve mesél arról, hogy édesapját látta kihajtani a kapun egy nő társaságában. Édesanyja megannyiszor próbálja betömni a szerencsétlen csemete száját friss tojáslepénnyel, de csak nem hallgat a szép szóra és szépen kikotyog mindent, anélkül, hogy sejtené, mit is eredményez a cserfes természete.

A lepcsesszájú kislány persze semmit sem ért, hogy miért haragszik a mami, és miért kell kiköltöznie apukájának a házból, bár valószínűnek tartja, hogy a királyi udvarban fog élni ezután. Azt sem nagyon fogja fel, miért mondja neki a kedves szülője, hogy mindennek ő és a nagy szája az oka, hiszen ő csak egyszerűen élvezi ezt a csodálatos világot és várja a hercegét a fehér lován, pláne, hogy ő is igazi hercegnő. Keserves sírására azonban csak egy kalapos tojás jelenik meg, aki azt állítja magáról, hogy szintén királyi sarj, csak álcázza magát. De ő sem igazán nyugtatja meg a kislányt, mert csak megerősíti benne, amit mindenki állít róla, hogy be nem áll a szája és össze-vissza hablatyol, ha kell, ha nem. Így, ha nem szeretné, hogy pocsék élete legyen, és mindenki utálja, fel kell hagynia a pletykálással, és ideje volna megtanulnia befogni a kicsi száját. Ezért egy különleges igét használva lepecsételi Jun ajkait, hogy az többé ne is tudjon megszólalni.

Szerencsétlenségére azonban ez nem maradhat örökké így, mert az egyik általános iskolai évben az éves Szociális Kapcsolatépítő Szervező Bizottság tagjai közé választják, Sakagami Takumi, Tasaki Daiki és Nito Natsuki mellé. Naruse Jun ezért hosszú idő után nagy nehezen kinyögi első mondatát, miszerint nem szeretne a küldöttségbe tartozni. Ehhez mondjuk nem egyedül óhajt ragaszkodni, mert Takumi is kifejti, hogy nem kíván részt venni benne, Daiki pedig el sem megy az első megbeszélésre, mondván, hogy csináljanak, amit akarnak, őt nem érdekli. Hiszen igazából a baseball iránt rajong, és alig várja, hogy használhassa a kezét, ami egyelőre sérült.

Az első ötlet olyan képtelenség, hogy nem is értik, hogyan jut a tanáruk eszébe, de mivel véletlenül hallotta Takumit énekelni, így musical előadására próbálja rávenni a társaságot. A lényege igazából úgyis csak az volna, hogy szórakoztassák az idősebbeket, ahogyan az minden évben megteszik. A dumagépből lett csendes kislány, Jun azonban nem is tudja, mit kezdjen ezzel a dologgal. Egyrészt szeretne énekelni, imádja a zenét, szívesen táncolna, de visszafogja magát, és igyekszik a nyugodtabb oldalát mutatni.

Ezzel szemben Takumi úgy tűnik, hogy a veséjébe lát, azaz érzi, hogy mire vágyik igazán, ez pedig erősen felkavarja a kislányt. Úgy dönt, hogy beszél a srácnak a múltjáról, az átokról, mely arra kényszeríti, hogy csak ritkán nyissa ki a száját, illetve lehetőleg sohasem. Ennek mondjuk a legfőbb oka, hogy igazi fizikai fájdalmat érez, ha beszélni kezd, iszonyatos gyomorgörcse lesz tőle. Takumi pedig felveti neki, hogy hátha könnyebb volna úgy kommunikálnia, ha énekel, hiszen az nem is igazi beszéd, hanem a lélek dallamos hangja. Hazaérve ki is próbálja, és csodálkozóba esik, mert nem fáj úgy a hasa, mint amikor normálisan próbál szót kiejteni a száján. Ezért egy teljesen őrült ötlet jut eszébe… mi volna, ha mégiscsak szerepelne egy musical-ben, hátha az majd segít túllépnie a múltján?

Persze a fő kérdés ezek után az lesz, hogy mit szólnak majd hozzá a többiek, hiszen nem lesz könnyű rávenniük az osztályt erre a merész húzásra. Ráadásul ki kell valamit találniuk, ami nem túl elcsépelt, de nem is nehéz megtanulni, Kell egy téma, kell hozzá zene, de azért nem zsenik, így a számokat érdemes összeválogatni, esetleg a szöveget majd improvizálják hozzá. Szerencséjükre Takuminak megvan hozzá az affinitása, hogy a leírt szavakból hangot kovácsoljon, és ráillessze valamelyik ismertebb darabra.

Eközben azonban óhatatlanul meg fognak nyílni egymás előtt a diákok, hiszen a muzsika az egyik olyan entaktogén eszköz, mely segít, hogy kifejezzük magunkat másoknak. Miként a festészet, a színészet, a költészet, úgy természetesen a zeneírás, illetve az ének, a dalszövegek is alkalmasak erre, és gyakran olyanok kerülnek ki színpadra, vagy a legjobbak közé, akik másként nem is tudnának beszélgetni a saját érzéseikről. Furcsa ötletnek tűnhet, mégis működhet azok számára is, akik lámpalázasak, vagy éppen dadognak, nézzetek körül a pop- és egyéb zenei területeken, hiszen nem egy ilyen énekes akad.

A The Anthem of the Heart egyik központi témája az egyik kedvencem, a felelősségvállalás. De korántsem abból az aspektusból, ahogyan gondoljátok, mert bár, a szavak erejéről van szó, mégis be kell látnunk, hogy sosem az a jó, ha homokba dugjuk a fejünket. Tehát nem a hírvivő az oka mindennek, és nem őt kell hibáztatnunk, ahogyan azt gyakran teszik tudattalanul az elvált szülők. Bizony, nem elég egyszer elmondani, hanem be kell vésni a gyermekek elméjébe, hogy nem ők az okai a szerencsétlen eseménynek, hanem egy párkapcsolat bizony sosem egyszerű dolog.

Legalább két személyen múlik, hogy mi történik benne, hogyan alakul a közös jövő, ha nem figyelnek kellőképpen a másikra, akkor az egyikőjük elbóklászhat, vagy éppen más karjaiban keres majd megértést. Aki biztonságban érzi magát a kapcsolaton belül, aki boldog, elégedett, megkap mindent a másik féltől, az nem fog elmászkálni új kalandok felé. A fordulópont esetén pedig sohasem az a fontos, hogy ki miatt alakultak így a dolgok, hanem az, hogy mit kezdenek egymással a jövőben. A múlt ugyanis megtörtént, megváltoztatni nem lehet, ahogyan a kimondott szavak sem vonhatóak vissza, mert a fülek meghallották azokat és az agy, illetve a szív és a lélek bevésték emlékezetükbe őket.

A másik témakör, melyet érintünk, nemes egyszerűséggel empátiának is hívható, bár én annyiban pontosítanám a dolgot, hogy a megfigyelő-, beleérző képesség. Azok a szívek, melyek azonos dallamokat játszanak, vagy éppen kánont énekelnek, nagyon közel állnak egymáshoz, akkor is, ha csupán baráti a viszony. Valószínűleg mindenki találkozott már olyan személlyel, akivel félszavakból is megértették egymást, vagy befejezték a másik gondolatát. Az ilyen kapcsolatok igazi kincsnek számítanak, mert valójában eléggé ritkák, ugyanakkor meghatározóak és fontosak. Azonban sohasem szabad arról megfeledkeznünk, hogy nem vagyunk teljesen egyformák, és bár ezek a barátok igazán kulcsszerepet tölthetnek be az életünkben, de meg kell tanulnunk a helyén kezelni őket. Kicsit ezt is körüljárja az anime azzal, hogy a szereplők komplex és fejlődő viszonyait bemutatja az események során. Ezért nem lesz mindig egyértelmű a néző számára sem, hát még a karakterek szemszögéből, hogy milyen érzelmek vagy hátsó szándékok vezérlik őket egymással szemben.

Ez pedig az egyik legcsodálatosabb része a The Anthem of the Heart-nak, hogy jellemfejlődéseken mennek keresztül a kis diákok, azalatt, míg megtanulják a darabot, megismerik egymást is. Megtanulnak őszintén szólni a másikhoz, még akkor is, ha ez az adott helyen és időben bántónak tűnik, de a jövőre nézve mindenképpen pozitív lesz a hatása. Persze nekünk is ki kell szűrnünk, hogy milyen típusú igazság fér bele az ilyen kommunikációba, mert nem vagyunk egyformák, a szavaknak pedig súlya van, hiába vonjuk őket vissza, kitörölhetetlenek. Ahogyan erre már a The Shape of Voice (A Silent Voice) is rávilágított.

Emellett azért természetesen a kegyes hazugságoknak is funkciója van, amelyről sokszor bizony megfeledkezünk. Itt nem a füllentéseket értem, vagy a nagyotmondásokat, hanem azt, amikor azért mondunk valakinek valamit, mert nem szeretnénk megbántani. Fontos kiemelni, hogy ez barátok között teljesen máshogy kell, hogy működjön, és ezért másként viszonyulunk egy idegen beszólásaihoz, mint egy hozzánk közel álló nyers őszinteségéhez. Nem feledkezem meg arról sem, hogy van, akit az idegenek szavai is képesek megsebezni, de ennek oka csupán az, hogy az illető szánt szándékkal akar nekünk ártani, melynek célja az is lehet, hogy a feszültséget valaki olyanon vezesse le, akit nem ismer, nem pedig a családján vagy éppen szerettein.

Tatsuyuki Nagai (Waiting in the Summer, Mobile Suit Gundam: Iron-Blooded Orphans, anohana: The Flower We Saw That Day) animéje a 2015-ös év egyik legkiemelkedőbb drámái közé tartozik, és ezzel kedvet is csinált nekem ahhoz, hogy megismerkedjem a munkásságának többi darabjával is. Chouheiwa Busters (anohana: The Flower We Saw That Day) ötletéből lenyűgözően érzelemgazdag és tanulságos filmet varázsolt Masayoshi Tanaka (anohana: The Flower We Saw That Day, High School of the Dead, Toradora!, Waiting in the Summer, your name.) karakterdizájnja, Takashi Nakamura (Otogi Zoshi, Fairy Tail the Movie, Akira) művészeti vezetése, és Mito (She and Her Cat -Everything Flows-, Momokuri, Flip Flappers) muzsikájának köszönhetően elvarázsolt és magával ragadott bennünket a The Anthem of the Heart.

Nagyon remélem, hogy kedvet csináltam nektek ehhez a bájosan drámai animéhez. Kihagyhatatlan alkotásnak tartom, és szerencsére nem Hollywood-i ennek a befejezése sem. Gyönyörűen kapcsolódnak egymáshoz a mesei elemek a valóságos problémákkal, és a zene kifejező képességén keresztül egy kerek, érhető, de nem szájbarágós történettel ajándékoztak meg bennünket az alkotók. A síkok keveredésének köszönhetően olyan műveket juttatott eszembe a The Anthem of the Heart, mint a Ghibli Studio The Cat Returns-e, Makoto Shinkai your name.-je és Satoshi Kon munkássága.