2019. jún 18.

Szuper haver, az óriásrobot

írta: Emerald Dragon

The Iron Giant (1999)

A Disney rajzfilmeken túl azért az amerikai animációkon is időnként megakad a szemem. A Szuper haverral (The Iron Giant) valamikor az ezredforduló környékén találkoztam először, és egészen kellemes élménynek bizonyult a szokványos éneklős alkotások forgatagában. Le is szedtem a polcomról, hogy leporoljam és felelevenítsem a látottakat. hiszen a könnyed hangvételű science fiction is hordozhat némi izgalmas erkölcsi tanulságot.

Hogarth (Eli Marienthal – Amerikai Pite Stiflerje) az édesanyjával éldegél kettesben Rockwell városában. Meglehetősen szeleburdi fiú, folyton töri valamin a fejét, imádja az izgalmas filmeket, a fantáziája éppen ezért határtalanul élénk. Legújabb hóbortja, hogy valamilyen háziállatot próbál otthonra csempészni, de ezek legtöbbször katasztrofális következményekkel járnak. Amikor a közeli óceánba egy űrből érkező hatalmas robot csapódik, és az idegen Rockwell erdejében keres magának felfedezni valót, Hogarth is észleli a furcsa jelenséget és a sűrűbe veti magát. A monstrum látványa egyszerre ijeszti meg és kelti fel az érdeklődését, majd rákényszerül, hogy a lény segítségére siessen, amelynek köszönhetően barátokká válnak. A becsapódást követő egyéb jelenségeket a kormány emberei is érzékelik, Kent (Christopher McDonald – Gengszterkorzó, Requiem egy Álomért), az arrogáns ügynök pedig egészen Hogarték ajtajáig követi a nyomokat, ahova meg is próbál beépülni. Szerencséjükre Dean (Harry Connick Jr. – Will és Grace, Tökéletes Másolat), akinek igencsak tetszik a fiú anyja, Annie (Jennifer Aniston - Jóbarátok), a szárnyai alá veszi a fura barátokat, és együtt szállnak szembe a katonasággal a robot biztonságáért.

Brad Bird (L’ecsó, A hihetetlen család) rendezése egészen filmszerű élménnyel gazdagította a közönséget, nem véletlenül tartják az egyik legjobb animációnak. A mű ötlete Ted Hughes azonos című regényéből ered, a Warner Bros. kitűnően választott a témát és az alkotókat illetően is. A The Iron Giant közel öt éven keresztül készült, már 1994-ben felkérték a The Who dalszövegíróját, Pete Townshend-et, hogy csatlakozzon a csapathoz, melyhez zenét Michael Kamen (Csodás álmok jönnek, A három testőr) írt, az előadó pedig a Cseh Filharmonikusok. A látványvilágra sem lehet panaszunk, hiszen zseniális animátorok adtak bele apait-anyait, és igényes CGI-jal támogatták meg a kész művet.

A The Iron Giant közkedvelt történettípust elevenít fel, mely régóta foglalkoztatja az emberiséget. Persze nem tudjunk nem észrevenni, hogy az óriás robot, mely az űrből érkezett kissé emlékeztet bennünket a Laputa, Castle in the Sky őrzőire is, de ez korántsem jelenti, hogy a regénynek bármi köze volna hozzá. Csupán a science fictionre jellemző, hogy ilyen témával hozakodnak elő, hiszen nem feltétlenül kell humanoid jellegű űrlényekből kiindulnunk. Bár az is igaz, hogy a hatalmas robotnak lehetnek készítői is, de erre az animáció sem tér ki.

Nem ez a lényeges elem, inkább egy E.T.-hatást kelt a The Iron Giant, amennyiben az idegen nem barátságtalan és hódító, gyilkos szándékkal érkezik a Földünkre, hanem elsősorban felfedezőnek tűnik. Bár vannak beépített védekező mechanizmusai, és képes a pusztításra, de valamilyen érzelmi világgal is rendelkezik, tehát nem egy statikus jellem. A megmentője iránt hálával és odaadással tartozik, fogékony a tanulásra, és igyekszik a kommunikációt is elsajátítani. Nem öldököl céltalanul, nem próbálja meg felvenni a kapcsolatot a vezéreinkkel és nem küld ultimátumot a katonaságnak. Tehát ezt igyekszik bizonyítani, hogy nem mindentől kell rettegni, ami ismeretlen, és nem szükséges megsemmisíteni az űrből érkezőket.

A film visszarepít bennünket az 1957-es évbe, a hidegháború idejébe, amikor a kormányok versenyeztek egymással a nagyobb hatalom fitogtatásáért is. Azaz bármilyen tudás, ami a fegyverkezésben vagy technikai újításokkal megelőzte volna a másik országot, olyasminek számított, amit meg kellett szerezni, bármilyen áron. A kormányügynök pontosan ezt a paranoiás embertípust testesíti meg, aki nem bízik senkiben, és a bőrünk alá is igyekszik befészkelni magát, hogy rajtakapjon bennünket valamilyen szabálytalanságon. Zsigerből fél mindentől, ami idegen és elpusztítja, ami az útjába áll. A félelem aztán dühöt és erőszakot szül, nem kímélve sem önmagát, sem ártatlan környezetét.

A The Iron Giant másik oldala a nyitottság, melyet a fiú képvisel, illetve Dean művészi szabadsága. Ők sugallják azt, hogy „Az vagy, ami lenni akarsz”, mely részben az amerikai álmot tolja az arcunkba, részben a lehetőséget, hogy a sorsunkat irányítsuk. Ez is egyfajta felelősségtudatra nevelés, de kicsit hagymázas formában. Ennek ellenére tökéletesen lefesti, mennyire nem a külső számít, hanem a gondolkodásmód és a cselekedetek. Hiszen a hatalmas monstrum az, aki védelmezővé válik, nem pedig az emberiség katonasága.

Nem csak látványvilágában és zenei kellékeinek maximális kihasználáséban jeleskedik tehát a The Iron Giant, hanem komoly problémákkal is foglalkozik, amelyek a tudományos fantasztikumra jellemzőek. Emellett visszaidézi nekünk a hatvanas-nyolcvanas évek filmjeinek hangulatát, amiért külön köszönet az alkotóknak. Mivel mindez tökéletesen sikerül, az alkotás nem csúszik át sem a thriller, sem a Disney rajzok irányába, így egy máig élvezhető animáció kerekedett belőle. Aki kicsit szeretne visszatekinteni a kilencvenes évek hőskorába, annak bátran merem ajánlani, ma sem fog csalódni benne.