Smaragd Sárkány animéi

Ahogyan mondani szoktam, bizonyos írók esetében nem tudhatom, milyen darabra is ülök be, hiába olvasom el a rövid tartalmat, az ajánlókat szeretem kerülni, mert a spoilerek sajnos elkerülhetetlenek, ha valaki az olvasottságot tartja szem előtt. Nálam ezzel sosem volt probléma, szerencsére viszonylag kicsi az olvasótáborom, így bátran írhatok tabuk nélkül a gondolataimról egy-egy művel kapcsolatban. Az asszociációk többnyire mélyre hatolnak, számomra ez a színház, gondolatébresztő és terápia egyben. A Pinceszínház Semmit se bánok című drámáját három szempontból is jó választásnak gondoltam, melyek közül kettő az író, másik a főszereplő személye.

Románia sokat változott a kilencvenes évek óta. Igen, az egyik legnépszerűbb sorozat után járunk, mondhatnám fekete humorral tűzdelve. Azonban Dominik (Schneider Zoltán – Hullámtörés; Futótűz; A párnaember; Istentelen ifjúság– Radnóti Minklós Színház; A pacal ideje – RS9 Színház; Miért pont kivi? – Rózsavölgyi Szalon) ezt nem így gondolja, hiszen a rendszer egyik legfontosabb emberének tartja magát, aki a hazafiasság és a nemzet nevében cselekedett egykor a Securitate kötelékein belül. Amit tett, azt meggyőződésből cselekedte, a mai világ számára ezért kimondottan visszás, mintha mindenki csak megjátszaná magát. Ezért is fogadja gyanakvón egyik egykori társa és beosztottja, Alex (Elek Ferenc – A zseni, Itt élet, Egy nyár, Nyílt tárgyalás – Katona József Színház) látogatását, pont, amikor a korábbi smasszertársa ítéletét hallgatja meg a televízióban. Ugyan Dominik nem gondolja magáról, hogy rejtőzködik, de semmi kedve nincs a sittre kerülni, pláne, mert semmit sem bánt meg abból az időszakból, amelyre most sötéten tekint a társadalom és a fiatalok. Érzi, közel az óra, amikor felelnie kell azért, amit tett, Alex pedig ennek hírnőke vagy fogadatlan prófétája. Ebben a nyugtalanító és felkavaró helyzetben a felső szomszéd lánya, Liza (Sztarenki Dóra – Leláncolt Prométheusz) ólálkodik be, aki autisztikus személyisége folytán naivan és rácsodálkozva, egyfajta menedékként tekint a szókimondó férfira.

A történelem folyamán voltak és lesznek is olyan időszakok, melyek átértelmeződnek a korszak szellemének változásával. A fiatalokat könnyű megnyerni egy ügynek, elég egy megfelelő szónok, vezéregyéniség, karizmatikus fickó és máris csüggnek az illető szavain. Ha magasztos célokat lebegtetnek meg előttük, vagy kellően komor képet festenek az alternatíváról, akkor a propaganda működik, az ember képes olyasmit is megtenni, amit normál esetben mélységesen elítélne. De az elvek, az eszmék, a hazaszeretet és a vezető, akire felnéz mindezt annulálják, elfedik, így születnek azok a szörnyetegek, akik később eszmélnek rá, mit is cselekedtek. A felelősségtudat persze nem mindenkiben alakul ki, ahogyan a borzalmak intézésekor is képesek távol tartani magukat a másik dehumanizálásával, démonizálásával, úgy a jelenben is foghatják arra, hogy parancsra cselekedtek és megtévesztették őket. Ezek viszont senkit sem mentenek fel, a katona felelőssége akkor is megmarad, ha a felettese utasítja egy kegyetlenségre vagy bűncselekményre. Mert vannak olyasmik, amelyek a háborúban ugyan megengedettnek tűnnek, de békeidőben nem is kérdéses, hogy milyen etikai vagy társadalmi normákat hágnak át közben.

Természetesen nem könnyű téma ez, mert tekinthetjük áldozatoknak azokat, akik ezeket végrehajtották. Maguk is áteshettek egy agymosáson, a Stockholm- és a Homolka-szindrómát pedig már a pszichológiai is elismeri. Emellett nem elhanyagolható az a jelenség sem, milyen könnyű azzal takaródzni, hogy abban az időben és helyzetben a borzalmak elkövetése jogosnak és szükségesnek látszott. Hiszen nem csak felhatalmazást, hanem parancsot is kaptak erre és ha nem teszik meg, ők kerülhettek volna az illető helyébe. Bizonyos rendszerek ezen az elven működnek, ami nyilván szomorú, de az egyén felelősségének kérdése ettől még az asztalon marad, nem illendő lesöpörni. Nem minden esetben ellenőrizhető az állítás, hiszen az emberek fejébe nehéz belelátni, aAz attitűd viszont könnyedén tetten érhető, még évtizedekkel később is a túlélők beszámolóiból. Az A mi osztályunk hasonló viselkedésformákat bemutatott már, a Semmit se bánok viszont meglehetősen közeli, a nyolcvanas évek Romániájáig nyúl vissza csupán.

Székely Csaba egy komoly és komor középpontot helyezett ebbe a drámájába, melyről többek között az A halál és a lányka, valamint Martin McDonagh egyik remekműve is értekezik. Ezúttal a kép iszonyatosan sötét, a reménynek csak a szikráját véljük felfedezni. Ennek a szolgálatába áll a fény, a jelmezek (Cselényi Nóra) és a díszlet (Enyvvári Péter) is. A történelem és az emberiség egyik mélypontja, amely meghökkentően közel van hozzánk, de a környékünkön sajnos ez nem volt kirívó ritkaság. A jelenben természetesen elítéljük, ami egykor zajlott, de nagyon sok felelőst a mai napig nem kértek számon. Ennek számtalan, elsősorban politikai oka van, melyet könnyedén megérthetünk, ugyanis a valós rendszerváltás egyik országban sem történt meg. Akadnak olyan emberek, melyek az új pártokba szivárogtak át, illetve végül magas pozícióban is maradtak vagy kötöttek ki. Nekik pedig korántsem érdekük, hogy minden kiderüljön, ami a múltban lezajlott. A felszín elég borzalmas, szerencséjükre a nép is felejteni igyekszik, a cirkusz és a kenyér viszont minden korban működött. A kirakattevékenységgel bárkinek ki lehet szúrni a szemét, az esetleges elégedetlenkedők nagyon kevesen és nagyon halkan maradnak meg.

Szerfelett izgalmas kérdés, amivel divat védekezni, miszerint egy 70 év feletti háborús bűnössel mit is akarunk még kezdeni, minek azt egyáltalán felelősségre vonni, hiszen alig van már hátra pár napja. Azért irreleváns ez a védekezés, mert ezt bizony a maffia is előszeretettel használja, több-kevesebb sikerrel. Ugyanis egyértelműen nem elévülő bűncselekményekről van szó, a népírtás és a kínzás nem szerepel a bocsánatos bűnök között, még az ateisták körében sem. Miért is válik mindez a téma izgalmassá, kérdezhetnék az olvasók, ha egyszer rávilágítottam a feledhetetlenségükre, feloldozhatatlanságukra. Az utóélet ebből a szempontból egyéltalán nem elhanyagolható. Ha valaki évtizedeken keresztül gyilkolt vagy szörnyűségeket követett el, de emellett példás közéletet élt, esetleg jótékonykodott is, természetesen elutasítjuk a felmentést, mert nem létezik egy olyan balansz-elv, ami annulálná a borzalmakat. Emellett, ha valaki egy időben művelt ilyesmit és utána visszavonult és a nép, a köz szolgálatába állt, esetleg valamilyen, akár tudattalan módon is vezekelt, akkor ez egy komplexebb kérdéssé növi ki magát.

A múlt kegyetlenségei persze a lelkiismeretünket ostromolják, de a Semmit se bánok nem csak ezzel foglalkozik, hanem egy másik szál is akad a drámában. Egy család tragédiája többféle formában ölthet testet, jelen esetben kettővel is találkozhatunk. Az első, az az autista spektrum egyik verziója, melyet a fiatal lány, Liza képvisel. Számára a világ egy iszonyatosan csodálatos, mégis rettentően felkavaró hely. Mivel másként működnek a gondolkodási algoritmusai, így a szarkazmus vagy bármi, amit nem úgy értünk, ahogyan mondunk, képtelenség, feldolgozhatatlan és értelmezhetetlen. Ami az ő szívén, az a száján, egyenesen kommunikál, melyek elsőre érzelemmentesnek tűnhetnek, de valójában a belenyugvás, sztoicizmus mellett megjelenik a remény és a kíváncsiság, nyitottság is. Annak ellenére, hogy látszólag nehezen kapcsolódhat egy kívülálló hozzá, ő képes megtalálni a bonyolult személyiségünkben azt, amire csatlakozni tud. Nyilván ez nem minden emberre érvényes, sokkal inkább annak tudható be a jelenség, hogy a szándékra és az őszinteségre, az attitűdre figyel oda, nem pedig a sallangokra, melyekkel igyekszünk magunkról más képet mutatni, mint amilyenek valójában vagyunk.

Ez természetszerűleg mosolyt csal a mi arcunkra is, illetve valójában ő is jót szórakozik az emberek értetlenségén, kivéve, amikor neki kellene feldolgoznia egy ellentmondásos vagy ironikus megjegyzést. Mivel ekképpen működik, így az ok-okozati megfigyelések egy rutint alakítanak ki benne. Ezért van az, hogy a második tragédia, a családon belüli erőszak számára iszonyatosan megterhelő és legszívesebben elmenekülne, mégis, a következtetése alapján ez egy megszokott tevekénység, ami ellen nem érdemes ágálni. Az emberi elme ebből a szempontból végtelenül izgalmas működéssel bír, ami egyszerre jótékony és kegyetlen is. A traumák hatására ugyanis sokan igyekeznek elszakadni a külvilágtól, a valóságtól és egy olyan helyre menekülnek el, ahová senki sem követheti őket. Bezárkóznak az elméjük magányába, amelyben különböző történeteket találnak ki, ahol mások lehetnek ők és a környezetük is. Ezek a fantázia szüleményei, de komoly, kóros és kezelésre szoruló állapotot is eredményezhetnek. Ebből ugyanis nem csak visszahúzódó, összetört személyiségek alakulhatnak ki, hanem szörnyetegek is előbújhatnak a mélyből. Nem egy sorozatgyilkos esetében ismerjük az erőszakos anyuka, ritkán apuka karakterét.

Mivel az elménk, személyiségünk, szellemünk, lelkünk, az Én megismerése, analízise, tehát a pszichológiai tudománya továbbra is gyerekcipőben jár, annak ellenére, hogy forradalmian több információ birtokában vagyunk, mint 50 éve, rengeteg jelenség kulcsának felderítése még a jövőre vár. De a visszahúzódó vagy éppen erőszakos, tehát szélsőséges magatartásokra több esteben is magyarázattal szolgálhatnak az ilyen felnövési korral „megáldottak”. Liza borzalmai látszólag összemérhetetlenek azokkal a kegyetlenségekkel, amelyeket egykor Dominik élt át, és ezt az ambivalenciát érdemes közelebbről is megszemlélni a Semmit se bánokban. Ugyanis párhuzamba állítva a kettőt ugyan nehéz, mégis könnyedén mondhatnánk azt, hogy a kínzások jóval égbekiáltóbbak, mint az a sors, amely Lizának jutott; ám míg az egyik számunkra távoli, addig egy gyerek esetében ezt sokkal zsigeribbnek érezzük.

Az ellentmondás megfejtése valójában egyszerű és képtelenség is. Mert a konvenciók és a saját agyunk is úgy működnek, hogy megpróbáljuk a disszonanciát feloldani és olyan irányba voksolunk, amellyel erősebben tudunk csatlakozni. Tehát a szubjektivitásunk minden esetben elhomályosítja az objektivitásunkat, azaz a személyes tapasztalataink irányába fogunk dönteni ezzel kapcsolatban. A katarzis ezért elkerülhetetlen Székely Csaba drámájában, ami ismét egzisztencialista kérdéseket feszeget, melyek mindegyikéről spoilermentesen ezúttal nem lehetséges nyilatkoznom. Annyit azonban azonnal megértünk, hogy joga van-e a feloldozáshoz egy olyan személynek, aki egykor kegyetlenségeket követett el, de most megesik a szíve egy gyámoltalan gyermeken, aki ráadásul inkább az elméjébe menekül, mintsem, hogy valós segítséget merjen kérni a napi borzalmak elől. Hiszen benne továbbra is ott feszül az az alapprobléma és érzés, hogy a család a feltétel nélküli szereteten és elfogadáson alapul, tehát a sorsa ellenére érzelmileg kötődik a szüleihez.

Schneider Zoltánt azért kedvelem, mert hitelesen képes egy szerethető, csupaszív karaktert is játszani, miközben egyetlen csettintésre tömeggyilkossá tud átváltozni. Ezt számtalan darab folyamán bizonyította számomra, a Semmit se bánok Dominikja ezért testhezálló szerep. melyet könnyedén magára ölt. Elek Ferencet csak egy típusú személy gúnyájába láttam bújni, ami itt is jelentkezik, kiváló karakterszínész, aki spontán reagál a színpadi helyzetekre. Sztarenki Dórát nem ismertem eddig, de meglepetésemre fantasztikusan alakította Lizát. Sztarenki Pál (Diplomácia – Rózsavölgyi Szalon) nagyszerű gárdát szedett össze a drámához, a vérfagyasztó, a drámai és a könnyed hangulatú jelenetek pedig képtelenek elengedni a nézők figyelmét. Az eredmény számomra egy nagyon erős thriller, amiben rengeteg fontos mondanivaló előkerül.

Székely Csaba drámái meg tudnak lepni, a szó pozitív értelmében mondom ezt, mert olyan témákat feszegetnek, melyek legtöbbször tabuként bújnak meg a társadalomban. Ezúttal egyszerre beszélünk a diktatúra borzalmairól, elvekről és hazaszeretetről, kegyetlenségről és sajnálatról, védelemről és megértésről. Két különböző világ találkozása, melyben az erőszak látszólag mást jelent, a megbocsátás pedig sokkal könnyebb másnak, mint saját magunknak. Ítélkezni kifelé mindig egyszerűbb, mert akkor nem kell szembenéznünk a saját döntéseink súlyával. Bár a Semmit se bánok szemlélettel én is egyetértek, azonban merőben más színezete van ennek a címnek, mert korántsem lényegtelen, hogy előre gondolkodunk vagy az önreflexiónkkal állunk hadilábon.

Színház: Pinceszínház
Link: https://pinceszinhaz.hu/musor/semmit-se-banok/
Előadás: 2025.10.18. - 50.
Trailer: https://www.youtube.com/watch?v=ffEuteUjDD4
Darab hossza: 105 perc, szünet nélkül
Port.hu link: https://port.hu/adatlap/szindarab/szinhaz/semmit-se-banok/directing-41542
Fotókredit: Szabó Réka

Értékelés: 10/10

Smaragd Sárkány