Smaragd Sárkány animéi

Többször meghallgattam Alföldi Róberttől, mennyire nem szereti Molnár Ferencet. Ez részben ironikus, hiszen én eddig három művében is láttam már az elmúlt két évben, és mindegyik élmény fantasztikus volt. Az Egy, kettő, három című darabot egy kedves barátom ajánlotta, akkor az Átriumban játszotta még a Kultúrbrigád. Mivel elvarázsolt a vígjáték dinamikája és a karakterek, ezért többször is visszalátogattam, bár egy betegség egyben megakadályozott. Ezért a cikk megint csak a búcsúelőadás után készült el. 130 alkalommal léptek a színpadra a művészek ezzel a produkcióra, duplázva zártak le egy érát, 2025. április 14-én.

Norrison (Alföldi Róbert – Igenis, miniszerelnök úr!; Isteni végjáték, Mefisztó – RaM-ArT Színház [Kultúrbrigád]; Liliom – Budaörsi Latinovits Színház; Az utolsó óra, Diplomácia – Rózsavölgyi Szalon; My fair lady, Network, Játék a kastélyban – Centrál Színház) bankigazgató éves, megérdemelt pihenésére készül a hegyekben, ezért izgatottan várja a pillanatot, hogy végre abbahagyhassa a gondolkozást és a tervezést. Tűkön ülve próbálja minden agysejtjét leállítani, mert ez egy jutalom a számára, kiszakadhat a rideg pénzügyi keretek közül. Miközben a titkárával (Lugosi György – 12 dühös ember, Hannibál tanár úr – Kultúrbrigád) egyeztet, befut Lydia (Fülöp Tímea – Az orvos, Mefisztó – Kultúrbrigád), egy amerikai kapcsolat lánya, aki hónapokat töltött Norrison családjánál. Azonban a hölgy némi meglepetéssorozattal érkezik, egy rejtegetett férjjel, Fusz Antallal (Szatory Dávid – A félelem megeszi a lelket, 12 dühös ember; Igenis, miniszterelnök úr! – Kultúrbrigád), aki ráadásul csak taxisofőr, illetve egy hírrel, miszerint a szülei úton vannak és közel egy óra múlva megérkeznek, hogy kérdőre vonják a gyámot is. Az igazgatónak nincs sok ideje, valahogyan csodát kell tennie, hogy ne kerüljön mindenki bajba. Az esemény ugyanis nem csak anyagi szempontból okozhat problémát, de morálisan is hagy némi kivetnivalót maga után a rangon aluli házasság és gyermekáldás. Használja hát azt, amije van, és azonnal csönget a titkárának és titkárnőjének (Parti Nóra – A félelem megeszi a lelket, Az Őrült Nők Ketrece, Hannibál tanár úr; Igenis, miniszterelnök úr! – Kultúrbrigád; Kapuzárási pánik – 6szín; Kartonpapa – Szkéné Színház).

Használtam már a dinamikus adaptáció kifejezést, ami erre a drámára egyáltalán nem húzható rá. Annál inkább el tudom róla mondani, hogy egy óraműpontossággal ketyegő gépezetet ismerhetünk meg az előadás során. Ez több szinten is megvalósul, fokozatosan ki is fogok térni rá, mert fontos szerepet játszik magában a műben is ez a jelenség. A vezetői lét nem egyszerű, tele van kihívásokkal, adrenalinnal, dopaminnal, amelyek életben tartják és motiválják, olykor inspirálják a pozíciót betöltő személyt. Szokták mondani, hogy bárkiből válhat bármi, minden megtanulható, bebiflázható és begyakorolható, aki erről mást mond, az erre a beosztásra kiválasztottként tekint. Nos, Molnár Ferenc darabja arra is rámutat, hogy márpedig az ilyen pozícióra születni kell, korántsem alkalmas mindenki a betöltésére. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a hozzá tartozó skillek nem sajátíthatóak el vagy nem fejleszthetőek, sokkal inkább, hogy aki a darálóba belekerül és nem odavaló, azt felőröli a folyamat. Igen, ez is érződik az Egy, kettő, háromból, kétsége senkinek nem lesz, ha megnézi az előadást.

Ahhoz, hogy felépítsünk valamit, ami aztán önműködővé válik az irányításunk alatt, nem csupán egy tervezés szükséges, hanem részletes kidolgozás előre gondolkodás is. Ismernünk kell azokat, akikkel a létrehozás során együttműködünk, és körültekintően szükséges kiválasztanunk azokat, akikkel hosszútávon is dolgozni szeretnénk. Nem mindenki lesz alkalmas minden pozícióra, de itt nem barátság és érzelmek dominálnak, hanem a hideg számítás. Mert a nap végén nem az a lényeges, hogy együtt iszunk-e az illetővel, hanem hogy megbízhatóan teljesítette-e a feladatát. Persze, egy befizetetlen számla még nem a világvége, kivéve, ha a kiemelt ügyfelünket emiatt elveszítjük. Szóval ahogy mondani szokták, minden fejben dől el, azaz a mentalitás lényeges, a megfelelő hozzáállás és tervező-, döntőkészség nélkül csak mímelni tudjuk, ami a pozícióhoz tartozik.

Amennyiben a vállalkozást sikeresen létrehoztuk és az összes helyet olyanokkal töltöttük fel, akikre számíthatunk, nem árt egy kis olaj, hogy a gépezet működőképes legyen. Másnéven ezt people managementnek hívják, amikor törődünk az alkalmazottakkal, de közben a helyükön is kezeljük a kapcsolatokat. Hiszen a munkahelyen mindenki igényli, hogy emberszámba vegyék, de korántsem barátkozni és ismerkedni jár be. Ha mégis sikerül egy kis romantika vagy szerelem, akkor érdemes ügyelni, nehogy befolyásolja a teljesítményt és a közösségi élményt. A vezetőnek addig nincs dolga ezzel, amíg viszály nem üti fel a fejét, akkor is csak tárgyilagosan léphet közbe, elsimítva a kisebb bukkanókat a mindennapi élet folyamán. Mindez a munka része, lehet szeretni vagy gyűlölni, de a vezetők többnyire nem poénból veszik magukra a keresztet. Valakinek ezt is csinálnia kell, ha pedig alkalmas rá, ne tartsa vissza semmi. Az élvezet egy olyan faktor, ami további inspirációt szülhet az egész gépezet működésében.

Mindez nagyon szép, de a problémákat is meg kell oldani, ehhez viszont előretervezés és algoritmusok kialakítására van szükség. Minél inkább automatizáltak a folyamatok, annál kevesebb energiát igényelnek és gördülékenyebben hajtódnak végre. Egy beteg munkatárs, egy szerencsétlen szakítás, vagy éppen egy felmondás, mindent meg lehet oldani, csak nem pánikolni kell, hanem ügyesen aktiválni a láncolatot a megfelelő gomb lenyomásán keresztül. Ha ehhez ért valaki, akkor egy olyan katasztrofális meglepetés, mint egy fontos ügyfél lányának rangon aluli házassága és gyerekáldása, akit ránk bíztak és egyedül mi leszünk ezzel kapcsolatban felelősségre vonva, csak egy újabb task, ami mielőbbi megoldásra vár. Ekkor rövid szünet és gondolkodás után beindulnak a fogaskereke, prioritások és sorrendek kialakítása után a megoldás pofonegyszerű, csak utasításokkal levezényelni szükséges az adekvát folyamatot. Mindez képtelenségnek és álomszerűnek tűnhet, de autopilot üzemmódban magam is hajtottam végre meredek manővereket, így megerősíthetem: ez biza nem ördögtől való.

A kulcs természetesen, hogy ismerjük a fent emlegetett fogaskerekek természetét és képességeit. Prioritási sorrendben intézkedjünk, mozgassunk meg minden kapcsolatot, és előre legyen kész az, amire később lesz szükség. A megfelelően olajozott gépezettel bármi lehetséges. Ez gyönyörű történet, igazi „fairy tale”, ahogy egykor egy MNB elnök is nyilatkozta. Ám korántsem ilyen egyszerű az élet, és mindebből kihúztuk az összes érzelmi tényezőt, a rideg objektivitás eredménye a lehetetlen teljesítése. Tehát elérkezünk egy ütközőponthoz, amelyet megpróbálok kifejteni. Kezdjük a pozitív oldallal, melyet eddig felvezettem. Az emberiség egyik legnagyobb erénye, hogy küzd és tör előre, nem adja fel. Ami a múltban lehetetlennek számított, ma már megvalósulhat, a jövőben csupán egy olyan gondolat, ami evidens és elavult. Amióta a Holdra léptünk, elmondhatjuk magunkról, nem létezik olyasmi, amelyre ne találnánk valamilyen módszert. Ez egy csodálatos dolog, de valljuk be, irracionális elvárásokat is támaszt a jövendő nemzedékének minden egyes tagja felé. Igen, mert egyéni szinten hallgathatjuk meg a litániát, miszerint minden fejben dől el, hozzáállás kérdése, ha egy kéz- és láb nélkül született fiú 200 méteren olimpiát nyerhet, akkor egy átlaggyermek ne nyavalyogjon, hogy nehéz olvasni vagy írni megtanulnia. Diszgráfia és diszlexia, persze, csak kifogás mindez. Természetesen ironizálok, de a szarkazmus sajnos jogos, az ilyen típusú ösztönzések ugyanis nem inspirálóak, hanem toxikusak. Nem vagyunk egyformák, fogadjuk el végre! Viszont a másik oldallal is foglalkoznunk kell, mert a kapcsolati tőke, az anyagi javak és a pozíció bizony képessé tesz bármire, ezt is el kell fogadjuk. A South Park is viccesen jelezte, a HIV ellenszere a kurvasok lóvé. A valóság így néz ki, néhány telefon, rengeteg befektetés és egy taxisofőrből egy óra alatt olyan ember lehet, akire még az angol királynő is elismerően néz. Lehetetlen nem létezik, attól függ, ki és mit szeretne. A hogyan már csak részletkérdés, ezt nem csak Molnár Norrisonja, hanem Turaija is bebizonyítja a Játék a kastélyban című műben. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ezt a szerepet is zseniálisan ölti magára Alföldi Róbert a Centrál Színházban.

Az ütközőpontunk ellentétes pólusában nyugszik az a tény, hogy minden ember megvásárolható. Ez nagy és ugyanakkor borzasztóan kényelmetlen és kínos igazság. Az Az öreg hölgy látogatásában is gyönyörűen kifejti Dürrenmatt, nincs olyan elv vagy eszme, amely megfelelő összeg fejében ne lehetne megváltoztatható vagy legalábbis addig hajlítható, ameddig az a céljainkat szolgálja. Norrisonnnak csak egy receptre van szüksége: öltöny, nyakkendő, ing, fehérnemű, cipő, frizura, név, rang, tagságok és számtalan olyan apró ferdítés, amellyel máris más fényben tűnik fel egy ember. Manapság az ilyet átalakító shownak hívják és televíziós műsorokat készítettek belőle a közelmúltban. Mindegy, hogy kocsit, lakást vagy a nagyit pimpeljük, a világ másként tekint majd rá. Az egyik első dolog, melyet én is a vezetői képzésem során megtanultam: a látszat a legfontosabb. Nem az ész számít, hanem az első benyomás, nem a tudás, hanem a megjelenés. A szimpátia ezek alapján alakul ki, bármilyen tragikusan is hangzik, a Tinder sokak számára tökéletesen működik. Még azok is, akik a belső értékeket emelnék ki, a csinos pofi vagy megnyerő Armani esetén könnyebben elcsábulnak, mint egy C&A konfekcióra tekintve. Ilyen a világ, fogyasztói társadalomban élünk, amelyben mi is cikkek vagyunk, el kell tudni adnunk magunk.

De nem áll meg ebben az egyben az ütközés, ez csak egy része az egésznek. Ugyanis amellett, hogy minden megvásárolható, mi is áru vagyunk, és a külsőségek határoznak meg bennünket, mindez teljesen normálisnak és elfogadottnak számít. Azaz a végeredmény működőképes és senki sem ítéli el azt, aki ilyen átalakuláson keresztülmegy, az anyagi érdek reményében. Mert kedves és naiv Fusz Antalunk mindezt bizony élvezni kezdi és tökéletesen részesévé válik az életformának, egyetlen óra leforgása alatt. Az akadékoskodás és az eszmék, a meggyőződés, de még a családi- és baráti kapcsolatok mit sem számítanak, ha a másik serpenyőt nézi, amely jelen esetben a szerelem. De gondoljunk bele, mennyire őszinte és kölcsönös elfogadásra épül ez a kapcsolat, ha az egyik kész mindent feláldozni a másik érdekében, míg a hölgy csak irányítja a férfit, mert nem szeretne kiesni a cukros pikszisből. Ne legyenek illúzióink, Lydia ugyanígy vállalhatná a Antal élethelyzetét és a boldogság akár azon a szinten is megvalósulhatna. Minden mellékszöveg, amely a döntésüket jusztifikálja csupán önámítás és hazugság. Ugyanakkor természetesen alátámasztják, hogy a kapitalizmus és a pénz bizony csak akkor tűnik ördöginek, ha nem rendelkezünk vele. Amint a sajátunkká válik, teljesen másként tekintünk rá, van az az összeg, amikor az ajtók önműködően nyílnak és záródnak előttünk, csak más értelemben, mint a közember esetében.

Tehát, ha ebből a szemszögből vizsgáljuk a művet, akkor a vígjáték inkább szatírába hajlik át, ami Molnár Ferenctől nem igazán áll távol. Az ember viselkedése egy kísérleti közegben kimondottan szélsőségesnek tűnhet, de az Egy, kettő, három rávilágít arra, mindez sokkal kreatívabb és rémisztőbb formában valósul meg a hétköznapok során. Nem vagyunk annyira naivak, hogy ne tudnánk a mai közéletből olyan példákat hozni, ami közel azonos az előadáson bemutatott helyzettel. Nem feltétlenül kell strómanokra gondolnunk, a beházasodás is tökéletesen jól működik manapság. A művet pedig 1929-ben írták, tehát az áthallás bár valós, mégis arra figyelmeztet, a jelenség inkább egyetemes és öröktől fogva való. Ez azért ijesztő, erről a búcsúelőadást követően mind a Kultúrbrigád tagja, mind Csáki Judit is értekeztek. Znamenák István (Igenis, miniszterelnök úr!; 12 dühös ember; Fehér nyuszi, vörös nyuszi – Kultúrbrigád; Párterápia – Belvárosi Színház) rendezése nagyon kevés ponton módosította a művet, hiszen a dinamikája és valós idejű megtervezése miatt újdonságokat nehéz bele csempészni. Az időzítések tökéletesek, és ezért a színészeknek sincs könnyű feladatuk. Talán Alföldi Róbert pont ezért nem kedveli annyira Molnár Ferencet, mert folyamatosan próbára teszi. Ami szerintem, legbelül inspirálólag hat rá, a szerepei alapján valójában a kihívások rabjának is tekinthetném a munkásságát.

Az összes színészről elmondható, hogy tökéletes összhangban mozognak a színpadon, időzített gépezetként működnek együtt. Amit általában nem szoktam kiemelni, de a halotti toron előkerült, Lydia szerepét nem csak Fülöp Tímea, hanem Lénárt Laura is játszotta. A mellékszereplők pedig ezúttal hatványozottan kiemelt szerepet töltenek be a darabban, mert egyetlen fogaskerék késlekedése vagy rossz időzítése, bakija az egész darabot beborítaná. Hiszen a színház is egy valódi munkahely, erről néha megfeledkezünk, ahol a karakterek egymásra és a közönségre is vannak utalva. Ez utóbbira is Csáki Judit hívta fel a figyelmünket, de a Kultúrbrigád is alátámasztották, mennyire segítheti vagy éppen rombolhatja a hangulatot vagy a sikert a nézők befogadókészsége, avagy lelkiállapota.

Ez utóbbi pedig egy ponton az előadásban is pozitív kicsengéssel kecsegtet, hiszen bármennyire is rideg közönnyel vezényli le Norrison az eseményeket és zár ki minden érzelmet, amikor kijelenti, nem szereti a hízelgést, azért felsejlik, van, ami őt is meg tudja rengetni. Ugyan az esemény egyáltalán nem egy pátosz, korántsem nemes háttérszálra hívja fel a figyelmet, inkább vígjátékelemként kerül a néző elé, mégis halvány remény pislákolhat bennünk, nincs minden veszve az emberi fajjal kapcsolatban. Ez persze a vezetői lét egyik átka is, hogy olykor nagyon egyedül vagyunk és nem mutathatjuk ki a gondolatainkat mások előtt, mert gyengeségként értékelnék. Vagy éppen azért, mert a helyzet morálisan megkérdőjelezhető, akkor is, ha egy menekülési lehetőség a hétköznapok szürkeségéből. Mégis kiemeli, Norrison karakterének is van egy érző oldala, és szerintem ez egy lényeges, bármennyire is megmosolyogtató, hiszen a hatalom egy velejárójának is tekinthető, mert inkább az örömöt részesíti a valódi boldogsággal szemben. Persze sosem tudhatjuk, mi a valós és mi a helyettesítő, de a lényeg szerintem érthető a jelenség jelentőségét illetően.

A darab nem egyszerű, feszes tempót igényel és egy színészek és segítők közötti olajozottan működő gépezetet. Mindenképpen megéri az eredmény, hiszen egyszerre fantasztikus élmény a látványa és elgondolkodtató az utolsó gondolata. Minden más megvilágításba kerül a végső jelenetekkel, melyekről igyekeztem részletesen értekezni is. Az ember csodálatos lény, nem létezik lehetetlen számára, csupán az összefogás szükséges, no meg az egyéniség feladása. A tragédia ebben áll, hogy befolyásolhatunk, irányíthatóak vagyunk, behódolunk és pénzért az összes elvünket képesek vagyunk feladni. Mindezt látva tapsolunk, örvendezünk, ahogyan köszönetet is várnak tőlünk, ha megfosztanak bennünket a saját akaratunktól. Ami több szinten is ambivalens, mert a végső döntést valójában mi hozzuk meg, nem tartanak fegyvert a fejünkhöz, ennek ellenére akképpen cselekszünk, ahogyan diktálják és még élvezni is kezdjük. Aztán a felelősséget hárítjuk, a kényszert utólag tesszük hozzá – vagy ismerjük fel –, amikor rámutatnak vagy ráébredünk, ezek valójában nem is mi vagyunk. Ez a második tragédia, az egyéné, és nem a társadalomé. Az Egy, kettő, három körbeér és akire megvetéssel tekintünk, mi magunk leszünk.

Színház: Kultúrbrigád; RaM-Art Színház
Link: https://kulturbrigad.hu/szinhaz/egy-ketto-harom/
Trailer: https://www.facebook.com/watch/?v=1223260415660606
Előadás: 2024.04.08., 2024.07.03., 2025.04.13.
Darab hossza: 100 perc szünet nélkül
Port.hu link: https://port.hu/adatlap/szindarab/szinhaz/egy-ketto-harom/directing-25475

Fotókredit: Kultúrbrigád – Mészáros Csaba, Dudás Ernő, Lakatos Péter

Értékelés: 10/10

Smaragd Sárkány