2025. ápr 14.

Társadalom torzítja a tükörképet – Cyrano de Bergerac

írta: Emerald Dragon

Cyrano de Bergerac

Hercule Savinien Cyrano de Bergerac a 17. században élt író, költő és kardforgató volt. Szatirikus hangvételű verseire Edmond Rostand épített fel egy drámát, mely megalapozta mindkettejük világhírnevét. A darabot Michael Gordon 1950-es filmjéből ismertem meg, abban José Ferrer játszotta a főszerepet. A fiatalabb generációk Gérard Depardieu alakítását ismerheti jobban, Jean-Paul Rappeneau művében. Az már nagy kérdés, hogy Steve Martin-féle Roxanne mond-e még valakinek valamit vagy inkább Peter Dinklage megformálását emelnék ki. A Budaörsi Latinovits Színház Martin Crimp 2024-es átdolgozását vette alapul, a fordítást Závada Péter készítette. Mivel az egyik kedvenc művem, borzasztóan érdekelt, mit hoz ki belőle a rendező, Pelsőczy Réka (Lavina – Belvárosi Színház).

De Guiche (Mertz Tibor – Mellékhatás – Centrál Színház; Öröm és boldogság, Karoline és Kasimir, Liliom, h.ml.t, Az igazság gyertyái – Budaörsi Latinovits Színház; Csókos Asszony – Miskolci nemzeti Színház) ugyan házas, de rajong a fiatal Roxane-ért (Koós Boglárka – Karoline és Kasimir, Részegek, Médea gyermekei, Az igazság gyertyái) és ezért kész anyagi áldozatokat is hozni. A nő azonban mást szemelt ki magának, a fiatal és sármos Christiant (Fröhlich Kristóf – Beszélnünk kell Kevinről, Öröm és boldogság, Karoline és Kasimir, Részegek, h.ml.t, A vágy villamosa), aki friss kadétként érkezett a városba. Az érzés kölcsönös, ezt a bohó Lignière (Juhász Vince – Az igazság gyertyái, Részegek, A vágy villamosa, h.ml.t) is könnyedén kiszúrja. Azonban a lányba egy gyerekkori barátja és másod unokatestvére, Cyrano (Böröndi Bence – Az igazság gyertyái, h.ml.t, Részegek, Liliom) is teljesen belehabarodott. Barátja és bizalmasa, Le Bret (Sas Zoltán – Részegek, Karoline és Kasimir, h.ml.t, A vágy villamosa, Liliom – Budaörsi Latinovits Színház; Antigoné – Radnóti Színház) drukkolna a fiúnak, de akad itt némi bök(k)enő. Cyrano de Bergerac nem egyszerű figura, virtuóz kardforgató és bravúros slam poetry mester a szavakkal és a pengével is bámulatosan bánik. Mindkettő arra vezethető vissza, hogy úgy érzi, kénytelen megvédeni magát a támadói ellen. Azok pedig akadnak szép számmal, mert a bárdolatlanságot és a kókler színészeket, költőket nem szívlelheti. A riposzt viszont többnyire az egyetlen sebezhető testrészét érinti, az orrát. Így a nyelvpárbaj gyakran tettlegességhez vezet, a kardok egymásnak feszüléséből rendszerint győztesen keveredik ki. De bármennyire is virtuóz és rappel remekül, bátortalan az érzelmeinek hangot is adni. Kisebbségi komplexusa megbénítja a nyelvét, olykor dadog is a szeretett lány jelenlétében. Roxane olyasmire kéri, amitől meghasad a szíve, mert szerelmet vall neki Christiannal kapcsolatban. Az ifjú kadét nyelvét nem a félsz, hanem a kellem és a furfangos szóhasználat hiánya zabolázza meg. Ekképpen a két férfi együtt hódítja meg a kiválasztott nőt, Cyrano a szavait használja, Christian a szócsővé válik, aki a babérokat és a jutalmat le is aratja. Azonban Franciaország nem egy békés állam és mindkét férfi szerez magának ellenségeket, katonaként a hosszú, boldog élet nem biztos, hogy megadatik számukra.

A Budaörsi Latinovits Színházban a történet újra megelevenedik előttünk, úgy, ahogyan azt az eredeti szerzők megálmodták. Akad persze különbség, de az üzenetek és a témák hitelesek és változatlanok. Závada Péter és Pelsőczy Réka mégis közelebb hozzák a nézőkhöz a cselekményt és a karaktereket is. Az adaptáció fergeteges lett, a rendezés minden pontja fenomenális és adekvát, a nyelvjátékok ezt szerencsére elő is segítik. A fordítás kacagtató és szórakoztató rímekkel várja a befogadókat, a helyzetre és a szereplőre, olykor a színészre szabva kínálnak meg bennünket a sorokkal. A nyílt próbán is meggyőződtem arról, hogy az előadásban nem lesz hiba, a kreativitás tökéletesen passzol ehhez a remekműhöz. A végső koncepció viszont minden várakozásomat felülmúlta, hiszen a második felvonás nehézségeit meglepően könnyedén oldotta meg a társulat. A próbafolyamatok végére, a főpróbán már olajozott gépezetként játszanak a szereplők, azonosulva a karakterekkel és egymást inspirálva gördülnek jelenetről jelenetre. A casting egyértelműen hibátlan választásokat tükröz, az öniróniákra a színészek reflektálnak a színpadon.

A Cyrano de Bergerac egyik témája az ellentétek ütközése a karakterekben. Christian fess és macsó férfi, aki a társai között könnyedén helytáll, mégis a szavakkal és a kellemmel nem tud mit kezdeni abban a Párizsban, ahol lépten-nyomon drámaírókba és költőkbe botlik. Egyszerű neveltetése és vidéki származása a kezdetektől frusztrálja a ficsúrok világában. Erről az érzésről már értekeztem, mesterségesen generált feszültség, amely a városi és a falusi oldalról is látszólagos elvárásokat alakított ki. Mindezek egy része valóban csak illúzió, de akad olyan is, mely ténylegesen megfogalmazódik a másik fejében is. Cyrano virtuóz a harctéren, de nyelvzsonglőr hírében is áll, ezt pedig minden alkalommal fitogtatja is. Mégis, ezzel kompenzálni látszik a testi deformitását, mely vagy jelen van vagy nem, de egy biztos, a fejében okoz csupán akadályt. A disszonancia így a fő karakterekben és között is fennáll. De Guichenek megvan mindene, hiszen gazdag és hatalmas, hadi sikereket is magáénak tudhat. Viszont legalább 30 évvel idősebb a kiszemeltjénél, akit a vagyonával és gőgjével szeretne magához láncolni. Montfleury (Takács Zalán) rendelkezik a színészek arroganciájával, valódi primadonnaént viselkedik a színpadon, de nélkülözi a tehetséget és a szakmai alázatot, a szöveget pedig hanyagul kezeli, rögtönzései inkább nevetést, mintsem sikert kovácsolnak. Leila (Bohoczki Sára – Karoline és Kasimir, Liliom, A vágy villamosa) rajong a kötészetért, a francia nyelv szeretete átitatja a személyiségét, egyfajta hidat képezve az arisztokrácia és a többi ember között. A törekvése mögött azonban akad bőven nyerészkedő vágy és magamutogatás is. Ha jól megfigyeljük, mindegyik tulajdonságra találunk ellenpontot is egy másik személyben, így az ellentétek végül kiegészítik egymást, olyanokkal is, akiket most nem soroltam fel.

A második pontunk egyértelműen a nyelvzsonglőrködés, amely manapság szerencsére virágkorát éri ismét. Ezért lényeges elem, hogy mind az eredeti műben, mind a fordítások és adaptáció során ezt a hűséget megőrizze a darab. Závada Péter ebből nem engedett és ügyesen telehányta rímekkel a dialógusokat és a monológokat is. Mindezt megfejelte azzal, hogy karakterről karakterre és helyzettől függően eltérő megoldásokat alkalmazott, ekképpen perszonalizálva a kifejezéstípusokat. Az eredmény nem csak fergetegesen szórakoztató, de a jelen számára is élvezhető. Nekem a fülemben csengenek Sinkovics Imre szavai, és láthatóan Pelsőczy Réka is azzal az instrukcióval fegyverezte fel a színészeket, merjenek spontánok és könnyedek lenni, különben az egész iszonyatosan és kínosan művivé válna. A Budaörsi Latinovits Színház gárdája pedig számomra sokadszor bizonyította profizmusát és összeszokottságát, hiszen hibátlanul oldották meg a kérdést. Ki-ki a saját karakterének megfelelően bánik a szavakkal és mondja ki a sorokat, ahol virtuozitás leledzik, gördülünk, ahol küszködés, ott a kocka zökkenését megérezzük, amikor valaki kínlódik, érezzük a szövegben is mindezt. Az előadás így fergeteges, szórakoztató, játékos és némileg oktató jellegű is.

Talán kihagytam volna, de természetesen nem mehetünk el Cyrano de Bergerac mellett sem. Rostand művében, illetve a legtöbb adaptációban kiemelt szerepet játszik a költő orra, melyen mindenki jót derül, felbőszítve ezzel a kardmestert, azonban elrettentve őt, hogy az igaz szerelmet elérhesse. Pelsőczy Réka a Martin Crimp verzióhoz nyúlt, amelyben James McAvoy játszotta a főszerepet. A döntésével a nyílt próbán szembesültem, de csak néhány másodpercig tartott, hogy megértsem, mi a célja az apróság kihagyásával. A dráma ugyanis a jelenben igencsak aktuális kérdéssel foglalkozik, melyet manapság már nevesítünk, sőt intézményesíttettünk is. Az eszményi kép, mely az ideális nőt írja le évezredek óta az emberiség része. Azonban ez idővel elvárássá nőtte ki magát, amely a különböző népcsoportok, korok esetén – mai szemmel nézve – furábbnál furább formában mutatkozott meg. Aztán eljött a perc, amikor mindez intézményesítve lett, a szépségversenyek színrelépésével már mindenki hasonlítani szeretett volna a versenyzőkre, különös tekintettel a győztesre. A következő lépést a reklámok és a mozgóképek hozták. A televíziózás és a filmek esetében igyekeztek két fontos aspektusra odafigyelni a casting során, hogy a megjelenő színész külseje és kiejtése csiszolt és különleges legyen. A marketing esetében meglehetősen szélsőséges stratégiát választottak, ezzel számtalan frusztrációt és belső konfliktust előidézve. A testképzavarok pedig egy idő után már önmagukat kezdték el felerősíteni. Hiszen manapság a cél a MINDEN eladása, ehhez pedig szélsőséges kommunikáció szükséges. Óráról órára változik, hogy mi egészséges és mi okoz rákot, mit ehet meg az ember és mi tápláléka az állatnak inkább. Látszólag önjelölt dietetikusok, orvosok és gyógyszerészek segítenek bennünket az útvesztőben, hogy miért pont az ő általuk propagált terméket válasszuk a számtalan egyébbel szemben. Hogy miként válhatunk hasonló testalkatúakká, mint ők, mert egyedül a saját edzéstervük, táplálkozási szokásuk elfogadható.

A testképzavarokra nem egy üzletág épült, hiszen a szépségideál nem csak a BMI-ben tükröződik, fontos, hogy melyik testrészünk mennyire hangsúlyos. Hogy aktuálisan nagyobb mellet, teltebb ajkakat szeretnénk vagy éppen a vádlinkat, fenekünket formálja át a penge, esetleg a vonásaink lesznek márványba vésettek a botoxtól és az arcfelvarrástól, azt valójában nem mi szeretnénk és nem is mi döntjük el. Manapság trendi, ha más gondolkodik helyettünk, miként a szavakat, ezeket is rábízzuk az influenszerekre. Az egyéniség halálának viszont nem temetési tort rendezünk, hanem örvendezve ünnepeljük és dicsőítjük az konform egyformaságot. Tesszük mindezt úgy, hogy időközben az önkifejezést ösztönözzük. Ebben a világban bármi, ami más, ami nem átlagos, ami kilóg a sorból, az cringe és üldözendő. Ha pedig így értékeli a társadalom, miért is ne gondolnánk azonnal saját magunkról is mindezt. Az elvárások cunamijában vívnánk szélmalomharcot, hogy kevésbé érezzük rosszul magunkat, de sokkal egyszerűbb behódolni a divatnak. Erről szól a jelenkor társadalma, és a Cyrano gyönyörűen beilleszkedik a kis fakockák rengetegébe, leszámítva, hogy nem szeretne ott maradni.

A főszereplőnk tehát megtestesíti a feszültséget, amely a külső elvárást belső konfliktusként éli meg. Bár Cyrano de Bergerac minden téren tökéletesnek tűnik, mivel saját magában kialakult egy kép, miszerint van egy deformitása, képtelen lesz elengedni azt, hogy igazán élvezhesse az életet. A jelenségre épül rá a válasz, mellyel az irigyei reagálnak rá, erősítve benne a kényszerképzetet. Réka rendezése azért fontos, mert szembesít bennünket, egyáltalán nem az számít, a költőnek nagy orra van-e vagy sem. Ha ő így érzi, az ellenfelei pedig ezt tudván, más fegyverük nem lévén ezt a képzetet erősítve támadják őt, sosem fog megszabadulni a gondolattól. Az erőszakos válasz pedig igazolja az irigyeit, akik ekképpen provokálva visszavághatnak neki. Ha a mai társadalmi, politikai életre tekintünk, a személyeskedés kiemelt szerepet játszik, ha nincs más fogás a másikon, akkor ezzel a fegyvertárral operál mindenki, még a média is. Mert bizony nem maradnak ki ebből, minden oldalon zajlik az adok-kapok. Cyrano ebben egy igazi szélmalomharcos, ő az emberi értéktelenséget, a nyers polgári attitűdöt, a középszerűséget támadja és nézi le a kellem, a báj, az ész és a frappáns szellemesség nevében.

Cyrano jelenségének értelmezése természetesen nem áll meg a külsőségek esetén, mert ugyanígy bármi akadályt gördíthet az egyén elé, amit az illető fogyatékosságnak minősít magában. Függetlenül attól, hogy a képzetet maga generálja vagy külső hatásra alakul ki, ugyanolyan kártékony lehet. A múltban erre nem igazán voltak ellenszerek, Amerikában már mindenkinek van egy pszichológusa, de nem minden társadalom fogadja el, a TB sem támogatja egyformán az efféle igényeket. Egyértelműen az elsődleges ítélő a társadalom lesz eben, melyet egyszerre formál a politika és a média is. Amennyiben maga a pszichológus negatív felhangot hordoz, nehezen fordulunk segítségért. Pontosan azért, mert a bélyegek világában élünk, amikor egy-egy címke már akár emojikkal is kifejezhető. A menekülés hasztalannak tűnik, mert az elutasítással szemben harcot vívni hasztalannak a fejünkben. Vannak persze pozitív példák, láttuk Eminem 8 mérföldjét, ismerjük Scatman John karakterét, és talán találkozhattunk Bernáth Szilárd Larryjéval is. Ezek inspirálóak is lehetnek, egészen addig a pillanatig, míg elvárássá nem nemesülnek. Hiszen a média és a társadalom képesegy sikersztorit a saját javára fordítva eszközzé alacsonyítani. Akkor jönnek a szózatok, hogy ha valaki erre képes volt, akkor nyilvánvalóan elvárt mástól is ugyanez. Az egyén végül a társadalom részévé konformizálódik, a kitörés lehetetlennek bizonyul. Ez egy ismétlődő folyamat és a szabadulás záloga a felismerés, márpedig különbözőek vagyunk és ez így is van jól.

Az, hogy Böröndi Bence egyszerre több szemszögből is megközelíti a jelenséget, ügyesen árnyalja, és reflektorfénybe helyezi a probléma gyökerét. Nem az a lényeges, ahogyan tekintenek ránk, hanem miként éljük azt meg. Ezen nem segít a macsó közeg sem, akik a háta mögött ugratják őt, mert csak erősítik a képzetet, amely kialakult benne. A tabu formálása egy vörös posztó, egy fogás a karakteren, mely különbözik tőlük. Érdekes módon a tisztelet ellenére a poénok zuhataga elfogadott, mikor nincs jelen a költő. Ami ambivalens érzetet kelt bennünk, hogy ez sincs teljesen jól. Ahogyan Alföldi rendezésében fogalmazta meg Hamlet, valami baj van ezzel a világgal, és a gyökerei mi magunk vagyunk. A Pelsőczy-rendezés zsenialitását mutatja, hogy ugyan ez így konkrétan nincs kimondva a műben, mégis számtalan utalást találhatunk a Budaörsiek más darabjaira, valamint az aktuális társadalmi és politikai jelenségekre is. A humor adekvát módon működik, az eredeti Rostand drámában is jelen van a fricska, Cyrano is szembeszáll a „nagyokkal” az igazság nevében.

Vallomás következik, így ez a bekezdés bátran átugorható a személyes volta miatt. Valamikor 1999 környékén szerettem bele a Cyrano de Bergeracba, ennek pedig több oka is volt. Egyrészt tökéletesen azonosulni tudtam a karakterrel, méghozzá számtalan ponton, másrészt a nyelvzsonglőrködés és a hatalommal szembeszálló hősies, de magányos figura képe is kedvesek számomra. Nem csak a klasszikus irodalmi alakokra gondolok itt, hanem azokra, akik nem hagyják magukat. Az egyik kedvenc idézetem Madách Imre Az ember tragédiájának utolsó sorai: „Mondottam, ember: Küzdj és bízva bízzál!” Mindig is ezt tartottam a fajunk egyik legnagyobb erényének és erősségének, hogy nem hagyjunk magunkat és törünk előre, legyen szó igazságtalanságról vagy éppen a fejlődésről. A lifelong learning attitűd ezért ugyancsak kedvemre való. Visszatérve Cyranora, valahogy én is mindig kilógónak érzem magam a társadalmi elvárásokból és mesterségesen alakított normákból. Akár testileg, akár gondolkodásilag, akár a kommunikációmban is jelen van ez a jelenség. Pontosan ezért, hiába írtam le és fejeztem ki az érzelmeimet versek formájában, igyekeztem azokat magamnak megőrizni, hiszen a legtöbben nem is értik, mit is szeretnék megfogalmazni a soraimmal. Számomra a vers egy kifejezésforma és terápia is, segít feldolgozni helyzeteket, pont ezért nem a rímekre, hanem a dallamra és a lüktetésre koncentrálok. Ami manapság egyáltalán nem sikk, hiszen az összecsengés fontosabb a tartalomnál. A kereslet és a kínálat forgatagában így többnyire ezt az álláspontomat erősíti meg, amikor mégis kicsit megnyílok, ezért továbbra is inkább magamnak írok.

A Cyrano de Bergerac egy örökérvényű alkotás, ennek okai pedig mi magunk vagyunk, akik engedjük, hogy mások várjanak el tőlünk olyanokat, amelyekkel azonosulni nem is tudunk. Az őrület jelenleg disszonanciát kelt, ezért én egy kakofón Bábelhez szoktam hasonlítani azt a jelenséget, amikor egyszerre mindenki egyformaságra és egyéniségre is vágyik. A jelenben nem férnek meg egymás mellett a társdalom, az együttélés és -működés, valamint az önkifejezés igényei. Tökéletes ellentmondás, hogy egyesével szeretnénk a saját képünkre formálni a közt, ezzel párhuzamosan elvárjuk másoktól, hogy hasonlóan tegyenek. A diszharmónia nem meglepő módon nehezen csapódik le, de titkon remélem, egyszer feloldódik az ellentét és az ember ismét egy faj lesz, nem pedig nemzetekre, államokra, népcsoportokra és közösségekre szakadozott, megtépázott sárkányfog vetemény.

Még nem fordult elő velem, hogy az előadás megtekintése előtt jegyet vásároltam volna egy másodikra is, de a Cyrano esetében kivételt tettem. Mivel a nyilvános próbán meggyőztek a tapasztaltak, így májusra is néztem egy időpontot. A főpróba után igazoltnak láttam a döntésemet, egyéltalán nem volt rizikó ez a lépés. A darab számomra hitelesen jelenik meg a színpadon, visszaadja azt az élményt, amit egykor a film megnézése jelentett. A karakterek, az üzenetek, a ritmus és a lüktetés, amely az előadást jellemzi, illetve a fordítás és a rendezés aktualizálása frappáns és kreatív megoldásokat hozott elő a drámából. A társulat ezúttal is brillírozhat a nézőközönség előtt, láthatóan ők is élvezik minden percét a játéknak.