Air Gear

(Hajime Kamegaki, Toei Animation 2006)

            Ezzel a sorozattal úgy voltam, mint a Fullmetal Alchemisttel. Az első pár résszel való szembesüléskor erősen gondolkodtam azon, hogy hagyom a francba ezt a gyermeteg baromságot. De már szereztem annyi tapasztalatot anime-ügyben, hogy tudjam, egy 25 részes sorozat valahol a 10. rész környékén kezd majd összeállni és élvezhetővé válni. Az Air Gear semmi olyan mélységgel nem szolgál, mint a FMA komoly jellem- és evvel együtt világképi fejlődése. Itt semmi olyannal nem találkozol majd, mint a FMA-ben, ahol az alkotók tudatosan ragadják meg a gyermeki naivitásból és felelőtlenségből fokozatosan kibomló lelkiismeretet és belátást. Viszont felhőtlen szórakozást ígérnek az Air Gear gyönyörűen megrajzolt karakterei, és a Skankfunk jóvoltából tökös electro-funk aláfestéssel kísért lendületes harcok.

            A sztori nyilvánvaló baromság: görkoris kamaszok karrierjét és világuralmi vágyait kíséri nyomon a film. Eleinte csak egy szubkultúrának látszik a görkorisok világa, de aztán, ahogy lépegetünk előre a történetben, olybá tűnik, mintha egy air tracknek nevezett elektromos görkorcsolyát alkalmazó alternatív valóságban járnánk, ahol minden 18 alatti iskolás ezzel vagánykodik. Olyannyira sikerül túltolni a sztorit, hogy egyenesen világmegváltó dimenzióba helyezik az alkotók azt, ha az egyik görkoris klán legyőzi a másikat, és a görkorcsolyázó istenségek a világuralmat szimbolizáló Trophaeum nevű torony meghódítására törnek. Természetesen a reálisan létező görkoris kamaszok vágyainak mitizáló kivetítése ez – gondolom én –, és már meg is találtuk a célközönséget. Szememben az egész kotyvalékot az teszi élvezhetővé, sőt viccessé, hogy görkorit húz Isten lábára. A toronynak amúgy semmi szerepe nincs a történetben, csak úgy lóg a levegőben, hogy legyen iránya a hatalomra törő akaratnak.

Amennyiben valamiféle fejlődést, valamilyen irányba haladást keresünk, azt abban láthatjuk, hogy a battle-ok (klán- és párharcok) egyre nagyobb ívűekké válnak az által, ahogy a történetet egyre inkább egy mondvacsinált mitológia felé tolják el a szerzők. A görkoris klánok F-től A-osztályig vannak besorolva, mint a jogsik. Az alsóbb szinteken gyorsulási versennyel, alkatrész harccal és úgynevezett kocka harccal találkozunk – ez utóbbit egy szobában („kockában”) vívják a jobb sorsra érdemes kamaszok. Ezzel a mitizálási folyamattal párhuzamosan a szereplők eredetileg sem piskóta képességei és gyöngeségei is mágikussá fokozódnak.

            És tényleg nem veszi magát olyan komolyan a széria. Nagyon jó és sokszor önironikus poénok késztetik hangos röhögésre az ötvenes évei felé közeledő, szigorúan összevont szemöldökű cinikus kritikust. Úgyhogy elnézést kérek, amikor kigúnyolom ezt a kamaszos ostobaságot. Az ember ilyenkor a benne is élő kamaszt neveti ki fejcsóválva. Illetve döbbenten veszi észre, hogy egy kamasz színvonalán van humorérzéke. Mert hatalmas poénnak tartja, hogy az egyik párharc során a főszereplő fiú, Ikki átszaltózván ellenfele fölött, a szél, amit akrobatikai mutatványa kelt, lepattintja a lány melltartóját. S a jelenet egyben kimaxolja a cicifaktort is, mert természetesen hatalmas feszes keble van, lévén kamaszlányról van szó.

Amúgy értékelem a sorozat nyílt szexualitását, kicsit se ijednek meg az alkotók, ha egy formás popsit vagy cicit kell megmutatni. Az eredeti manga szerzője ­– Ito Ógure – a hentaiban is kipróbálta magát, úgyhogy ne lepődjünk meg a zaftos soft porn elemeken. A probléma az, hogy itt 18 alatti fiatalok fenekéről és cicijéről van szó. Értem én és még emlékszem is, hogy annak idején mindenkiben csak két cicit láttam, de érettebb szemmel nézve ezt, a pedofília határát súrolja a film, különösen annak tudatában, hogy bizonyára nem kamaszok készítették a filmet, hanem kamaszoknak. Szóval volt egy felmérés, aminek alapján dekára kimérik, mennyi és milyen cicinek kell lennie egy részben? Vagy inkább csak az alkotók vágyai vetülnek ki a kamaszos vágyak leple alá bújtatva? Vagy a gyártó cég kiadja az utasítást, mennyi és milyen cicinek kell megjelenni a képernyőn a „siker”, azaz az eladhatóság érdekében?

Ennek a nyílt szexualitásnak a barbár poénkodás szintjén történő megjelenítése az Ikki nemi szerve körül kialakított mítosz. Többször lehúzzák a sorozat során a gatyáját (emlékszem, tizenévesen ez mekkora poén volt) és mindannyiszor rácsodálkoznak, milyen kicsi a fütyije. De Ikki ezt látszólag föl sem veszi. Kicsi a fütyije, mert aki röpül, annak nincs szüksége nemi aktivitásra, sőt az érzelmek sem húzhatják le. Bár minden csaj szerelmes belé, ő könnyedén átnéz fölöttük, mert a röpülés iránti vágy mozgatja csak, és az, hogy a levegő királya legyen. A péniszét a familiárisa, egy holló/varjú takarja el, ami ugyancsak azt szimbolizálja, hogy a nemi erejét levegőssé, könnyűvé tette. Ez azoknak a nemiségre vonatkozó távol-keleti tanításoknak a távoli visszhangja, amelyek a nemi erőt fölemelik az agyba. A gyakorlat sikerességét sokszor úgy szimbolizálják, hogy az adeptus röpülni tud.

Persze ilyen mélyértelmű szimbólumokat belelátni egy shónen anime-ba csak a kritikus perverzióját leplezi le. Talán az is túl nagy ívű szellemi vállalkozás, ha a főszereplőknek valamiféle jelentést kíván tulajdonítani. Ikki egy tipikus szoláris hős: nagyravágyó gőgje a királyi vezető magasabb minőségében oldódik föl. Ő a Nap megtestesülése, mert egy varjú vagy holló a szárnyalásra való mágikus képességét megtestesítő állat, aki Apollón, a Napisten állata. Hebrencs, heves és szélsebes, mint a tűz, de a levegő elemhez társítják a filmben, mert az Ég Útját járja. A sorozat azt mutatja be, hogyan lesz a görkoris társadalom királyává, hogyan állnak mellé a többi Utat (Agyarak, Tűz, Tüske, Vihar stb.) járó királyok. Amúgy talán ez a legszebb üzenete a sztorinak: a többi klán vezér azért veti alá magát Ikkinek, mert úgy merész, úgy tör mindig többre, hogy nem nézi le vagy nyomja el társait vagy ellenfeleit.

A királyoknak királyi jelvények is dukálnak, amiket regáliáknak neveznek. Itt valószínűleg az eredeti manga mítoszát visszhangozza az anime. A regália nem más, mint egy speciálisan kialakított, pöpec görkorcsolya, ami a levegőt valamilyen módon használja a röpüléshez (ennek magyarázatára olykor zagyva, fizikainak tűnő elméletekkel rukkolnak elő). Épp itt kerül elő a történet egyik nagy gyöngesége: nincs válasz, de még csak a kérdés sincs föltéve, ki találta ki az air track technológiát, azaz a röpülésre képes görkorcsolyát. Nyilván a felnőttek, de a felnőttek világa szinte teljesen ki van zárva a sorozat világából. Csak a kamaszok szintjén vegetáló erotikusan túlfűtött, természetesen hatalmas csöcsű osztályfőnöknő, az idegbeteg, szamurájt játszó igazgató és egy szadista (ugyancsak kamasz kinézetű) rendőr nehezíti meg (nem sok sikerrel) főhőseink sorsát. Nincs is több szerepük. A kamaszoknak egy kész világ áll rendelkezésükre, amihez semmit nem tesznek hozzá, csak élősködőkként élvezik annak javait és szórakoznak saját szakállukra.

Szóval van itt szerelem és cselszövény – mindegyik tökérdektelen, a történet sem veszi komolyan igazán ezeket. Egy nagy rendőrségi razzia után a görkorisok ugyanúgy működhetnek, mint előtte. A legnagyobb szerelem is csak semmire sem kötelező hiszti. Találkozunk még tudathasadt tranny gyerekkel, 120 kilós feka japánnal, aki hordóhasát egy pillanat alatt kockásra feszíti, perverz gyerekkel, aki azért a korizik fején, hogy belásson a lányok miniszoknyája alá, aztán az izzadságszagával fegyverzi le a legjobb csajokat.

A sorozat időkezelése ugyanolyan kétdimenziós, mint a jellemek: a múltbéli események, nem tűnnek múltbélieknek, nem igazán magyarázzák vagy okozzák a jelent. Az, hogy a főszereplő már gyerekkorában is félelemmentesen tudott röpülni, nem magyarázza meg, honnan is van ez a képessége. Az, hogy egy mitikus múltba helyezett idősíkban már léteztek görkoris istenek, nem magyarázza meg jelenbeli harcukat. Teljesen zavaros, miért kell megvédeni az egyik klánnak a másiktól a speciális görkorcsolyákat, amelyek isteni erőt adnak arra méltó viselőiknek, mert nincs magyarázat. Értem én, hogy mecha, meg alternatív világ, meg kell az akció, de ez nem változtat azon a helyzeten, hogy ez nem magyarázat. A mitikus múltban miért görkorival közlekedtek az istenek? Tudjuk, hogy a görög mitológiában Hermészt szárnyas saruval ábrázolták és ennek technicizált megjelenítéseként is értelmezhetjük a röpülést kínáló görkorit, de ez akkor is erőltetett hasonlat, és csak arra szolgál, hogy lefusson a huszonnyolc epizód. Az egész csak díszlet az egysíkú jellemek, érzelmek jópofáskodásához. Mindezt még leöntik nagyképű, lírainak szánt fűzfapoéta hablatyokkal, amiket a szabadságvágy életfilozófiájaként tálalnak.

Mit tehet hozzá az öregedő férjecske a nagykamaszoknak gyártott sorozathoz? Nosztalgiával vegyes sóvárgással tekint a tizenhét évesek naiv világképére, miszerint szabadok, mert előttük az élet? Dehogy! Az érett férfikor felől visszatekintve nagyon is jól tudom, hogy a fiatalság nem szabad, és a röpülésre nőtt szárnyak fokozatos visszavagdosásából eredő csalódottság érzet a felnövés biztos jele. Tehát akkor miért ajánlom megnézni ezt a lököttséget? Épp a lököttsége miatt. Ami szabad benne, az a felelőtlen és felhőtlen humor, ahol egy kivillanó bugyi, az izgatottság okozta – szó szerinti – befosás idétlen poénokat szül. Ki ne szeretne szárnyalni, örök fiatalnak lenni és így kábítani a csajokat? Föllázadni az idősebbek hülyesége, „bölcsebb” belátása ellen? Ki ne tudna szimpatizálni evvel a derűs világgal? Az alkotók nagy erénye, hogy föl bírják kelteni ezt az együttérzést, ezért izgulsz a szereplőkért. Amennyiben hangulatos és ötletes szitukra, sokrétű, gyakran karikaturisztikus, önironikus megoldásokra vágysz, mindenképp javaslom az Air Geart.

És akkor úgy búcsúzom, ahogy a sikeres battle után kiabálnak egymásnak üdvözlésképp a klántársak: „barom”!

Allogenes

2020. 03. 08.