Mononoke I.

Mononoke I.

(rendező: Kenji Nakamura, Toei Animation, 2007)

1. A horror mint műfaj. Amint a filmészeti adatokból is látszik, nem Hajao Mijazaki Mononoke Hime című alkotásáról lesz szó, hanem egy anime sorozatról. Abszolúte agytekervénymozgást ébresztő és idegborzoló alkotásról van szó. A horror legfinomabb húrjait pengeti, ami azt jelenti, hogy nem a vérmennyiség határozza meg a rettegés mértékét, hanem a kiváló történetvezetés, az események mögötti mozgatórugók feltárásának borzongató érzése, és még nagy adag (fekete) humor is átlengi a művet, ami minden vérbeli horror elengedhetetlen alkotóeleme.

Mitől keltette fel a véleményíró érdeklődését a föntieken túl ez a sorozat? Azzal, hogy rávilágít a horror műfajának alapvető lényegére. A horror, azaz a rettegést, félelmet, a borzalom érzését felkeltő műalkotások megítélésem szerint akkor jók, ha rámutatnak arra, hogy amitől félünk, az az eredendően más, ami a halandó lények esetében a transzcendencia. (L. Rudolf Otto: A szent, Osiris Kiadó, Budapest 1997, 34. o. skk.) Ezt a leginkább érzékelhetően a kísértetek, démonok, istenségek megmutatásával lehet érzékeltetni. Ezek azok a létezők, amelyek a mi evilági, immanens létmódunkhoz képest egy másik, ezen kívüli, azaz transzcendens dimenziót jeleznek. A vallásos érzület alapvető kiindulópontja a szent rémület. A szent előtt megborzongunk, mert mássága félelmetes. Innen ered az ógörög kifejezés a vallásosságra: euszebeiaeu: helyesen, jól, szebeia: félelem, tisztelet. A szentet, a világunkon kívüli és túli transzcendenst helyes módon kell tisztelni és félni. A régi magyar is használta azt a kifejezést, hogy féld az Urat. Tehát a helyesen értett horror visszakapcsol a transzcendenciához. Minden horrorok ősatyja, Lovecraft azzal a kijelentéssel kezdi a műfajról írt elméleti művét, hogy „az emberiség legősibb és legerősebb érzése a félelem, a legősibb és legerősebb félelem pedig az ismeretlentől való rettegés”. (Howard Phillips Lovecraft összes művei: Természetfeletti rettenet az irodalomban, Szukits Könyvkiadó 2003, II. kötet, 443. o.)

Az ismeretlentől, azaz az „egészen mástól” való rettegés. Mihez képest ismeretlen, egészen más a transzcendencia? Nyilván a hétköznapi világunkhoz képest. Ahhoz képest az anyagi világhoz képest, amit a materialista ráció és a rá épülő tudomány az öt érzékszerv és annak technika általi kiterjesztése révén meg tud mérni és számokra redukálni. A horror az, ami ezen túl van: irracionális, természetfeletti, matematikára vissza nem vezethető. A horror, a rettegés érzelme visszavezet minket egy sokkal eredendőbb lelki állapotba, ami az ész előtt is működött már és az ész uralma idején is működik a ráció fallikus hatalma alá kényszerítve. Amikor azt írtam, hogy „irracionális” és „preracionális”, akkor ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne ésszerűen megragadni, hiszen a horrorról, mint műfajról adott két definíció is felfogható ésszel (Otto: a transzcendencia előtti megrendülés, Lovecraft: a legősibb érzés).

A föntiekből következően horroron elsősorban nem az öncélú ijesztegetést (jump scare) vagy csonkítást (gore) értem, bár ez is elindíthatja azt a hatásmechanizmust, aminek eredményeképp felébred az a bizonyos ősi érzelem és elgondolkodunk alapvető léthelyzetünkön. A legfőbb horrornak ugyanis azt a léthelyzetet, életmódot, vagy inkább léthelytelenséget és életre módot nem adó világot találom, ahová navigálta magát és amivé tette magát az emberiség az utóbbi 200-300 év alatt. Ezért tértem ki korábbi kritikáimban olyan gyakran a kapitalizmusra. Az ökohorror és polhorror műfaján túl azonban sokkal fontosabbnak tartom a horror eredeti értelmét megmutató alkotásokat. S ilyen a Mononoke.

2.1. A mononoke jelentése. Egy magára valamit is adó anime rajongó számára elolvasásra javasolt mű szerint a mononoke jelentését a taoista filozófiából kellene levezetnünk (Zilia Papp: Anime and its roots in early Japanese monster arts, Global Oriental, Kent 2010, 8-13. o.). A taoizmus szerint a kozmosz, azaz az a rendezett egész, amit ma világegyetemnek nevezünk, két alapvető elv, a jin és a jang keveredése, egymásba alakulása és önmagába való visszatérése szerint jön létre és változik. A mononoke a jin és a jang találkozása, azaz a változás és átalakulás, a köztesség állapotának kifejezése. A mononoke alapvető jelentése kísértet, démon. Három szóból tevődik össze: mono no ke. Mono: minden dolog, ke: életerő (ki). Minden dolgot nem, hogy csak áthat a qi (ejtsd: csi, ez a kínai terminus a japán kire), hanem a qiből van minden dolog anyagi értelemben is. A qi önmagában formátlan, puszta lehetősége csak a létezésnek. Ahhoz, hogy olyan formával, alakkal rendelkező egyedi létezővé váljon ez a formátlan lehetőség, amiként tapasztaljuk a világot magunk körül, szükség van arra, hogy a jin-jang kettősségére szakadjon és a kettő közötti folyamatos interakció, a változás állapotában legyen. Létezésünk egésze, a két szélső állapot (jin és jang) közötti folytonos átmenetiség mozgásában leledzik.

A taoista felfogás szerint tulajdonképp nincs is statikus állapot, csak dinamikus folyamat, állandó változás. Ez már önmagában félelmetes, mert rávilágít az emberi élet változékonyságának legalapvetőbb következményére, arra, hogy döntéseink egyszeriek, azaz kihatnak egész életünkre, s életünk véges, azaz meg fogunk halni. Vagyis nem mindegy, milyen döntést hozunk, mert az alapvetően meghatározza véges életünk irányát.

Hogyan lesz a mononokének ebből az ontológiai jelentéséből kísértet? Úgy, hogy a kísértet éppen ezt az egész létezést átható és működtető változékonyságot jeleníti meg. A jelenségek kísértetiesek, illékonyak. Egyszer ilyenek, aztán olyanok. Nincs állandó minőségük, hanem bizonyos határok, törvényszerűségek között megváltoznak. A kísértet a létezésnek ezt az energikus, változékony, folyékony jellegét „testesíti meg”, ha lenne teste. (A Mononoke szerint van.) Szilárdnak tűnő anyagi létezésünk mögött állandóan kavargó és változó energiák, azaz inkább az életerő állandó kavargása fortyog, ami a materiális szinten időként, öregedésként, elmúlásként mutatkozik meg.

A kísértetek, démonok tehát egy olyan köztes állapotot jelentenek és jelenítenek meg, amely a szilárdabb anyagi, testi szint és a tisztán szellemi, isteni birodalom között helyezkedik el. Mivel a szellemi és az anyagi közötti köztes szféra lakói, ezért alkalmasak a két szélsőség (jin-jang) közötti átmenet tiszta megjelenítésére. Nem csak isteneket, isteni üzeneteket, azok bosszúját közvetíthetik az emberi világba, hanem magának a változásnak a megjelenítői. A minden létezőt átható energia (mono no ke) tehát változásban tartja a létezőket. Emiatt az energia miatt kapnak formát és nevet (jönnek létre) az egyes dolgok, s miatta is vesztik el (azaz pusztulnak el).

A tiszta potencialitás, a formátlan energia állapotából (a taoistáknál wujinek/ellentmondásmentesnek nevezik ezt), a jin-jang meghasonlottságának (taiji/végső ellentmondás) feszültségén keresztül szilárdul meg időlegesen egy-egy forma. Ennek megfelelően minden egyes megformált dolog is visszaalakulhat a formátlan, eredendő, tiszta energia állapotába a köztesség szféráján, a kísértetek birodalmán keresztül. Magyarán mindenből lehet kísértet. Ahogy a filmben látjuk is ezt; nem csak emberi lélek válhat kísértetté, hanem állat és tárgy is. Főként olyan emberek, állatok, tárgyak válnak ilyen lénnyé, akiket nem szerettek vagy amelyeket elfeledtek, használatlanul, tiszteletlenül hagytak. Olyan emberek vagy dolgok válnak kísértetté, akiket, amelyeket nem gondoztak, hanem számkivetettek, elvadultak lettek. Aki ismeri a távol-keleti ezoterikus rendszereket, tudhatja, hogy a qi/ki/prána gondozása, meghatározott módokon való keringetése és ápolása alapvető fontosságú mind a kultúra, mind az egyéni sors szempontjából. A nem gondozott energia bajt, betegséget, gondot okoz.

2.2. Álljon itt összefoglalásul a kísértetmetafizika vázlata!

Wuji = mononoke – a mindent alkotó formátlan, kaotikus qi.

Taiji = jókai (yókai)[1] – a jin és jang közötti átmenet, labilis, bármivé válhat (bár a változásnak vannak törvényszerűségei).

A jókai az a szörny, ami őrzi formátlanságát valamilyen alakban, amit alakváltó képessége, illetve ijesztő, amorf jellege jelez. (Alak = katacsi – lásd lejjebb.) A jókai a potencialitásnak (mononoke) alakot ad, de mint potencialitást jeleníti meg: kiszámíthatatlan, veszélyes, mert bármi lehet belőle.

A horror e félelmetes potencialitás mint potencialitás megmutatása. Nem az arisztotelészi értelemben vett ontológia meghatározásáról van szó, amely a létezőt, mint létezőt vizsgálja. A horror a lehetőséget, mint lehetőséget kutatja.

3.Verekedd át magad a démonaidon! Ezen a ponton tudunk végre a Mononokéhoz kapcsolódni. Merthogy ebben a sorozatban csupa elrontott sorssal, számkivetett emberrel, szomorú történettel találkozunk. A mononoke speciálisan a nem gondozott kere, azaz a gazdátlanul magára hagyott energiára vonatkozik. Ez az elvadult és eldurvult energia lesz kísértetté. A Mononoke tizenkét epizódban dolgoz fel öt történetet . Az alcímben felvillantott freudiánus gondolat kapcsolja össze tematikusan az öt történetet: az eltemetett, elrejtett szenvedéseket, negativitásokat fel kell tárni, hogy megbékélhessenek. Freud ezt a tudattalan tartalmain történő átdolgozásnak nevezte. Én inkább átverekedésnek nevezem, követve a Mononoke képi szimbolikáját is, ahogy a főszereplő Füvesember (nincs neve) pszichoanalitikusként kikérdezi a szereplőket, aztán megküzd a démonokkal.

Persze óriási különbség a pszichoanalízis és a démonhit között, hogy míg Freud egyáltalán nem hitt a lélekben, mint önálló entitásban, vagyis ateista volt, addig a Mononoke nagyon is állítja az anyagi létformán túli létezést. Ahogy az első fejezetben kifejtettem, épp testi életünk és az attól alapvetően különböző nem anyagi létezés szembenállásának feszültsége okozza a rettegést, ami a horror műfajának alapja és létjogosultsága. A horror nem a vér mennyiségén múlik, mint a Hellsing Ultimate-ben, hanem abban a lelki beállítódásban, hogy szembe mersz-e nézni a démonaiddal, romboló érzelmeiddel, magatartásoddal, s ezzel át tudod-e alakítani magad. A démonokon való keresztülverekedéshez persze a Mononoke is egy fiatal, szép férfi alakját, azaz a pszichoanalitikusok patriarchális szempontját használja. A főhős füvesembernek adja ki magát, de valójában démonűző mágus, s mi lehet a legszebb és legalaposabb gyógyítás, mint valaki lelkét meggyógyítani? Krisztus (a szép fiatalember archetípusa) is valójában a lelkek gyógyításán keresztül gyógyította meg a testi bajokat. A lélekgyógyítás azonban nem pszichoanalízis még a vajákos kikérdező nyomozásában sem, hanem a démon megtalálása és megregulázása, azaz az elfeledett, elvadult energia megművelése. A sorozat szép párhuzamot von ezzel a lelki és az energetikai dimenzió között, de úgy, hogy a kettőt nem mossa össze. A lelki dimenzió, a zavaró és akadályozó érzelmek közt vergődés csak jelensége a mögötte poshadó energiáknak, azaz a mononoke köztes szférájának. (Ezt a nyugati misztika asztrális szintnek nevezi.)

Az én kérdésem a film felvetette probléma kapcsán, hogy milyen szempontból nevezhetünk egy beállítódást rombolónak. Ha a világ olyan romboló, és lerombolt, mint amilyennek tapasztaljuk, azaz, ha az emberek romboló aktivitást fejtenek ki és olyan leromboltak, ahogy viselkednek, akkor a világgal szembeni lázadás nem romboló, még ha negatív is a tett. Sem a terrorizmust, sem bárminemű erőszakot nem apologetizálok, hanem a jelenlegi átlagos mentalitást mint pusztítót kritizálom. A felületes hétköznapiság ostobasága mögé metafizikai mélybe tekintéssel kerülhetünk, mert ez takaríthatja el azt a pusztító kispolgáriságot, amiben mindannyian veszteglünk és ami mindannyiunk vesztét okozza. Mindannyian prolik vagyunk, fogyasztásra kárhoztatott prolik, élményekre áhítozó prolik. A fogyasztás maga az élmény és az élmény a fogyasztás. A fogyasztás bűvöletében megettük a bolygót és a szarunk bűzlik mindenhol. Ebből a kártékony élősködő létformából csak nagyon nagy fájdalmak árán szakíthatnánk ki magunkat, amire, úgy tűnik, senki sem vállalkozik. Mindenki ragaszkodik meleg otthonához és napi háromszori hamburgeréhez. A hörcsög-létforma mindannyiunkat eluralt: pofazacskónkba tömünk minél többet, s minél jobban érezzük vesztünket, annál többet tömünk oda, míg le nem szakad a pofánk. Felhalmozni és felhalmozni. Magamnak és magamnak. Végtelenül.

A parazita létformánk mögé történő fájdalmas kerülés végbemehet még metafizikai módon is. A kulturális javak termelésének ez lehet az egyik igazolása. Tehát egy anime elkészítése nem abban nyeri el értelmét, hogy szórakoztat, hanem abban, hogy az emberi természet után nyomoz, feltárja annak okait, miért is olyan nyomorú az emberi sors. A Mononoke hozza ezt a minőséget, mert amellett, hogy kísértetekkel foglalkozik, valójában az emberi sors nyomorúságán töpreng sokszor krimibe átcsúszva. Az okok utáni nyomozás a metafizika egyik feladata. Ez könnyen megjeleníthető a krimi műfajában, hiszen ott mindig egy bűntett feltárásán, okainak kiderítésén van a hangsúly. Sok oka lehet annak, miért tesz meg valaki bűnt, s kultúránként, szituációkként változik, mit is jelent a bűn. Két alapvető irány adódik a Mononokéban a bűn értelmezésére: az egyik az általam nem favorizált pszichoanalitikus értelmezés, a másik a metafizikus. Az első a (pszichoanalízis szerint nem is létező) lélek múltbéli eseményeinek feltárásán keresztül vezet, a második a valóban létezőnek tapasztalt lélek nem anyagi világgal való kapcsolatára vezeti vissza a bűn okait.

A horror műfajának okaként tehát nem csak az ismeretlentől, a transzcendenciától való tiszteletteljes félelem tűnik fel vizsgálódásom horizontján, hanem az emberi létforma szörnyűsége. Az a veszély, amit ez a parazita jelent a Föld és saját élete számára. Az a szörny/űség, hogy az emberből magából fakad a pusztulás és pusztítás, mert az ember ostoba és gonosz. Önmagunktól kell félnünk, mert mi magunk vagyunk a veszélyforrás. Önmagunktól kell rettegnünk, mert mi magunk vagyunk abszolúte ismeretlenek a magunk számára. Ezek a kijelentések már rég túl vannak az üres moralizálgatáson, mert konkrét fizikai létünkben veszélyeztetjük önmagunkat (is). A puszta fizikai lét megmentése metafizikai beállítódásunk megváltoztatásán múlik. Azon, hogy ne kifelé, a még több, a profit öncélú és önmagán nem túlmutató szaporítására irányuljunk, hanem befelé, saját poklaink feltárására és megértésére. Ez nem fog sikerülni üres pszichoanalizálgatással, csakis metafizikai elemzéssel lehet sikeres a változtatás.

Folytatás:
II. rész
III. rész

Allogenes

[1] Semmi köze nagy írónkhoz, Jókai Mórhoz, véletlen hangalaki egybeesésről van szó.