Néhanapján szembe találkozok olyan animékkel, amik valamiért nem „fognak meg” elsőre. Általában vagy az történik, hogy maga a cselekmény nehezen indul be, így nem igazán ragadja meg a figyelmemet, vagy éppen a látottak, az első percek tapasztalatai alapján úgy döntök, hogy ez nem igazán „nekem való”, ezért inkább félreteszem egy időre. Jelen cikkünk alanyával, a Violet Evergardennel is ez utóbbi történt, nevezetesen az, hogy pár rész után „meguntam” és parkolópályára tettem szegényt. Végül másodszorra végig kitartott a lendületem, és azt kell, hogy mondjam, nem bántam meg, mivel régen tudott hatni az érzéseimre ennyire egy alkotás.

A kapitány babája

A cselekmény egy képzeletbeli világban, Leiden királyságában játszódik, ami kísértetiesen hasonlít az első világháború előtti Európára. Megismerjük főhősnőnket, Violetet, aki éppen egy kórházban lábadozik az utolsó bevetése során szerzett sérülésekből. A háború ugyan véget ért, de rajta mély sebeket hagyott az öldöklés: mindkét karját elvesztette, amit fém protézisekkel tudtak csak pótolni, emellett társa, „mentora” és felettese, Gilbert Bougainvillea őrnagy is eltűnt a harcok során.

TRUE: Sincerely

Az őrnagy egyik régi barátja, korábbi felettese, Hodgins ezredes veszi magához a lányt. Egyrészt amiatt, mert megígérte Gilbert-nek, hogy a háború után gondoskodni fog róla, másrészt pedig a bűntudata miatt, mert végignézte, ahogy a hadsereg a saját piszkos céljaihoz eszközként használta fel Violetet. Az ezredes a háború után leszerelt, és saját céget hozott létre, a CH Postai szolgálatot, ahová Violet-et is felveszi. A lányt viszont továbbra is kísértik a múlt emlékei, és szeretné megérteni a szavakat, amiket az őrnagy azon a végzetes estén, „utolsó leheletével” elsuttogott neki.

Emiatt jelentkezik végül Emlékíró babának (Auto Memory Dolls-nak angolosan), „szellemírónak”, aki írógépje segítségével, levelek formájában fogalmazza meg az ügyfél érzéseit, gondolatait. Persze rögtön kiderül, hogy a feladatra alkalmatlan. Mivel árvaként, a hadsereg „szárnyai alatt” nőtt fel, így ismeretlenek számára az alapvető emberi érzelmek, képtelen megérteni mások érzéseit, vagy éppen azt, hogy mit is akar valójában az ügyfél. „Lelketlen” robotként egészen eddig csak parancsot teljesített, így a polgári környezet teljes mértékben idegen számára. Viszont mindenáron meg szeretné érteni, hogy az őrnagy miért mondta neki azt a szót , hogy „szeretlek”. Ezért mindent meg tesz, hogy valamilyen mértékben, ha nem is teljesen, de megértse ezt az érzést. A történet előrehaladtával nemcsak a békés mindennapokba sikerül majd belerázódnia, de szépen lassan az őt körülvevő emberek, az ügyfelek problémáin keresztül saját magát is képes lesz majd „újjáépíteni”, új értelmet, „küldetést” találni önmaga számára.

Idáig nem tudtam mi az, hogy „gyönyörű”

Idáig azt hihetnénk, hogy van egy szépen lassan, epizódról epizódra építkező cselekmény, és ennyiben ki is merült a készítők kreativitása. Ilyesmit úgyis láttunk már, lapozzunk… Viszont meg kell említsem az anime látványvilágát, ami nem véletlenül kapott díjat idén. Egyrészt a fény és árnyék játéka az, ami egyből feltűnhet nekünk. Ahol kell, a „drámai hatás” kedvéért kontrasztosabb, sötétebb hátterekkel operálnak az alkotók, viszont amikor úgy diktálja meg az adott jelenet, nem félnek élénkebb színeket is használni. A hátterek kidolgozottsága szintén példaértékű. Ahogy már említettem, az anime látványvilága a századforduló Európájára utal, és ezt a korszakot a különböző helyszínekkel, korhűnek tűnő kosztümökkel, öltözékekkel remekül tudták visszaadni. A zsibongó, mindig „élő” nagyváros, a természet lágy ölén, a tóparton megbújó vidéki házikó, vagy éppen a pazarul felépített vidéki kastély, mind-mind a boldog békeidők hangulatát idézik, amikkel éles ellentétben áll a Violet visszaemlékezéseiben megjelenő háborús helyszínek piszkos-barna, sötét és lehangoló látványa.

Ami pedig abszolút megkoronázza a látványt, az az animáció. Mind az arcok, mind a szemek animálása tökéletesen sikerült. Ritkán találkozok olyan animével, ahol ennyire fejezik ki a különböző érzések széles skáláját. Szerencsére a karakterek megrajzolásánál is maradtak e mellett a részletesség mellett, és nem estek át a „szokásos” japános túlzásokba a karakterdizájn esetén. (Na jó azért egy hölgy mellékszereplő esetén ismét sikerült elvetni a sulykot, de hát ez járulékos veszteség ebben a műfajban...)

A látvány mellett külön dicséretet érdemel a zene, hiszen a felcsendülő zongoraakkordok és a hegedűk „dala” kéz a kézben jár a látvánnyal, remekül visszaadják az adott jelenet vagy rész hangulatát. Ahol kell, ott szívbe markolóan szomorú, máshol pedig lágy, kellemes dallamokkal a boldog békeidők hangulatát idézi meg.

Minden levél megérdemli, hogy végül célba érjen…

Nem véletlenül papoltam már annyit arról, hogy milyen hangsúlyos a karakterek különféle érzéseinek, érzelmeinek vizuális megvalósítása, hiszen az animében fajsúlyos szerepet töltenek be az emberi érzések.

Az érzéseink, az érzelmeink skálája igencsak széles, sokrétű lehet, emiatt sokszor mi magunk sem tudjuk, igazán hogyan is érzünk, igazi-e, valódi-e az az érzelem, amit éppen abban a pillanatban annak gondolunk, vagy amit éppen magunkban próbálunk elfojtani.
Viszont amikor cserbenhagynak bennünket a szavak, még mindig ott van utolsó mentsvárként a toll és a papír, hogy megörökítsük az utókor számára mindazt, amit igazán ki szeretnénk mondani, de amihez sosem volt bátorságunk, erőnk.

A sorozathoz visszakanyarodva, egy emlékmegőrző babának pontosan ez a legfontosabb feladata: megérteni az ügyfél elrejtetett, magába zárt érzéseit, a lelkében gyökerező, legmélyebb, sokszor ki sem mondott gondolatait, és azokat a lehető legőszintébben, a lehető legpontosabban „papírra vetni”. Nemcsak magának az ügyfélnek a vágyait, elrejtett érzéseit kell megérteni, a felszínre hozni, de úgy kell gondolkodni is, mint az ügyfél, a megrendelő.

Ahhoz, hogy minél jobban azonosulni tudjon vele, természetesen nem árt tisztában lenni a megrendelő érzéseivel, hiszen csak így tudja a lehető legjobban visszaadni az ő gondolatait, a lehető legjobban „beleélni” magát a másik helyzetébe.

A főhősnőnk problémája pontosan innen eredeztethető: mivel minden, amit eddig az életében megtapasztalt, az a háborúhoz, a harchoz, az öléshez volt köthető, emiatt teljesen hiányzik belőle az empátia, a mások érzéseinek, érzelmeinek a megértése. Ez a probléma, konfliktus pedig Violet jellemfejlődésének az alapja: ahhoz, hogy megértse a szavakat, amiket az Őrnagy mondott neki azon a végzetes éjszakán, „babává” kell válnia. De vajon képes lesz-e megérteni mások problémáit, érzéseit, gondolatait, ha a magáéval sincsen tisztában?? A sorozat részei alatt pontosan erre a kérdésre kapunk választ. Azáltal, hogy megismerkedik mások érzelmeivel, gondolataival, képes lesz azonosulni velük, szépen lassan, lépésről lépésre képes lesz megérteni őket. Közvetve az ügyfelek, a környezetében élők problémáin, gondjain keresztül választ kap az önmagában kavargó kérdésekre.

Az anime igencsak sokféle emberi sorssal, életúttal ismeretet meg minket, viszont egy közös majdnem mindegyikben akad, ez pedig valami vagy éppen valaki elvesztése. A beteg lányát és a feleségét gyászoló író, aki képtelen befejezni élete legfőbb „művét”; az elveszett családjára hiába is váró csillagász-palánta; a harcokban megnyomorodott, az önpusztítás mocsarába süllyedő ex-katona; vagy éppen az eltűnt szerelmét hiába is váró színésznő sorsa mind-mind emberi, valós, a háború árnyékában mindennapos dolognak tűnhetnek a szemünkben. „Így megy ez” – mondhatnánk, hiszen háború van, és a háborúban általában meghalnak emberek.

Viszont akár háború tombol, akár nem, egy embertárs, legyen az barát, családtag, közeli hozzátartozó, elvesztése akkor is súlyos veszteség, akárhogyan is nézzük. Hiszen hozzá kötnek a közös emlékek, a közösen átélt kalandok, az együtt végigszenvedett viszontagságok. Minden rá emlékeztet, legyen az egy ismeretlen ember mosolya az utcán, vagy egy aprócska tárgy, ami másoknak jelentéktelennek, értéktelennek tűnhet, számunkra viszont a világ minden kincsével felér. Ha pedig ez az ember volt csak jó hozzánk egész életünkben, ha egyedül ő kezelt minket emberként, nem csupán egy szabadon felhasználható tárgyként, akkor az elvesztése még inkább fájó pont lesz a számunkra.

Pont emiatt lesz Violet számára Gilbert elvesztése annyira fájdalmas, még ha elsőre kettejük viszonya nem is tűnik többnek egy „mester-szolga” viszonynál. Violet-re Gilbert bátyja, Dietfried talál rá egy szigeten, ahol a lány egymaga végzett az embereivel, akik megpróbálták megerőszakolni. A harctéren mutatott tehetsége végett ajándékozza oda az öccsének az idősebbik Bougainvillea a lányt, azzal a tanáccsal, hogy bánjon vele úgy, mint egy géppel, mint egy szabadon felhasználható eszközzel.

Az őrnagy viszont mindvégig emberként tekintett a lányra, egyenrangú félként kezelve őt. Nemcsak írni, olvasni tanította meg, de még nevet is adott neki. Violet pedig, hűséges kutyaként, a saját testi épségével mit sem törődve, sosem mozdult el a felettese mellől, mindvégig az őrnagy életét helyezte az előtérbe. Az őrnagy viszont a szíve legmélyén azt akarta, hogy Violet több legyen, mint egy eszköz, hogy végre boldoggá és szabaddá váljon, ne csak egy parancsokat teljesítő „gyilkológépként” éljen.

A sors keserű fintora, hogy Gilbert „elvesztése” kellett ahhoz, hogy Violet végre elinduljon a maga útján, önállóan cselekvő személyként, nem pedig parancsokat követve kezdje el élni az életét. Gilbert utolsó szavai kellettek ahhoz, hogy Violet végre megtanuljon „érezni”, nemcsak mások érzéseit, gondolatatit, de a sajátjait is megérteni, kifejezni és szavakba önteni.

Mindezért természetesen nagy árat kellett „fizetnie”, hiszen az a személy, aki a világot jelentette a számára, nem lehet többé támaszként mellette. De persze mind tudjuk, ’Így megy ez ..”, az élet akkor is megy tovább. Ki tudja, talán még az is lehet, hogy keresztezik még egymást valahol, valamikor az útjaik…

Most hogy a cikkem végére értem, „jó” kritikus módjára illene valami negatívumot is kiemelnem. Sajnos Violet mellett nem jutott elég idő, tér a többi mellékszereplőnek, ezért ők leginkább afféle biodíszletként funkcionáltak a cselekmény alatt. Én értem, hogy Violet és Gilbert kapcsolatán volt a fő hangsúly, viszont a többi karaktert kicsit „mélyebben” is szívesen megismertem volna. Végső soron érthető, hogy a 14 részben nem jutott mindenre idő, viszont bízom benne, hogyha egyszer lesz folytatása a sorozatnak, akkor Hodgins, Cattleya, Erica, és Benedict is több figyelmet kap, szerintem megérdemelnék. Igazán kiderülhetne pár dolog Violet múltjával kapcsolatban is, hiszen arról szinte semmi nem derül ki a sorozat részei alatt. Bízom benne, hogy a folytatásban erre is választ kapunk majd.

Minori Chihara: Michishirube

Mindent összevetve, a Violet Evergardennek sikerült alaposan meglepnie, hiszen egy olyan érzelmekkel teli hullámvasútra sikerült felszállnom, amire elsőre nem is számítottam. Habár a cselekmény kissé lassan, megfontoltan indul csak be, sikerült végül megfognia egyedülállóan szép látványvilágával, fülbemászó zenéivel és mély gondolatiságával. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki egy igazán szívhez szóló, érzelmekre ható animét keres. Csak arra vigyázzatok, hogy a szem nem marad majd szárazon, pár csomag zsebkendőre szükség lesz majd a részek során… (Én előre szóltam..)

Értékelésem: 8,6 / 10

Trailer: https://www.youtube.com/watch?v=UZEOpfelkxQ
Mafab link: -

Mikee