A civilizáció vége

Psycho-Pass

(2013, rendezte: Siotani Naojosi, Motohiro Kacujuki, Production I. G.)

Miért jó anime-ot nézni?

Megint egy zseniális művel ajándékozott meg bennünket a japán anime-ok világa. Zseniális mű, mert nagyon fontos filozófiai kérdéseket feszeget a Psycho-Pass. A lélek mibenlétét, a szabad akarat meglétét vagy hiányát, a materializmus és idealizmus ellentétét, az élhető társadalom lehetőségét kérdezi ki. Zseniálisnak azért tartom, mert nem csak rákérdez ezekre a témákra, hanem kritikus módon válaszol is. Kritikusan, mert a jelenlegi világméretű történelmi folyamatokkal szemben fogalmazza meg lesújtó válaszát: a civilizáció végét éljük. Zseniális egy másik értelemben is a sorozat, mert nem hagyja meg a nézőt a szórakozás rá nézve semmilyen felelősséget nem rovó kényelmességében, hanem arra kényszeríti, hogy tipródjon és magában tovább szője e kérdéseket. Elemzésem maga is kritikus, csak egy másik értelemben: magának ennek az alkotásnak a jelenben elfoglalt történelmi-politikai helyére kérdezek, hogy némely nem reflektált hiányosságát megvilágítsam.

Elöljáróban szentelek pár bekezdést az anime műfajának és befogadási problémáinak. Csak sajnálhatjuk, hogy Magyarországon a mai napig lenézik ezt a műfajt a rajzfilm = gyerekfilm azonosítása miatt. Mélyen csalódnának mind a magyar gyerekek, mind a felnőttek, ha vennék a bátorságot és belekukkantanának. Magyar szempontból nézve igazából zavarban vagyok, ha meg kellene mondanom, milyen korosztálynak, melyik rétegnek szánták a sorozatot. Mert egy tininek túl komoly, egy felnőttnek túl „rajzfilmes”, egy akciófilm kedvelőnek túl filozofikus, az értelmiségi meg túl komolynak gondolja magát általában a műfajhoz, ezért figyelmük talán átsiklik e műfaj, így e mű fölött is. Nem tudom, Japánban kinek szánták ezt a sorozatot, annyira vegyes műfajú és tartalmú az alkotás. Aki azonban kicsit is belekóstolt a távol-keleti filmművészetbe, gyakran tapasztalhatta ezt a posztmodern fölfogást: nincs skatulya, egy film sok műfajt ölelhet föl ugyanavval a komolysággal vagy iróniával a horrortól kezdve a komédián, a családi szórakoztatáson át a társadalmi drámáig. [Ennek egyik legékesebb példája a dél-koreai Host, magyarul Gazdatest (Bong Joon-ho, 2006).] Ezért többszörös kalaplengetés a Naojosi-Kacujuki rendezőpárosnak, hogy egy ennyire kevert műfajú sorozatot be mert vállalni. A kritikus elmereng a kérdés fölött, tán tiniknek szóló oktatófilmmel áll szemben? Figyelmeztetés a jövő nemzedékének, mi felé tart társadalmunk, milyen alapvető kérdésekkel kell szembesülniük majd felnőtt életükben? Esetleg kifeszített ujjal bemutatás a jelen politikusainak, amiért és ahogyan elbasszák a jövőnket, s ez esetben a kritikus szellemű középkorú értelmiséginek szóló pofon, hogy fölébredjen? Persze a két eshetőség egyáltalán nem zárja ki egymást.

 

Intellektuális akciófilm

Két teljesen eltérő szinten fut a sorozat, amelyek összekapcsolása révén egyfajta intelligens akciófilm jött létre. Mind a kettő hangsúlyosan van jelen, s egymást erősíti, jóllehet első olvasatra, nyugati szemmel kizárná egymást ez a két esztétikai és jelentésbeli szint. Az egyik kimondottan filozófiai kérdésfölvetéseket fogalmaz meg: test és lélek, technika/tudomány és filozófia, erkölcs és erkölcstelenség, szabad akarat és szolgaság ütköztetése. A másik szint a fönti kérdések akciófilmes megjelenítésbe bújtatása. Számomra nem tűnik különneműnek a két szint összekapcsolása, de ezt olyan merészen teszi meg a sorozat, amihez foghatót én még nem láttam.

 Az anime egyik példaképe, a Blade Runner (Ridley Scott, 1982) sem tudta ennyire szervesen összekapcsolni ezt a két műfajt, inkább a művészfilm mezsgyéjén lavírozott, amennyire ez megengedett egy hollywoodi szuperprodukciónak. Szóval nagyra értékelem azt, hogy a sorozat kiváló arányérzékkel kapcsolta össze ezt a két látszólag különnemű műfajt. Vagyis műfaji besorolás: filozofikus akciófilm. Persze kérdés, hogy míg a gyönyörűen megrajzolt akciójeleneteken és városi tájakon, gépezeteken könnyen siklik a tekintetünk, addig a hosszas filozófiai fejtegetések mennyire állnak keresztbe a néző torkán, pláne, hogy ezeket sokszor őrült rohanás közben kell őrült rohanással olvasni a feliraton.

Kimondottan nevetségesnek érzem, hogy nagy cicijű tiniknek kinéző huszonévesek töprengenek lételméleti és tudományfilozófiai kérdéseken. Itt megint vissza kell térnem a fönti bekezdésben fölvetett célcsoport-kérdéshez, hisz a néző mégis csak azonosul a filmben látott szereplőkkel (vagy távolságot tart tőlük, ami az azonosulás másik, negatív oldala). Ahhoz, hogy egy tini egy egész társadalmi és ipari struktúrát, a kapitalista projekt mibenlétét kikérdezze és kérdőre vonja, igen sok előföltételnek kellene megfelelnie.

Igen magasra teszi a lécet az alkotógárda: szuperintelligens, gazdag ifjakról/ifjaknak szól a sorozat? Előföltételezik az alkotók, hogy nézőként valamilyen módon fölismerem vagy elutasítom ezeket a szuperhősöket? De vannak-e ennyire érett ifjak társadalmunkban? A sorozat által fölvetett bonyolult kérdésekre akárcsak ráébredni az ember csak valamikor a negyvenes éveiben jut el, megválaszolásukhoz pedig sok-sok időre van szükség. Szóval az éppen negyvenes éveit taposó kritikus nem nagyon tud azonosulni az említett cicifaktorral, a tini néző pedig még nem hiszem, hogy megérti a problémákat.

 

Szuperhős

Ez átvezet bennünket az akciófilmek legbántóbb hiányosságához, a szuperhős problémájához. A superman a nietzschei Übermensch náci félreértésének kommercianizálása hollywoodi módra. A nietzschei Übermensch a jelenleg élő, nagy projektekben hívő embertől vezetne át egy ezen túli embertípusba (a német über prepozíció jelentése ebben az esetben nem a valami fölötti, hanem a valamin túli). Az emberiség a transzcendenciába veti hitét, s ezzel véli megvalósíthatónak azt, hogy uralni fogja a természetet, saját életét. Ezt Nietzsche „hatalomra törő akaratnak” nevezte el, s úgy gondolta, túl kell ezen lépni, hogy ne valamilyen elképzelt túlvilági idea, mai szóval projekt érdekében éljen, hanem magát az életet élje. A hatalomra törő akarat kézzelfogható megvalósulását ma abban tapasztaljuk, hogy az emberek azt hiszik, a tudomány és a technika segítségével uralmat szereztek a természet fölött. Valójában kizsákmányolták és tönkre tették a természetet, s az ökológiai katasztrófa nem is annyira csak elképzelt réme fenyeget bennünket. A náci Übermensch ezzel szemben biológiai, azaz faji alapon képzelte el egy magasabb rendű emberi faj meglétét, illetve eugenetikai kitenyésztését. Ennek hazugságát maguknak a hitvány emberi értékű náciknak a ténye bizonyítja.

Hollywood ezt a náci szuperhőst vette át a superman elképzelésében, aki más bolygóról származik vagy valamilyen technikai/tudományos kísérlet révén nyer emberfölötti hatalmat. A szuperképességű hős két formát kap a hollywoodi sémában: vagy a kispolgári, átlagos életforma védelmezője vagy ennek ellensége. A szuperintelligens általában a morálisan rosszra tör, s a moralitás igazodási pontja itt a kispolgári létforma. De hány terrorista filozófust vagy gyilkos részecskefizikust ismerünk, és tulajdonképpen mennyire is okosak a terroristák a valóságban? A jó szuperhős pedig az átlagos kapitalista létforma ön- és környezetromboló fönntartását védi, jóllehet, ha elég okos lenne, átlátná ennek nevetséges fölöslegességét. A szuperhős tehát nevetséges képződmény. [Ezt a nevetségességet egy másik, tragikus oldaláról mutatja be legújabban a Glass (M. Night Shyamalan, 2019)].

A Psycho-Pass a szuperhős-problematika felől nézve is érdekes képződmény, mert szuperintelligens és szupererkölcsös tinijeink értékrendje a sorozat folyamán teljesen kifordul önmagából. Illetve csak a néző. A történetbe vitt csavar kiváló lehetőséget nyújthatna az alkotóknak, hogy jellemfejlődést érjenek el szereplőiknél, de ez valójában nem történik meg. A nézőben történik meg az értékrend átfordítása, s evvel jellemének fejlődése. Tehát a popkultúra kétdimenziós (fekete-fehér) világképét megőrzi ez az anime is, a többdimenziós személy lehetőségét fönntartja a befogadónak.

Adott nekünk itt egy szupererkölcsös kislány, a pozitív főszereplő, Cunemori Akane, aki a sorozat végére meghasonlik addigi értékrendjével, ami bizonyos zavarodottsággal is jár nála, de annyira azért nem, hogy valós változás jöjjön létre benne. S van egy negatív hősünk, Maksima, akiről eleinte csak annyit tudunk, hogy hidegvérű gyilkos, a végére pedig kiderül, hogy az emberi szabadság lángeszű  védelmezője. A Psycho-Pass zsenijével is ugyanaz a bajom, mint a Monster című japán anime-sorozat (Naoki Urasawa, 2004) Antikrisztus alakjával (lásd itt): ha valaki áttekinti a lét egészét és megérti azt, nem gyilkolászni kezd.

Nagyon jellemző, hogy mikor Maksima, a zseniális terrorista beszélget ugyancsak zseniális hacker kollégájával, azt javasolja neki, hogy hagyományos könyveket olvasgasson, mert a papír érintése, a lapozás gyönyöre fejleszti ki az ízlést és elősegíti a szabad akarat általi döntést. Ez így nyilván hülyeség, de rámutat a szuperhős-antihős-problematika gyöngeségeire. A gonosz beszél a hagyományos kultúráról, papíralapú könyvekről, Platónról, szabad akaratról. Korunkra csupa elavult kacat. A modernek, a jók high-tech fegyvereket, komputereket használnak. Ugyanezt a sémát látjuk a hollywoodi filmekben is, amikor a gonosz rendszeresen európai eredetű, ha lehet német, mert azok úgyis mind nácik, s lehet őket gyalázni. A régi, s ennek szinonimája, az európai kultúra gyanús, gonosz, támadja az újat, a tengerentúlit, az amerikait, itt a japánt. 

Ha valaki karizmatikus személyként intelligenciája és az emberi létezés értelmének megértése révén manipulálni is kezdi az embereket, azon kívül, hogy sztorit generáljon az író, miért éppen a pusztítás irányába manipulál? A Monster szörnyének lelki torzulásával szemben annyi pozitívum elmondható a Psycho-Pass antihősével kapcsolatban, hogy kényszerből alkalmazza a terrorista módszereket. Értem én, hogy meg kell mozdítani a történetet és szükség van valamiféle ellentmondás bemutatására ahhoz, hogy a néző eljusson a szereplőkkel ellentétben a jellemfejlődés útján A-ból B-be, de ez a hihetőség rovására megy. A jellemfejlődés alapja az értékrendi megfordítás, amihez szükség van a pozitív és negatív hős szembeállítására, majd álláspontjaik közelítésére. De épp ezt a közelítést látom mesterkéltnek, elnagyoltnak és éppen ezért felületesnek mindkét említett anime-ban.

Az értékrend vagy a szempont megfordítása a nézőt egy olyan utazásra viszi, amely a boldog világ felületéről a mögötte álló steril hidegpokol mélyére vezet. Okos és a valóságot kiválóan leképező ötlet, hogy a jóléti társadalom fasisztoid jellegének kritikáját végignézhetjük, bár nem annyira a filmbéli jellemek átalakulása felől, hanem abból a szempontból, hogy e társadalom javait élvező személy lassan fölismeri, hogy csak báb egy személytelen rendszer kezére húzva, illetve azt ismeri föl, hogy nem személy, hanem csak alkatrész egy önfenntartó mechanizmusban.

 

Milyen színű a lelked?

Vizsgáljuk meg közelebbről ezt a társadalomgépezetet. Az anime nehezen lefordítható címe arra utal, hogy Japánban (vagy Japán egy városában – ez nem igazán vált világossá) minden embert az agyhullámai alapján elemeznek és osztályoznak. Ezt az osztályozási rendszert nevezik Psycho-Pass-nek, azaz lélekengedélynek, lélekútlevélnek, a végrehajtó elemző algoritmust Szibülla-rendszernek. Olyan lélekről van szó, aki átment (pass) az agyi tevékenység szkennelésének vizsgáján és lelki színképe egy bizonyos határérték alatt van. Akinek e fölött van a lelki színképe, az potenciális bűnözőnek számít, ami miatt életfogytiglani börtönre ítélik, mert sem a határérték, sem a színképeltolódás nem változtatható.

Ez a tudományos-technikai előföltevésekre alapozódó mérőrendszer természetesen színtiszta „erkölcsi” rasszizmus és fatalizmus, egy olyan fasisztoid rendszer, amely egy ki tudja, kik által megállapított sztenderden és ki tudja, hogyan működő technológián alapszik, amelynek alapján kordában lehet tartani a tömeget. A Szibülla-rendszerről ki is mondatik, hogy Isten szerepét akarja játszani, ezért minden lehetséges ellenfele az ördög szerepébe kényszerül. A pszichikai színképelemzés olyan bűnelkövetői együtthatót állapít meg, amelynek határértéke alatt fölsőbbrendű állampolgárokká nevezi ki az egyéneket, a fölött alsóbbrendűeknek. Ez fajelmélet technika alapján. Továbbá fatalista, mert az ártatlan kategóriájából át lehet csúszni a bűnösébe, s aki egyszer bűnözővé vált, az bűnöző marad egész életében .

Két következtetés adódik ebből. A technika egyáltalán nem segíti elő, hanem akadályozza azt, hogy az ember emberi módon élhesse életét. Az embert a technika maga alá vetette, rabszolgájává tette. A technika mondja meg, ki számít embernek, de annak is csak a technika által meghatározott formájában. Ebből fakad az a második következtetés, hogy a hatalmat gyakorló technika vált az Istenné a kibernetizált legmodernebb korban.

A nietzschei hatalomra törő akarat színtiszta megvalósulását látjuk – egy hatalmat akaró, megragadó és megtartó elit fektette le a rendszer alapjait és tartja fönn azt. Nem kell túl messzire mennünk, Kína már bevezette a totális megfigyelőrendszert és Japánban is fontolgatják ezt. Az igazán döbbenetes az, hogy a kínai emberek ezt pozitív fejleménynek tartják, mert biztonságban érzik így magukat.

A psycho szót tudatosan fordítom itt léleknek (később a „pszichikus” szót fogom használni), jóllehet a rendszer felől épp, hogy nem a lélekről, hanem csak agyhullámokról, vagyis az ember anyagi működéséről van szó. A lélek azonban anyagtalan, nem mérhető gépekkel, számokkal, egészen más módon lehet csak értékelni, megítélni. Nem véletlen a sorozatban a tudomány/technológia és filozófia éles szembeállítása. Az anime dualista filozófiát fogalmaz meg Platón, Plótinosz és Descartes nyomán: a test és a lélek két külön létforma, amely jóllehet az életben egyesítve van, mégis tovább élik külön életüket. Test és lélek konfliktusa az emberi élet konfliktusainak forrása. A tudományt és a technikát baljóslatú módon fogalmazza meg a mű: az egész emberi civilizáció valójában arra irányult, hogy a technika révén kiterjesszék az emberi képességeket, ennek végső foka a test kibernetizálása.

 

Tudomány és technika

A tudomány és annak gyakorlati alkalmazása, a technika egészében nagyon negatív megítélés alá esik a sorozatban. Talán ez a legfontosabb és legmerészebb üzenete a sorozatnak. Körülbelül a XVIII. század utolsó harmada óta szinte tabu alá esik a tudomány kritikája, s aki ezt meri tenni, azt valami elmaradott sötét középkori alaknak tartják, aki az inkvizíció platformján áll. A technikát sem nagyon kritizálják, de amennyire folyamatosan az orrunk előtt van technikai kultúránk, amennyire észrevétlenül szolgálja ki igényeinket, annál kevésbé vesszük észre a vele kapcsolatos problémákat. A legfőbb probléma az, hogy kiszolgálja igényeinket, s evvel függővé válunk tőle. Emberi erőfeszítéseink, lelki erőink külsővé válnak, elidegenednek tőlünk, s mivel a létrehozott technikai eredmény már független valóságot nyert gondolatainktól, uralkodik rajtunk.

A technika legszélsőségesebb megnyilvánulása az, hogy magát az emberi testet is elidegenítik az embertől, s helyette kibernetikus testet kap, azaz robottá válik, melyben csak az agy marad meg az eredeti organizmusból. A sorozat egyik nagy ötlete, hogy a bemutatott társadalmi-politikai rendszert agyakból álló kollektív intelligencia működteti, amelyet robotok szolgálnak ki. Vagyis már testük sincs, pusztán az agy maradt meg.

Az agy a hideg ráció szimbóluma. Számolás, számítás, gazdaságosság, kérlelhetetlen logika. Az emberi testben még ott van a forrón lüktető szív, amely érez, s amely a „Ki?” kérdéssel megszólítható valódi lényünket, a személyiségünket, a lelkünket hordozza. Ám az agy test és szív nélkül ugyanolyan elvont, idegen jelenleg tapasztalt, dualitásában is egységes létmódunktól, mint a platonizmus által megfogalmazott tiszta lélek. Ez annak az elidegenedettség-érzetnek a forrása, amely az okosabb távol-keleti filmekből süt (ennek klasszikussá vált és kifinomult megfogalmazása a Ghost in the shell, Mamoru Oshii, 1995). Ez az a rettegés, amely az internetre menekült magányos embereket összekötné, ha valós emberi kapcsolódás lenne a világháló. De nem az, csak ennek a kettős elidegenedésnek a megfogalmazása – a test elidegenedett a lélektől, a lélek elidegenedett a testtől. Tehetetlen agyak összehuzalozva, amiket az autógyárakból ismerős robotkarok mozgatnak értelmetlenül, végtelenül ide-oda.

 

Dominált lélek

A sorozat fő témája tehát: technika versus lélek – gépek, avagy kibernetizált agyak mondják meg, ki hajlamos a bűnre még a bűn megtétele előtt. Ez a gondolatbűn jól ismert esete Orwell 1984-éből, amire még később visszatérek. Az anime által fölvetett probléma gyökere a kereszténységbe nyúlik: mi a szabad akarat? Ki a lélek, akit legfőképp a szabad akarat jellemez? Ha megtaláljuk a szabad akarat lényegét, akkor meghatározhatjuk a lélek kilétét. A lélek mindig csak „ki” lehet, soha nem „mi”, mert ő nem egy tárgy a sok közül, hanem létezésében eredendően különbözik a tárgyaktól. Ez a legmodernebb fölfogás számára már csak úgy jelentkezik, hogy mi a különbség élő és élettelen között, vagyis egy biológiai, tudományos problémára redukálódik. Vagy, ahogy a Psycho-Pass teszi föl a kérdést, a mesterséges intelligencia, a gépezet jogosan uralkodhat-e az emberek még ki sem mondott döntései fölött.

A hajlam még nem tett, vagyis a bűnre való hajlam még nem jelenti annak megtételét, mert mérlegelhetem, megteszem-e. Éppen ezt a mérlegelési lehetőséget, vagyis a szabad döntést veszi el a gép. A bűnre való hajlam gépesített megállapítása elorozza az ember moralitásérzékét, azaz a jó és a rossz közötti megkülönböztetés képességét és mechanikussá tesz valami olyat, ami soha nem az, hanem minden egyes ember esetében és minden egyes tett esetében más és más megítélés alá esik. A Szibülla-rendszer nem nézi az egyes ember konkrét indítékait, hanem egy beállított testi funkció, az agyhullámok alapján ítél az emberről, vagyis lélektelenné teszi az embert.

Ez körülbelül olyannyira hiteles és mond az emberről „igaz” ítéletet, mintha a koleszterinszint alapján ítélnénk valaki erkölcsi tartásáról, különösen annak tudatában, hogy mindenkinél más a koleszterin természetes szintje. A példa jól mutatja, mennyire hamis és félrevezető mérőszámok alkalmazása lelki tekintetben. A materializált, azaz számmá, vagyis mennyiséggé tett ember nem azonos a lelkével. A mennyiség (idő- és térbeli kiterjedés) a test jellemzője, s éppen ez az, amiben minőségileg különbözik a lélek a testtől. Az agyhullám, mint egy testi funkció letapogatható és számmal kifejezhető mennyisége teljességgel más, mint a lélek nem anyagi, számokban nem kifejezhető saját élete. Ez még akkor is igaz, ha nem dualista, hanem materialista monista módon tekintjük az embert, mert mindig marad az embernek egy olyan része, amely föloldhatatlan testi funkcióiban. Mert ha a gondolkodás, a tapasztalás, annak kiértékelése az idegsejtek és szinapszisaik működésében nyilvánul is meg, föl kell tennünk a kérdést, hogy a minden embernél ugyanolyan testi mechanizmus mégis miért eredményez minden esetben eltérő döntéseket és tetteket.

A dualista emberkép szerint két erő dolgozik mindannyiunkban, a lélek és az anyag (saját testünk), s e kettő gyakorta összeütközésbe kerül egymással. A lélek nem azonos az érzelmeinkkel, sem az agyhullámokkal, jóllehet a filmben a lelket az érzelmi dimenzióval feleltetik meg. Az agyhullámok az ember anyagi dimenziójához tartoznak, mert egy anyagi szervünk, az agy generálja azokat. A tévedés itt az, hogy az agyhullámok színképe alapján bűnözési hajlamot állapíthatnak meg, ami azt jelenti, hogy erkölcsi döntéseinket, azaz a szabad akarat döntését testi, anyagi szervekhez kapcsolja a tudomány. (A Bűn és szabad akarat című részben kifejtem, miért téves ez az elgondolás.)

A filmben úgy fordítják le képekre a lélek és a test dualitását, hogy a bűnüldöző szervek egy dominátornak nevezett fegyvert kapnak a kezükbe, de ők maguk nem dönthetik el, kit lőnek le vele, hanem a Szibülla-rendszer elemzi a bűnelkövető agyhullámait, s csak ennek fényében húzhatja meg a ravaszt a rendőr. Vagyis az ember anyagi összetevője (agyhulláma) alapján, tudományosan dönt egy arctalan hatalmi struktúra, s a rendőr a technikai eszköz révén hajtja végre a tőle függetlenül meghozott döntést. A rendőr, azaz az ember puszta végrehajtó eszközzé, a dominátor üzemeltetőjévé redukálódott. A szabad akaratnak itt semmi helye sem maradt. Mi az ítélet kritériuma, mi alapján döntik el és kik, ki a jó vagy rossz?

 

Bűn és szabad akarat

Miért is teszi lélektelenné az embert egy sztandardhoz beállított mérőmechanizmus? Még ha nem is hisz valaki a testtől függetlenül létező anyagtalan lélekben, akkor is föl kell tenni a kérdést, miért szünteti meg az ember ember mivoltát a Szibülla-rendszer, mert ez a sorozat határozott állítása.

A bűnbeesés bibliai történetének sokféle értelmezését ismerjük. Ami számomra mérvadó, s amiből itt kiindulok a válaszhoz Kant, Hegel és Schelling, Vető Miklós, Rőhrig Géza alapján, az az, hogy a bűnbeesés szükségszerű tett volt ahhoz, hogy az ember bizonyítsa, van szabad akarata, van lelke. Jahve megtiltotta, hogy egyen a két fáról az emberpár. Ha az ember parancsoknak és csak parancsoknak engedelmeskedik, az azt jelenti, hogy nem szabad. Valami rajta kívülinek engedelmeskedik, ő maga soha nem lehet önmaga. Vagyis amikor Ádám és Éva evett a jó és rossz tudásának fájáról, akkor először cselekedett szabad akaratból, először bizonyította, hogy önálló lény.

Keresztény teológiai oldalról az az ellenvetés hangzik el ennek cáfolására, hogy a kígyó, azaz a Gonosz, a Sátán sugallatára tette ezt a parancsot áthágó tettet az ember. Hangsúlyozzuk, hogy teológiai oldalról történik meg ez az ellenvetés, ugyanis az említett gondolkodók keresztények, ám filozófiai szempontból fogalmazták meg elgondolásaikat a bűnbeesésről. A különbség az, hogy egy teológust megkötik hitének kijelölt határai, dogmái, a filozófust nem, hanem alapvetően kritikai magatartással viszonyul minden dogmához, így a kereszténység alaptételeihez is. Természetesen a filozófiának is megvannak a maga határai, amelyeken, ha túllép, elveszti – legalábbis hagyományos – filozófiai jellegét.

Az európai filozófiában a német idealizmus egy olyan hagyományt hozott létre, amely valójában megmentette a kereszténységet intellektuális összeomlásától, habár ezt a teljesítményt pár szakemberen kívül a keresztény világ észre sem volt hajlandó venni. A mentőöv, amelyet Kant, Hegel és Schelling dobott a kereszténységnek, az, hogy el kell ismerni a negativitás, a rossz önálló értékét ahhoz, hogy megmentsük a lélek önálló létét. A lélek akkor létezik önmagában, akkor önálló, ha képes önállóan, önmagából kiizzadni döntését. A német idealisták alapvetően szimbolikusan értelmezik a bűnbeesést, nem egy konkrét jó Atyára és rossz Sátánra gondolnak, hanem arra, hogy egy szabad döntéshez mindig szükség van minimum két választható lehetőségre. Vagyis az akarat szabadságához általában jelen kell lennie a választható dolgoknak, eseményeknek és magának a választó akaratnak. A döntés mindig valamelyik oldal rovására, s a másik javára történik. A bűnbeesés történetében már benne rejlik annak fölfogása, hogy az ember nem abszolút lény, döntései, választásai kizáró jellegűek, vagyis relatívak. Ha ezt választom, az nem történik meg, megtagadom. A szabad döntésben relatív jellegemet, végességemet, sérülékenységemet is kinyilvánítom. Ez a Jahve által kirótt büntetés jelentése: a végességbe száműzi az emberpárt, vagyis az emberiséget. Döntés tehát nincs két ellentmondó oldal nélkül, amelyek között választani lehetne vagy kellene. Ezt a két oldalt szimbolizálja a német idealisták értelmezésében Jahve és a kígyó, nem a lelken kívüli erőket.

 

Kapitalizmus

Ezen a ponton térhetünk vissza a Szibülla-rendszer kritikájához. Ez a mérőmechanizmus egy lelken kívüli sztandardhoz igazítja a jó és a rossz döntést, a jó és a rossz ember kritériumát. A kritérium ráadásul egy számokban kifejezett állandó, azaz mennyiség. Nem veszi figyelembe az emberek különösségét, azt, hogy egymáshoz képest mások és minden szituációban másképp döntenek, mert mérlegelnek. Ha tehát a lelket valamilyen külső állandóhoz igazítják, akkor megszüntetik. Puszta számmá, mennyiséggé próbálják redukálni. Természetesen meg lehet tenni, mint a diktatúrákban, hogy átmossák az emberek agyát és azt higgyék, hogy az a jó döntés, amit a Párt, a fényes tekintetű Vezető állít, de az ebből fakadó hiány és rossz érzés tönkre fogja tenni az embereket és végeredményben magát a rendszert is. Hihetjük azt, mint Kínában, hogy jó nekünk, ha megfigyelnek, de ugyanez történik Nyugaton is, amint azt a Snowden-ügy megmutatta.

A Szibülla-rendszer tehát embertelen, mert az embert megfosztja ember mivoltának lényegétől, a lélektől, ami konkrétan a szabad akaratban jelentkezne. Ezt az embertelenséget úgy mutatja be a sorozat, hogy a rendszernek nincs arca, csak végrehajtói. Nem találkozunk kiagyalóival, csak agyaival, amelyek már nem emberi, hanem kibernetizált létformában vannak, amelyet nem nevezhetünk annak, amit hagyományosan életnek hívunk. A gépek, algoritmusok mögött már nem emberek állnak, hanem mesterséges intelligencia, a film ábrázolásában agyak összekapcsolt hálózata. Agyak hálózata – ez a kép nyilván az internet metaforája, de azt hiszem, senki sem tekinti az internetet (mint ahogy a filmbéli agyakat sem) embernek, még ha Te ülsz is a számítógép mögött. Az alkotók zseniális ötlete volt, hogy érzékletesen bemutatták, mit is jelent a mindannyiunk által átélt kibernetikus társadalom. Lélektelenséget. Embertelenséget. Ez az elidegenedés.

A steril vezérlőteremnek ebben a hideg poklában az esztelennek föltüntetett érzelmek és a hidegen számító racionalitásnak az összeütközésével találkozunk. Pontosabban avval, hogy a léleknek, a személyiségnek az érzelmekbe kellett menekülnie az ésszerűség elől, mert a tudomány ugyanúgy gyarmatosított mindent a lélekben, mint a kapitalizmus a fizikai térben. A társadalmi teret is gyarmatosította a célszerűség, rentábilitás és profitmaximalizálás alapelve. Nem a szabad döntés „véletlene”, kiszámíthatatlansága, hanem a rendszer racionalitása sorolja az embereket társadalomban elfoglalt helyükre – és ezt az állampolgárok jónak látják. Az érték, a jó a lélek szabadsága helyett a mennyiségben mérhető racionalitássá, haszonelvűséggé, működőképességgé vált.

A technika, a gépek által létrehozott és fönntartott hatalmi és gazdasági struktúra természetesen legmodernebb korunk, napjaink, azaz a kapitalizmus metaforája, s evvel pengeéles kritikája. Amennyiben áll a följebb vázolt keresztény filozófiai elemzés a lélekről, szabad akaratról, annyiban az is igaz lesz, hogy a kapitalista társadalom és annak technológiája bűnbeesés eredménye, vagyis egyszer szabadon úgy döntöttek az emberek, hogy ilyen társadalomban, ilyen struktúrák között fognak élni. A léleknek alá kell merülni a bűnbe, vagyis ki kell helyeznie magából benső képességeit az anyagba. Ez a teológiai elgondolás úgy jelentkezik a sorozatban, hogy a lélek lényegét, szabadságát, vagyis önmagát egy végrehajtó hatalom markába teszi. Ha innen tekintem, az emberek szabad döntése volt, hogy rabszolgák és lélektelenek legyenek, ezért az ő felelősségük is ennek szenvedését tűrni. Az ember saját szabadságától saját szabadságából történt önmegfosztása kész tény – ezt éljük ma mindenhol a világon.

A Psycho-Pass még megfejeli ezt avval a – téves – képzettel, hogy ez a rabszolgarend örök. A Szibülla-rendszernek nincs története, nincs eredete, nincs kiagyalója, csak van. Ez az a hatalmas tévedés, amit már Hegel és Marx leleplezett, mikor bemutatta, hogy az emberiségnek története van, azaz semelyik politika, szellemi forma nem örök, hanem történetileg alakult ki. Ma ezt megint nem látják az emberek, ehelyett azt hiszik, hogy ez a társadalmi és gazdasági forma a legjobb és mindig is fönnállt és fönn fog állni. Nem így volt és nem is így lesz.

 

Kézzel vagy géppel

A modern filmezés, s ebben különösen az animációs filmek esztétikai problémája, hogy mindennek „szépnek” kell lennie. Szép emberek, szép képek, a pusztulás is szép, a világvége lenyűgöző. Egy animációs filmben mindent ural a rendező fantáziája, mert mindent meg lehet és kell tervezni, meg kell rajzolni. Az élőszereplős filmek a CGI adta technológiával tulajdonképpen ugyanezt az utat járják. A Dogma-csoport lázadása Hollywood ellen több mint húsz éve éppen erről szólt: ne a technológia uralja a filmet, hanem a történet, az ember, az emberi élet véletlenszerűsége. De talán Lars von Trier, a Dogma egyik fő alakja volt az első, aki faképnél hagyta kiáltványuk követeléseit, hogy más szinten valósítsa meg azokat. De hát a kutya se nézi Trier filmjeit, pláne nem érti. Az anime sokkal kommerszebb műfaj Trier intellektuális horrorjánál, ezért sokkal több embert érhet el. Ennek az a veszélye, hogy a kommercialitás oltárán föláldozzák a történetet vagy a kivitelezést. A Psycho-Pass nagyon szépen van megrajzolva, hozza a műfaj sajátosságait, amiket elvár a rajongó. Mindenki szépen van megrajzolva: a gonosz és a csúnya is, mert a közönség így szeretné látni. Vagyis nem a tartalom, az igen erős kapitalizmuskritika alakítja a látványt, hanem a beruházó profitszempontja. A kapitalizmus beszippantja az ellenségeit is.

Egyvalamiben látok a képiséggel kapcsolatban következetességet. Mikor azt kell megmutatni, ami az elnyomó rendszert képviseli, tehát a technológiát, a fegyvereket, autókat, felhőkarcolókat, gyakran éltek az alkotók a CGI-jal, vagyis le akarták nyűgözni a látvánnyal a nézőket. Amikor az embereket, azok érzelmeit, döntéseit, tipródásait mutatják be, mindig kézzel rajzolt (vagy legalábbis annak tűnő) szekvenciákkal dolgoztak. Tehát a technika és a lélek közötti hasadást sikerült képileg megragadni. Ebből további következtetésre nyílik lehetőség. A CGI látványát arra használja ez az anime is, mint általában a jelenlegi filmipar: hogy elkápráztassa a nézőt. A látvány, vagyis az a technológia, amely létrehozza a látványt elkápráztat, elvakít. A tudomány és a technika vakká tesz emberségünkre, nem a magunk ítélete alapján döntünk – legyen az akár téves –, hanem a technika adta gondolattalan kényelem lustaságából.

 

Elértéktelenedés

Ironikus módon a nivelláló kapitalizmus témáját is felveti a film: a Szibülla-rendszer algoritmusa rádöbben a Gödel-tétel igazságára, miszerint mindegyik formalizált (azaz a kétértékű) logika szerint működő rendszer, mint amilyen a 0-1-re alapozódó számítógépes nyelvek, kitermel magából olyan tételeket, amelyeket nem lehet már megoldani a rendszer előföltevései között. Ekkor meg kell változtatni az axiómákat a probléma megoldása érdekében. A Szibülla-rendszer ezt úgy oldja meg, hogy az algoritmussal lenyomozhatatlan „bűnvádi tünetmentességgel” rendelkező emberek agyát kapcsolja be a rendszert irányító kollektív intelligenciába, tehát éppen azokat, akik kilógnak a rendszerből. A rendszer legjobb támasza az azt föltörő hacker lesz. A kapitalizmus mindent fölszív magába a piac logikája alapján. Mindenre lehet vevő, csak föl kell kelteni a kínálat iránti vágyat. A kapitalizmus minden értéket és minden lelket egy szintre húz le, ezt nevezzük nivellálásnak. Viszont, ha a rendszer ellen lázadó a gonosz, és a Szibülla-rendszer ezeket az ellentmondásokat alkalmazza önmaga minél rugalmasabb működéséhez, akkor lelepleződik a rendszer sátáni mivolta. A nivelláló kapitalizmus a hamis Isten, azaz a Sátán.

 

Kísértet járja be a vezérlőtermet

Ha nem a mitologikus-teologikus nyelvezeten, hanem filozofikusan akarjuk megfogalmazni a Szibülla-rendszerrel bemutatott képződményt, akkor azt mondhatjuk, hogy a rendszert a negativitás tartja fönn és élteti. A rendszerrel ellentétes, azt elpusztítani akaró, természetes, emberi formájában abba nem integrálható akaratokat kell úgy átalakítani, hogy a rendszer legjobb működtetői legyenek. Ezt a film úgy mutatja be, hogy a renitens emberek testéből kiemelik agyukat, s testetlenül bekapcsolják a kollektív intelligenciába. Amikor Cunemori beszélget evvel a cerebrális komputerrel vagy az agyakat ide-oda mozgató vezérlőtermet vagy egy agyat mutat a kamera, s nem vagyunk biztosak benne, ugyanazt az agyat vagy mindig mást. Mint ahogy a hang, amely kommunikál a főszereplő nyomozóval, mindig többes szám első személyben beszél, azaz az agyak közössége plusz a mögöttük sejthető algoritmus, a Szibülla-rendszer nevében. Ez arra utal, hogy nem egy személlyel, nem egy megtestesült emberrel van dolgunk, még csak nem is egy lélekkel, hanem a lélektől (a szívtől) elválasztott hideg rációval, avval a világszellemmel, aki „kísértetként járja be” most már nem Európát, hanem Japánt. (A világszellem Hegel egyik hatalmas találmánya volt, amelyből Marx alkotott félreértésből kísértetet, ami a német Geist szó kettős jelentéséből (szellem és kísértet) is fakad. Marx egyébként az egyértelműen kísértet jelentésű Gespenst szót használja a Kommunista Kiáltványban.)

A Szibülla-rendszert testetlen intelligenciák – korábbi korok nyelvezetén: kísértetek – alkotják, amelyeket a technika kiszolgál. Illetve nem derül ki a technológia és a kísértetek közötti viszony, melyik volt előbb, melyik irányítja melyiket, ami arra utal, hogy ez a két létforma egymással fölváltható. Mindegy, hogy testetlen intelligenciáról, agyakról, kísértetekről vagy komputerekről, robotokról beszélünk, mindkettő rémületes és embertelen. A kollektív intelligencia/gépezet hatalmat akar az összes emberen, az egyéni testen túl. Nincs teste, de a gépeken keresztül minden testet manipulál. A testnek és a léleknek ez a radikális, kibernetikus szétválasztása azért fontos, mert a sorozat saját sztorija szerint a szív – értve a testi funkciók és a lelki funkciók központjaként – más, mint az agy és az általa keltett hullámok.

Filmnyelven az konkrét, megtestesült, ami látható. Ami csak hallható egy filmben (filmzene, narrátor, egy szereplő, akinek csak a hangját halljuk), az testileg nincs jelen – kísértet. A Psycho-Pass kollektív intelligenciája megtestesül ugyan, mikor az agyak hálózatát mutatja a kamera, de nem tudjuk, melyik agy beszél vagy az összes agy üzenetét halljuk-e, ugyanazt az agyat látjuk-e vagy mindig mást és mást. Tehát a megtestesülés és a testetlenség határán egyensúlyozó létezővel, a kibernetikus emberrel állunk szemben. Nem, hogy mesterséges intelligenciáról van szó, hanem az emberi agyak beolvasztásáról a komputerbe. A kibernetikus ember jövőjét látjuk, úgyhogy remélem, akik rajonganak a transzhumanizmusért, kellően elrémisztő jövőképpel szembesülnek.

 

MI mint szellem

A testetlenség és a megtestesülés kettőssége azért érdekes téma, mert ebben a hegeli filozófia egy alapfogalma köszön vissza. A hegeli szellem az emberi tevékenység összes lehetséges alkotását, tevékenységét magában foglalja, így az egymást halálosan gyűlölő és megsemmisítő ellentmondásokat is. Sőt ezeknek az ellentmondásoknak a szellem magasabb fogalmába történő integrálásával fejlődik egyre magasabb szintre a szellem. És mit látunk? Azt, hogy a Szibülla-rendszer éppen a vele halálos ellentmondásban lévő emberek agyát építi magába, hogy minél rugalmasabbá váljon, s így hatalmát megőrizhesse, mert minél több ellentétes lehetőséget tartalmaz, annál átfogóbb, totálisabb a rendszer. Persze nem a lázadó, szabad akaratokat építi magába, hanem azoknak csak kilúgozott változatát, csak hideg racionalitásukat, agyukat, míg forró, érző szívüket, a lázadó és szabad lelküket elpusztítja.

S mit látunk Hegelnél? Az ellentmondások nem mint nyers ellentmondások egyesülnek, hanem egy szintézisben, amely a két oldal közös tartalmát emeli ki. Hegel is mintegy kilúgozza az ellentmondások elevenségét és a szintézisben szelídíti őket össze. Az ellentmondásokat a ráció integrálja a rendszerbe, és a rendszer egészét nevezi Hegel teljes tökéletességnek (Vollendung). Ugyanezt a mechanikus és erőszakos szintetizálást nevezi a film teljes tökéletességnek. Mechanikus a szintézis, mert nem élő embereket, nem élő, hanem tulajdonképp halott agyakat kapcsol be a kollektív intelligenciába. Az, hogy a szellem filozófiai fogalma a testetlen agyak hálózatává, azaz jelenleg az internet intézményévé vált, nem pozitív fejlemény. Egy öntudatlan mechanizmus válik a személyeket, a lelkeket ellenőrző hatalommá. Az internet szabadságillúziója minimum a Pirate Bay bezárása óta elillant, mikor egyértelműen kiderült, hogy a világhálót is a piac logikája irányítja. A kapitalizmust nem személyek, emberek, nem a gazdag cégvezetők vagy tőkések irányítják, hanem a tőke saját logikája, vagyis egy személytelen mechanizmus, amelynek a tehetetlensége sodorja az élő embereket végzetük felé.

Hogy mennyire lelketlen, erkölcstelen és embertelen a Psycho-Pass bemutatta kollektív intelligencia, azaz a vázolt hatalmi struktúra, ami véleményem szerint nem csak az internet, a mesterséges intelligencia, hanem általánosabban a kapitalizmus leképezése, Cunemori és az intelligencia közötti párbeszédben tárul föl. Az egyik ember meggyilkolását avval indokolja az intelligencia, hogy „a kockázat nagyobb volt, mint az elvárható haszon” – a rendszer szempontjából ennyit ér az emberi élet. „Kik vagytok, hogy az értéket latolgassátok?” – kérdez vissza a „kishölgy”. Ez a kérdés arra irányul, hogy mi a technicizált agyak erkölcsi alapja.

Weber nyelvezetére átfogalmazva a kérdést: mi a technokraták és a bürokraták erkölcsi alapja döntéseikhez? (Lásd lejjebb a Technokrata című részt.) A Szibülla-rendszer szerint az emberek jóléte és biztonsága, de láttuk, hogy ez a jóléti döntés teljességgel embertelen, lélektelen, mert tulajdonképpen hazugságon alapszik: nem az emberekért van a rendszer, hanem a rendszer önmagáért, saját maga és hatalma fönntartásáért van. Az ember csak kiszolgálója és alárendeltje a rendszernek. A technokrata, a mesterséges intelligencia számára a jó és a rossz relatív fogalom, a tökéletes rendszer számára mindegy, hogy jók vagy rosszak irányítják-e a társadalmat. Ez egy értéknélküli értékrend. Csak a vezérlés, az irányítás (amit a görög-latin eredetű kibernetika szó jelent) puszta technikai, bürokratikus folyamata a fontos. Ahogy nincs személyisége a rendszert irányító kollektív intelligenciának és ahogy megkülönböztethetetlen már a mesterséges intelligenciától és a technológiától, úgy degradálódik puszta üzemeltetővé. Lélektelen működés, tökéletes funkcionálás. Már igazából nem is a hatalmi vágy és annak kiélése a fontos, hanem a puszta funkcionalitás, a gépiesség. Ahogy a Darwin előtti biológia mondta: az állat érez, a növény él, az élettelen van. Az emberi lét leegyszerűsödött a puszta van-ra. Csak vagy – éled szervezeted funkcionalitásának működését. Ez nem más, mint gépiesség, öntudatlan működés a biológiai mechanizmus szintjén.

A működés fontosabbá vált, mint a hogyanja. Ezt hétköznapi nyelven úgy mondjuk, hogy a cél szentesíti az eszközt. Ám a történelemben épp elégszer láttuk, mennyire hamis ez az ideológia. Sosem igazolható a bármely magasztos cél az emberi szenvedés árán. Kant úgy mondta, hogy egyetlen emberi személy sem használható eszközként, minden lelket kizárólag öncélnak kell tekintenünk. A new age álgurujai azt akarják elhitetni a megváltást kereső szenvedő emberekkel, hogy a puszta jelenlét, azaz a gondolattalan, üres meglét az igazi cél. Remélem, a föntiekben sikerült bemutatnom, mennyire csak a kapitalizmus megalázóan lelketlenítő és gépiesítő tendenciájának a misztikába besurrant kifejeződése ez.

 

Hogyan nullázza le magát a kritika

Elemeztem a Psycho-Pass kapitalizmus-kritikáját, s legmodernebb korunk evvel összefüggő emberképét. Egy emberképet, amely az ember lelkét elértékteleníti, technicizálja. Evvel összefüggésben kerül napvilágra az a probléma, hogy maga a sorozat is a kapitalizmus nivelláló tendenciájának keretén belül helyezkedik el, azaz beáll az eladhatóság, a kommecialitás végtelen sorába. Minden művet el kell tudni adni, különben nem hoz profitot, vagyis veszteséges lesz a gyártó cég, jelen esetben a Production I. G. számára. Vagyis a mű felszámolja önmagát, hiszen éppen azt a nivellálást kritizálja, amelyet maga a sorozat is megvalósít. Ezért beszéltem elemzésem elején a műfaj, a célcsoport meghatározásának kérdéseiről. Mindevvel azt szerettem volna jelezni, milyen nehéz dolga van egy alapjában rendszerellenes, lázadó műalkotásnak napjainkban. Ahogy a szélesebb közönséghez kíván eljutni, a piac, a terjesztés törvényei miatt el is veszti kritikus élét és egyszerű szórakoztatássá, a felelősségnélküli kielégülést szolgáló eszközzé válik. Végül is minden a befogadón múlik: hajlandó-e továbbgondolni a sorozatban fölvetett kínzó kérdéseket, s változtat-e ez bármit megszokott beállítódásán. Írásommal remélem, sikerül megakasztanom a megszokások akadálytalan és tudattalan özönlését.

A műalkotás, mint szokást megtörő, elgondolkodtató eszköz. Ezt a feladatát el tudná látni a Psycho-Pass, különösen, amikor a jelenlegi társadalmi berendezkedés tendenciáit kritizálja, csakhogy ezt is az antihős szájába adja, akinek ellenszenvesnek kellene lennie a film szempontjából. Vagyis a társadalomkritika élét avval tompítják az alkotók, hogy elidegenítik annak tartalmát a nézőtől, hiszen az antihős az, akivel nem akarják az alkotók, hogy azonosuljunk, vagyis a kritikát ne fogadjuk el. Az az érzésem, hogy a sorozat létrehozói nem mertek dönteni avval kapcsolatban, hová helyezzék el saját értékrendszerükben a megfogalmazott kritikát, ezért ingadoznak avval kapcsolatban, hová helyezzék el a néző szerinti értékskálán Maksima figuráját, mert amit mond, a sorozat saját logikája szerint is igaz, tehát elfogadható a néző számára, de közben az antihős robbantgat, borotvapengével gyilkolász, hackelget, amit ugye az átlagos békés néző nem kedvel annyira. A sorozat végére kiderül, hogy a technikát és a tudományt mégis csak egy önző hatalmi struktúra használja föl önmaga fönntartására és az emberek szolgaságba taszítására, de mégsem kérdőjeleződik meg a technika, illetve az ezt létrehozó tudomány értéke.

A 17. epizódban nagyon fontos üzenetet adnak Maksima szájába, de a fentiek miatt nem tudjuk, ezt mennyire vehetjük komolyan, mennyire az alkotók valódi üzenete. A társadalmi jólét és biztonság csak hazugság elhitetése a polgárokkal, akik függeni fognak a jólét és biztonság illúziójától. Hazugság ez, mert a hatalom ígéri, hogy biztosítja számukra e két dolgot, de egyrészt csak a hatalom megkaparintása és megőrzése érdekében, másrészt a jólét és biztonság mögött kizsákmányolás és rasszizmus rejlik. A polgárok ezt nem veszik észre, mert a bukás kockázatát elosztja közöttük a hatalom avval, hogy becsapja őket. A becsapás lényege, hogy a rendszert fönntartó polgárok játsszák át a hatalmat az erkölcstelen hatalomnak, mert ők maguk nem akarnak felelősséget vállalni tetteikért, azaz a hatalom általuk történő működtetéséért, amit köznapian csak demokráciának nevezünk. A felelőtlenség kiemelésével a Psycho-Pass a diktatúrák lelki alapjára mutat rá. 

 

Technokrata

A 19. epizódban Max Weber politikai tanítása alapján további réteget kap a rendszerkritika. A tökéletes bürokratikus rendszernek elfogultságmentes technokratákból kellene állania, akik a tudáson keresztül gyakorolják a hatalmat. De a technokrata rendszerek mindig a hatalmat gyakorló, a hatalmi struktúrát működtető szakemberek (a technokraták) érdekei alapján működtek. Sőt, minden rendszer egy elvontabb érdek, magának a rendszernek az érdekei alapján működik. A rendszernek mint olyannak saját logikája van, amelyet, ha működtetni akar, ha azt akarja, hogy rendszerként fönnmaradhasson, működhessen, akkor a rendszeren kívüli vagy rendszerellenes összetevőket ki kell iktatnia vagy integrálnia kell magába. Ez utóbbi megoldást választja a Szibülla-rendszer, mikor azoknak az übermenscheknek az agyai integrálódnak az algoritmusba, akik az átlagos gondolkodási szinten, etikai értékrenden túl vannak, akik akaratukkal képesek befolyásolni pszichikai színképüket. De ki mondta meg, mi az átlagos szint és milyen alapon emel ki egyes kiváltságosakat egy rendszer tagjai fölé, csak azért, hogy a rendszer tovább funkcionálhasson? A film elemzésében a rendszer létezésének jogalapja nem tagjainak jóléte és biztonsága – ez csak egy kegyes hazugság –, hanem magának a rendszernek a hatalomra törő akarata. A Szibülla-rendszer az elidegenedés szimbóluma: a személyen kívüli személytelen hatalom mondja meg, ki vagy, s kivé lehetsz.

Ennél kíméletlenebb kritikát nem nagyon lehetne megfogalmazni a napjaink demokratikusnak nevezett társadalmaiban élő emberekre, azaz ránk magunkra: lusták és felelőtlenek vagyunk. Nem gyakoroljuk a saját szabad akaratunkból fakadó felelősséget, vagyis nem cselekszünk szabadon, hanem a lustaság miatt ráhagyatkozunk a kínálkozó hatalmi erőkre és a technikára. A szabad akaratra vonatkozó kérdések, a tudomány/technika, valamint a diktatúra kérdései így kapcsolódnak össze. Nem csodálom, hogy ezt az üzenetet tompítaniuk kellett az alkotóknak ahhoz, hogy egyáltalán elkészíthessék a filmet, s az forgalomba kerülhessen. Épp azt a kapitalista logikát és hatalomgyakorlást rendíti meg alapjaiban, amely lehetővé tette, hogy elkészítsék a filmet, s mi azt megnézhessük. A film saját kategorizálása szerint az embertelen rendszer megdöntése az anarchia.

A film sajátos kettős látása vagy inkább kettős mércéje miatt azonban nem tudjuk meg, jogos-e az anarchia vagy el kell vetnünk mint megoldási lehetőséget. Blade runner-t, pengetáncot járnak az alkotók, hogy ne kelljen színt vallaniuk. Az antihős terrorista, anarchista, a rendszer erőszakos megdöntésére tör, de célját helyeslik, mert az az ember felszabadítását irányozza, sőt a lélek előásását a rárakódott technicista burok alól (hogy rájátsszak a ghost in the shell egyik lehetséges fordítására).

 

Kivel azonosulj?

Talán a következőképp érthető a Psycho-Pass bizonytalansága. Maksima is egy übermensch, aki képessége révén elidegenült az elidegenült rendszertől. A tagadás tagadása az állítás egy magasabb szinten. Az állítás eleinte az, hogy a Szibülla-rendszer jó. Aztán ennek tagadását kapjuk: a rendszer rossz. A tagadása tagadása Maksima, a lázadó, tehát neki mind a rendszer pozitív, mind negatív aspektusát hordoznia kell. De az alkotók nem bírták megtalálni ezt a három állítást egyesítő szintézist. Hogy ez miért probléma? Mert rávilágít a sorozat következetlenségeire, az amúgy végiggondolt tematika hiányosságaira.

A negatív hős, Maksima határozott állásfoglalása az, hogy az embernek csak akkor van értéke, ha szabad akaratából cselekszik. A Szibülla-rendszer szempontjából a szabadság egyenlő a gonosszal. Ez az egyenlőségjel, mint korábban bemutattam, a szabad akarat keresztény fölfogásából következik. Ám a helyzet sokkal bonyolultabb. A Jahve parancsával való szembenállás csak egy vallási struktúra keretében kap negatív teológiai értékelést (a gonosz sugallatára evett az almából az emberpár). Filozófiai értelmezésben az engedetlenség a lélek eredendően szabad mivoltának bizonyítása a teremtett lény felől, vagyis gonoszságában tárul föl a lélek esszenciája. Ez nem azt jelenti, hogy az ember eredendően gonosz, hanem azt, hogy a negativitás, a tagadás szelleme hozza fölszínre az ember rejtett képességeit. Magam részéről ezt kritikai attitűdnek nevezem, s ez a Psycho-Passben a mindenkori rendszerrel való mindenkori szembenállásként jelenik meg. Maksima mindvégig következetesen rendszerellenes marad, ezért kivégzik. Vagyis a szabadság, a lélek visszaszerzése szükségszerűen elbukik a kapitalizmusban.

A Psycho-Pass négy alapvető magatartásformát mutat föl, amellyel azonosulhat a néző. 1. Az elnyomó rendszerrel való azonosulás, azaz a nyárspolgár pozíciója. A rendszer úgyis megmarad a maga sunyi agresszivitásával együtt. 2. Szuperhős vagy, s akkor vagy a rendszer irányítójává válsz, ha beállsz a sorba vagy elpusztulsz. 3. A lázadás-kívülállás pozíciója az egyik kényszerítő alakjában, vagyis születetten renitens vagy, még ha nem is szuperhős. Eredmény: kitaszítottság. 4. A rendszeren belüli ellenállás pozíciója, azonosulsz Cunemorival.

A pozitív főhős, Cunemori jellemfejlődése azonban számomra hiteltelen marad: hogyan képes a rendszernek tökéletesen megfelelő agymosott alattvaló átlátni a hazugság logikáját, és nem benne maradni a hazugság szövetében? A kollektív intelligencia föltárja neki valódi természetét, amit ugyan megindokol a történet, de ez eléggé valószínűtlen forgatókönyv. Cunemori jellemének megváltozására a jó öreg hollywoodi séma a válasz: szerelmes, ráadásul a renitens rendőrbe. Vagyis a szerelem, a szív érzelme ébreszti föl benne a lélek hangját. Még ezt is el lehetne fogadni platonikus alapon, de azért ilyen mélységekbe már nem ereszkedtek alá az alkotók.

Az alkotók elméleti és gyakorlati tehetetlenségének mentegetése helyett inkább azt az eredendő ellentmondást emelném ki, amely a rendszerkritika lehetetlenségét fejezi ki: a rendszer tökéletes terméke, az átlegember mintapéldánya úgy ébred rá a rendszer alapvető gonoszságára, hogy benne marad a rendszerben, mert a Szibülla-rendszer ezt így akarja. Tehát valódi jellemfejlődésről nem beszélhetünk esetében, mert a rendszer felől nézett ártatlansága, vagyis nem szabad akarata nem vált át igazi szabad akarattá, ami a film logikája szerint a lázadásban, az anarchizmusban fejeződik ki. A szabad akarat gyötrődéssel, lelki munkával kiizzadt döntés. Cunemori esetében azonban a Szibülla-rendszer dönti el helyette, mi a jó, mert a kollektív intelligencia tárja föl előtte a valós helyzetet, s helyezi őt olyan szituációba, amelyben nem dönthet, csak sodródhat az eseményekkel, ha nem akar meghalni. A rendszer megmondja neki és helyette, mi a jó neki, vagyis tudattalanul, mechanikusan él. Nem ő maga dönt. Ez a negyedik identifikációs módusz sem túl szimpatikus.

 

Összegzés: no escape

Vagyis egy olyan képet kapunk jelen világunkról, amelyben lehetetlen épelméjűen vagy ép testben túlélni, mert vagy öntudatlan rabszolgaságra vagy kivégzésre vagyunk ítélve. „Mindenki apró cellájában raboskodik, a rendszer pedig személyre szabott békét biztosítva szelídít meg mindenkit” (Maksima, 21. epizód). Az emberek viselkedése csak „adatminta” a társadalommérnök gépek kormányzási szisztémájának tökéletesítéséhez. A Szibülla-rendszer akkor őrizheti meg korlátlan hatalmát, ha minél jobban tökéletesítve magát kiirtja az emberi szívből az önálló érzéseket, mert az egy olyan szférára utal, amely túl van minden földi hatalmon, anyagi összetevőn, amit a tudomány meg képes mérni és a technika révén manipulálni. Ezt a minden földi hatalmon túli erőt nevezzük léleknek, s mivel minden evilágin túl van, ezért transzcendens. Ez a szabadság.

Összességében úgy látom, a Psycho-Pass válasza végtelenül elkeseredett arra a kérdésre, hogy mi lesz…nem: mi van az ember lelkével. A technika adta kényelem miatt az ember elveszíti lelkét, szabadságát idegen hatalmaknak játssza át. Az evilági hatalmaknak való alávetettség, kizsákmányoltság a jelen és a jövő, ahol már nem emberekként, hanem a gépek üzemeltetőiként és karbantartóiként élünk.

2019. 07. 21. Dobogókő
Allogenes