2019. júl 18.

Kis történetek kis állatokról

írta: Emerald Dragon

A kis kedvencek titkos élete 2. (2019)

2010-ben az Illumination Entertainment meglelte az aranytojást tojó tyúkot. A Gru (sokkal mókásabb angol címén Despicable Me) ugyan nem váltotta meg a világot, de a fő-antihős apró, béna beosztottjai, a minyonok (újfent félrefordítás: az angol eredetiben szimplán minion, azaz szolga) kiváló merchandise-forrásnak bizonyultak, és a cukiságfaktorra építve a film, annak folytatásai és az eladott ajándéktárgyak szépen termelték, termelik a milliókat.

A nagy sikeren felbuzdulva persze más filmeket is készített a stúdió; csakhogy úgy tűnik, a cuki karakterek kitalálásán kívül másra nem futja nekik: a 2016-os A kis kedvence titkos élete egy rakás eladható házikedvenc-szereplőt vonultat fel egy unalmas, kiszámítható sztori és egyszerű slapstick-poénok kíséretében. Akit esetleg mégis érdekelne, röviden: kedves háziállataink (legalábbis Manhattan-szerte) titokban értelmes lények, akik, ha a gazdi nincs otthon, filmet néznek, zenét hallgatnak, felfalják a hűtőből a finom falatokat, házibulit csapnak, átjárnak egymáshoz trécselni, meg amúgy teljesen emberien viselkednek. Max egy elkényeztetett kis blöki, akinek a gazdája, Katie a mindene, így érthető módon nincs ínyére, amikor egy Duke nevű, nagydarab kutyát hoz haza tulajdonosuk. Max persze terveket szövöget Duke kigolyózására, aminek eredményeképp mindketten az utcára kerülnek, messze az otthonuktól. A furcsa pár persze hazaindul, és – ahogy az lenni szokott az összes hasonló kisállatos filmnél – az út során számos nehézséget kell leküzdeniük, mire a végére rájönnek, hogy nem is utálják egymást, és a család meg a barátság mindennél fontosabb.

De nem is értem, minek írom le az előzményeket, amikor a második részben az égvilágon semmi utalás nem történik ezekre. Az újabb epizód a nulláról mutatja be az ebeket és gazdijukat, mintha nem is lett volna az előző rész. Amiben amúgy bővül a család: Katie belefut Chuckba, akivel rövidesen összeházasodnak, és megszületik a kis Liam, akinek a védelmét Max szívügyének tekinti. Nem kis megrázkódtatásába kerül, amikor a pici óvodaérett lesz, és külvilág veszélyeivel (forgalmas utcák, galambok, szellőzőnyílások) kell szembenéznie. A család így vidéki rokonlátogatásra indul, de a farmon lévő számtalan új állat és inger még jobban kiborítja Maxot. Az itt élő öreg pásztorkutya, Rooster (a magyar fordításban elég idétlenül Kakas néven fut; amúgy az angol eredetiben Harrison Ford hangján szólal meg) úgy dönt, kikupálja kicsit az ártatlan ebet…

Ez így egyébként lehetne egy önismereti sztori kezdete: Max a túlféltő szülő mintaképe, aki nem hagyja, hogy a kis csemetéje kiteljesedjen, hanem inkább a széltől is óvja, és szép lassan megtanulja, hogyan kell útjára engedni a szeretteinket. Az egész filmből a kedvenc jelenetem a Roosterrel folytatott párbeszéde:

Mit csinál a kölyök a ketrecben?
Ő… ő Liam. Szeret futni.
Akkor hagyd futni!
Nos… Liam szupergyors! Egyet pislogok, és fent van a fán!
Hát, akkor a kölyköd fenn lesz egy fán! Hol a probléma?
Nos, leeshet!
Talán.
És akkor megüti magát!
Tehát jó magasra mászik ezek a képzeletbeli fán? A kölyök megüti magát; megtanulja, hogy ne csináljon többé ilyet! Tudod, hány elektromos vezetéket rágtam meg valaha?
Úgy… többet is?
Egyetlen egyet. Megrázó élmény volt. Egy hétig hátrafelé jártam, de soha többé nem rágtam meg vezetéket!

Ez az amúgy nem túl eredeti, de azért vállalható alapgondolat azonban nem kerül kibontásra. A film ugyanis három, teljesen különálló szálon fut, amelyeknek igazándiból semmi közük egymáshoz, és nem lesz tőlük se jobb, se teljesebb a mű (ez egyébként a Gru 3-ban is így volt, és már ott is nagyon idegesített). A második szál a Hógolyó nevű nyúl (akinek magyar hangja kisebb örömömre Eric Cartm Csőre Gábor) tigrismentő akciójáról szól; a harmadik pedig a Maxba őrülten szerelmes szomszéd kutya, Gidget macskák közé beépüléséről (na jó, a lézeres poén ebben a részben ütős). De mondom, ezeknek a mellékvágányoknak semmi értelme nincs: ahelyett, hogy lenne egy kicsikét is értelmezhető főtörténet, vagy az egyes állatok jellemző vonásait kifigurázó helyzetek, kapunk három vacak történetecskét, ami még a televízió szünidei matinéjába sem férnének bele.

Mindez pedig nyakon van öntve egy adag idegesítő állatszereplővel, kínos poénokkal és helyzetekkel. A legtöbb esetben csak fogtam a fejem, hogy mégis mit keresek én a vetítésen (ja persze, ismét Smaragd Sárkány (no meg persze a UIP-Duna Filmnek köszönhetően) szívességéből mentem el – a szándékot mindenképpen értékelem J). Ha már a jelenlévő kicsik is unottan nevetgélnek a filmen, tudhatod, hogy még a célközönség sem vevő rá.

Sajnos lerí a filmről, hogy csak a pénzért készült: ugyanúgy, ahogy a Gru folytatásai esetén, pár karaktert és szituációt összevágtak egy filmbe, hogy aztán néhány milliót lehúzhassanak a szülőkről, akik nyögvenyelősen elkísérik a cukiságra vevő csimotáikat a moziba, majd utána a játékboltban a plüssfigurákat is beszerezzék. Unalmas, rossz iparosmunka, semmi több.