A regénytől az animéig: I want to eat your pancreas

dq8l16kuwaam5uy.jpgRitka az olyan drámai alkotás, ami annyira jól sikerül, hogy az anime után kíváncsi leszek az eredeti műre, de még a többi adaptációjára is. Pláne nehéz olyat találni, ahol az élő szereplős változat is nagyjából nézhetőnek mondható. Az I want to eat yout pancreas (Kimi no Suizō wo Tabetai) viszont annyira elvarázsolt, hogy az anime megtekintése után a dorama, majd a light novel, végül a manga is terítékre kerültek. Mivel sok értelmét nem látom a sztori megismétlésének, de az összehasonlítást is ellőttem már, így ezt a cikket tabuk nélkül írom meg, azaz csak akkor olvassátok, ha valamelyiket már megnéztétek. Lássuk, miket rejteget ez a fantasztikusan szórakoztató, ugyanakkor mélyen tanulságos történet.

A japán nyelv szépségei közé tartozik, hogy egyetlen személyt többféle megnevezéssel is illethetnek, anélkül, hogy a valódi személyazonosságára fény derülhetne. Az udvarias megszólítás vagy a tiszteletteljes hivatkozás mellett egy-egy tulajdonságot, tevékenységet, illetve érzelmet is hozzátehetnek a -san, -chan, -kun, -sama, stb. formákhoz, és csupán a belső csoport tudja majd, kiről van szó, de az bőven elég, hiszen másokra nem is tartozik az adott beszélgetés. Ekképpen az Iwant to eat your pancreas szerzője, Yoru Sumino is az utolsó pillanatig nem konkretizálja a főszereplője nevét, hanem ügyesen kikerüli azt. A funkcióját viszont csak azok érthetik meg, akik nem az élőszereplős verzióra koncentrálnak, mert ott a poénokat inkább előre lelövik, és a lehetetlen küldetéseket (adaptáció szinten) ekképpen valósítják meg, némileg átírva a történetet.

84a092d2dbbbf04c8d4bfd522217fc8af4fe254f_1154674_844_1200.pngElsőként azért lássuk a nyomokat, melyek predesztinálják a véget, mégsem kapnak akkora hangsúlyt a különböző megjelenések során. Sakura egy tinédzser lány, aki igen fiatalon halálos ítéletet kap az orvosaitól. A hasnyálmirigye nem működik megfelelően, így alig egy éve van hátra. Ezért elhatározza, hogy megpróbálja minél inkább kihasználni a rendelkezésére álló időt, nem mond nemet a felfedezésre és tapasztalásra, hiszen utólag már nem lesz alkalma bepótolni, amit esetleg gyávaságból kihagyott. Szigorúan meghagyja a szüleinek és orvosainak is, hogy nem tudhat más a betegségéről, így legjobb barátjával, Kyokoval sem osztja meg az állapotát. Nyitottan és kíváncsian fordul az amúgy is életvidám lány a világ felé, emellett persze jó tanuló, de tisztában van vele, hogy sohasem fog leérettségizni vagy egyetemre járni. Szabadidejét ezért alaposan kitölti, elfogadja egy fiú közeledését is, aki Kyoko szerint igazán jó party lenne a számára. Ő azonban valaki mást szemelt ki magának, egy érdekes, ugyanakkor csendes srácot, aki igyekszik meghúzni magát és beleolvadni a környezetébe. Furcsa módon mégsem mer kezdeményezni nála, hiába dönti el, hogy megismeri, az illető szinte megközelíthetetlen. A párjával sajnos egyáltalán nem illenek össze, így kénytelen szakítani vele, és nemsokára egy véletlen folytán belebotlik Harukiba, aki megtalálja a naplót, amelyet a diagnózis óta vezetni kezdett.

Meglepetésére a srác egyáltalán nem akad ki az olvasottakon, és azon sem, hogy megosztja vele legféltettebb titkát. Úgy érzi, felszabadultan beszélhet vele, ezért megpróbál összebarátkozni Harukival. A fiú kimondottan zárkózott, nem igazán tapasztalt a szociális interakciók világában, mégis sodródik az árral, és hagyja, hogy Sakura magával rángassa. Rengeteget tanítanak egymásnak, hiszen tökéletes ellentétei a másiknak. A srácnak nyitnia kell az emberek felé, ismerkednie kell, nem szabad, hogy elvesszen a kedvenc regényei között, az életbe is bele kell rázódnia. Ehhez kap iránymutatást a cserfes és kíváncsi, nyitott lánytól, aki viszont túlságosan hebrencs ahhoz, hogy megtanulja élvezni a nyugodt pillanatokat is. A megélés és az élvezetek közötti egyensúly irányába tartanak, lassan közelednek egymás felé, miközben definiálhatatlan kapcsolat alakul ki kettejük között. Maguk sem tudják bekategorizálni, de képesek felszabadultan viselkedni a másik jelenlétében, és az arcpirító jeleneteket is ügyesen feloldják, idővel.

a714e18b05a53841123784ac528997e5_sx1280_ql80_ttd.jpgEbben persze rengeteget segít, hogy a lány folyamatosan – viccesen – emlékezteti Harukit, hogy nem sok ideje van hátra, így nincs idő a haragra, a dühre, a bosszúra és a megbánásra. A srác legelőször akkor ébred rá a helyzet komolyságára, amikor az újságban azt olvassa, hogy egy késelő garázdálkodik a közeli városban. Ez a mozzanat a különböző médiumokban más hangsúlyt kap, de nem sejthető, hogy köze lesz a végkimenetelhez. Inkább azt érezzük, a mulandóságot igyekszik aláhúzni, hogy az élet bármikor véget érhet a számunkra, nem kell hozzá egy halálos betegség. Az első törés itt jöhetne létre, de még itt is el tud vonatkoztatni a főhősünk, mégis megérinti a hír, annak ellenére, hogy még távolinak tűnik az elmúlás. Sokkal jobban sokkolja őt a hotelszobás jelenet, amikor megpillantja a lány rengeteg gyógyszerét. Ott ébred rá a valóságra, hiszen Sakura kívülről egyáltalán nem tűnik betegnek, folyamatosan tartja magát, így álcázza a külvilág felé a belső fájdalmat. Egyedül ezen a ponton lesz némi lelkiismeretfurdalása a fiúnak, és kicsit megváltozik a hozzáállása a lányhoz is.

du9-ic1xgaec1_v.jpgEleinte nem igazán veszi komolyan a kijelentését, végtelenül abszurdnak tűnik, hogy valaki olyan lazán beszéljen a halálról, annyira félvállról vegye a dolgot és még humorizáljon is vele. Csak későn esik le neki, hogy a lány ezzel a módszerrel saját magától is távol tudja tartani a kellemetlen és gyászos gondolatokat, az elfogadás az egyetlen, amivel képes még kiélvezni a hátralévő időt. Mindez persze az alaptermészetéből következik, hasonló esetben Harukit valószínűleg csendes magányában érné a végzete, de a találkozása Sakurával finoman megváltoztatja őt is. Valójában a párosnak egymásra van szüksége, hogy tanuljanak a másiktól és formálódjanak. A lány megkomolyodik, jobban odafigyel az apróságokra, míg a fiú képes lesz nyitni a többiek felé, és felismerni, hogy ő is értékes ember.

i-want-to-eat-your-pancreas-1-2.jpgKyoko a tökéletes barátnő, aki a végsőkig védelmezné Sakurát, de a kemény külső alatt iszonyatosan érzékeny típus, akit könnyű megbántani. A dorama jóval tovább gondolja a közte és Takahiro között kezdődő viszonyt, a többi médium csak finoman utal a lehetőségre, hogy valami alakulóban lehet. De ahhoz, hogy létrejöhessen a beteljesülni képes szerelem, a két főszereplőnek is tennie kell, ők lesznek a kapocs közöttük. Ez izgalmas színezetet ad a regénynek, hiszen csak a háttérben zajlik az esemény, és egy romantikus drámában a főszereplőkön van a hangsúly, az ő boldogságukat vagy tragédiájukat várjuk beteljesedni.

Az I want to eat your pancreas egyik erőssége, hogy a drámai hangnem mellett azért operál komikus eszközökkel is, de egyiket sem viszi túlzásba, inkább emberközelibbé teszi a történetet. Hiszen egy tabu témát állít a középpontba, és igyekszik üzenni a halandó emberi fajnak. Hozzáállásunk az elmúláshoz jelenleg eléggé leegyszerűsített, nagyrészt tudomást sem veszünk róla, csak akkor gondolunk rá, mikor közeli élményként találkozunk vele. Pedig a lényeg az volna, hogy elfogadjuk, mert elkerülhetetlen, és egy betegség sem jelent automatikus halálos ítéletet, mert számtalan egyéb tényező befolyásolja a végső időpontunkat. Ezért a döntéseinket annak tükrében volna jó meghoznunk, hogy bármelyik lehet az utolsó óránk, nem „érünk rá”, nem bízhatunk egy másik alkalomban vagy lehetőségben, a jelent kell megragadnunk.

A főszereplő fiú erre eszmél rá, introvertáltsága ellenére szüksége van emberi kapcsolatokra, ami azt jelenti, hogy elhagyja a komfortzónáját. Bármilyen profán módon hangzik, ez általános érvényűnek tekinthető, hiszen a legtöbb ember nem szereti a változásokat, könnyedén belesüpped a szürke hétköznapok biztonságába, a motivációnak pedig belülről kellene fakadnia. A probléma az, hogy alapvetően a biztosra törekszünk, az ismeretlentől pedig félünk. A betegség és a halál pontosan ilyeneknek tűnnek, hiába tudatosul bennünk már a kezdetektől az elmúlás lehetősége.

Gyakran találkozom azzal a felvetéssel, hogy a mangák legnagyobb hibája, hogy fekete-fehérek és nem színesek. Viszont a témák gyakran igencsak komoly hangvételűek, így érthető, miért nincs szükség a színezésre. De erről majd egy másik cikkemben fogok értekezni. Mindenesetre a könyvből adaptál manga lett a leghitelesebb, de ennek a fő oka, hogy Yoru Sumino készített azt is. Viszont ebből kiindulva, bár a dorama nekem alaposabb munkáénak tűnt, végül arra a következtetésre jutottam, hogy az anime jóval ügyesebben eltalálta azt a hangulatot és környezetet, amit a regény szeretett volna megteremteni.

siteheader_pancreasmanga_864x300.jpgÖsszességében az egyik kedvenc alkotásommá vált az I want to eat your pancreas, bár inkább a forrásmunka miatt, nem csupán az anime az oka, bár az is nagyon tetszett. Ha úgy döntenétek, hogy próbát tesztek, és egy művet több megközelítésből is szeretnétek megismerni, akkor ezt bátran merem ajánlani, mert mind a négy alkotás megéri az időtöket. A karakterek kidolgozottsága és jellemábrázolása, majd -fejlődése, a történetív felépítése, a törések megtervezése, a témája miatt is kiemelkedik az átlagosak közül, de emellé zseniálisan eltalált hangnemet is üt meg. Ha érzelmesebb kikapcsolódásra vágytok és nem zavar benneteket a halál gondolatkörének boncolgatása, mindenképpen kihagyhatatlan.

Értékelésem: 10/10

Forrás, információk: https://en.wikipedia.org/wiki/I_Want_to_Eat_Your_Pancreas
Kapcsolódó cikkek: anime, dorama
Megrendelhető: I Want to Eat Your Pancreas (Manga), I Want to Eat Your Pancreas (Light Novel)

Smaragd Sárkány