Öt nap az animáció jegyében

Elsőként szeretném megköszönni a rendezőknek és a szervezőknek, valamint a Dot & Line-nak, hogy lehetőségem nyílt ismét megjelenni az Anilogue vetítésein, hiszen a tavalyit is nagyon élveztem, de az ideire sokkal inkább készülődtem. Immár visszatérő meghívottként, vendégként ültem be az Uránia Nemzeti Filmszínházba, a fesztivál fő helyszínére, s bár kissé késve került ki a program, de nagyjából sikerült megterveznem, hogy mik érdekelnek leginkább. Az oldalam fő profilja ugyan az anime, de nem, ragadtam le ezeknél, hanem érdekes, szokatlan és kreatív animációkkal is igyekszem foglalkozni, hiszen sokatok érdeklődnek ezek iránt is. Így elsősorban a nagyfilmeket céloztam meg, és kettő kivételével sikerült mindre el is jutnom.

1_affiche_dili_paris_1.jpgSzámomra nem feltétlenül az volt a lényeg, hogy a jelöltekre korlátozzam a kíváncsiságomat, így olyanokat is megtekintettem, melyek inkább díszelőadásként voltak jelen a kínálatban. A szerdai nyitófilm így került képbe, hiszen Michel Ocelot Dilili á Paris (Dilili Párizsban) című animációjának trailere hamar felkeltette az érdeklődésemet, pláne a lehetőség, hogy magával a rendezővel is találkozzak, és megfigyeljem a válaszait a kérdésekre. nem is csalódtam, hiszen az alkotás meglehetősen egyedinek és kreatívnak bizonyult, a története pedig tele volt kellemes politikai felhanggal, ami a mai világban kritikai szempontból elengedhetetlen. A nők és a gyermekek helyzetének témája ugyanis nem egyszerű társadalomtudományi kérdés sajnos többrétű probléma, amit sosem szabad a szőnyeg alá söpörni. Amíg a nem, a vallás, a politikai nézet, a szem-, bőr, hajszín vannak a középpontban, addig nem lehet egyenjogúságról beszélgetni. A Dilili Párizsban egészen óvatosan nyúlt ehhez, és a szatírát választotta eszközéül, ami kimondottan jól állt neki, bár a rendező bevallotta, hogy ennél jóval élesebb hangot szeretett volna megütni, de nem volt rá lehetősége. Nem firtattuk, hogy miért, az aktuálpolitika sosem szabad, hogy elvigye a fesztivál idejét. Az olyasmi sajtótájékoztatókra való.

virus_tropical_poster_web.pngSantiago Caicedo Tropical Virus (Trópusi Vírus) című kolumbiai-ecuadori filmje volt az egyik jelölt, amit sajnos nem volt alkalmam elkapni, de igyekszem pótolni a hiányosságot. Ugyanez a helyzet Kreif Zsuzsanna megosztó alkotásával, a Candide-dal, melyre igazán kíváncsi voltam, hiszen az egész sorozatot levetítették pénteken az Urániában. Mivel magyar műről van szó, így remélhetőleg lesz alkalmam pótolni, bár jelezték itt is, hogy erős aktuálpolitikai megnyilvánulásai vannak, így talán nehezebben lesz hozzáférhető. A különleges animációja amúgy is felkeltette az érdeklődésemet, ezért a figyelőlistámra került. A Ruben Brandt, a gyűjtő Milorad Krstić rendezése ugyan, de minden további munkatárs magyar volt a projektben, így természetesen vártam, hogy a Ludwig Múzeumban megtekinthessem a túlhype-oltnak tűnő filmet. Sajnos adminisztrációs és szervezési problémák, csúszások miatt lemaradtam erről a vetítésről, hiszen pillanatok alatt elkapkodták a jegyeket, és későn jutott tudomásomra, hogy sajtósoknak nem jár ilyesmi. Mivel mindhárom felkeltette az érdeklődésemet, így amint alkalmam nyílik rá, beszámolok róla nektek. Valószínűleg ez utóbbi animáció kapcsán már csak a Bluray megjelenés kapcsán lesz érdemes írnom, hiszen annyi sajtó-, és premier előtti vetítést, hírverést kapott, hogy rajtam kívül valószínűleg már mindenki tud róla mindent, így pihentetem a témát.

maxresdefault_45.jpgA stop motion animációkat régóta kedvelem, nem csak Tim Burton miatt, hanem a Wallace és Gromit kapcsán is beleszerelmesedtem a technikába. Így természetesnek tűnt, hogy a szintén díjra jelölt Captain Morten and the Spider Queent (Morten kapitány és a pókkirálynő) is elkapjam, ami észt-belga-ír-brit koprodukcióban készült, és a trailer alapján is elnyerte a tetszésemet. Sajnos itt a vetítés kapcsán meg kell jegyezzem, hogy nem sikerült rózsásan, hiszen az angol nyelvű animációt nem magyar vagy angol felirattal vetítették, hanem a fő hangot lehalkították, és élőben kaptunk szinkrontolmácsolást, ami nem fülhallgatóba jött, hanem mikrofonból a hangfalakba. Ez erősen elvett a mű élvezeti értékéből, hiszen néhány másodperces csúszással jöttek a fordítások, több helyen pontatlanul. Így, ahogyan a kritikámban is megfogalmaztam, egy igencsak közepes alkotást gyakorlatilag tönkre vágott ez a technikai megoldás. Szerencsére csak egyetlen pár vonult ki a vetítésről, de tökéletesen megértem a felháborodásukat.
A film előtt egyébként a Cartoon Network vadiúj sorozatának, a Bűbáj Szigetnek (Summer Camp Island) első részébe is betekintést nyerhettünk, ami egészen igényesnek mondható, bár ugyancsak a nagyon fiatal korosztály a célközönsége (talán 6-12). Ugyanitt a hétvége folyamán az Uránia terembejáratánál három Pindúr pandúr lány is szórakoztatta a közönséget, és a vállalkozó kedvűek avatárt készíthettek maguknak, amíg az előadásra vártak.

mirai01.jpgA Francia Intézetben lehetett megtekinteni Michel Ocelot első kiemelkedő alkotását is, a Kirikou és a boszorkányt, melyről már korábban írtam nektek. A műhöz kapcsolódó „folytatásokról” a későbbiekben beszámolok nektek. A fesztivál díjkiosztóján egy különlegességet láthattak idén is a moziba látogatók, hiszen Mamoru Hosoda Mirai (Mirai – Lány a jövőből) című vadonatúj animéjét vetítették le, premier előtt. Nekem már a Mondo jóvoltából volt szerencsém hozzá, így inkább a vasárnapi szinkronpremiert néztem ki magamnak
Mivel a portált egyedül csinálom, és nem igazán van kapacitásom mindenre, így a rövidfilmeket ezúttal is kihagytam, de buzdítom az olvasóimat, hogy rövid beszámolót küldjenek nekem róla és a legjobbakat megosztom a többiekkel.

ill-just-live-in-bando-south-korean-movie-poster.jpgA vasárnapi napot az Urániában töltöttem, és pótoltam azokat a műveket, amelyeket kinéztem, de időzavarban csak ekkor kaphattam el őket. Az első egy dél-koreai animáció, az I’ll just live in Bando (Megyek a híd alá) volt, Yongsun Lee 2017-es filmje. A drámai témát erősen vígjáték elemekkel tarkító alkotás kellemes meglepetésnek bizonyult, egy középkorú férfiről szólt, aki egyszerre két kiugrási lehetőséget is kap az élettől, és nem igazán tudja, melyik mellett döntsön. A szíve az egyik irányba húzza, a családja és a pénz a másikba. A héten vasárnap kaptok róla egy kritikát, így bővebben nem beszélnék róla.

Délután immár másodszor ültem be a Mirai vetítésére, és a szinkronja kimondottan kellemes meglepetés volt. Így bátran merem ajánlani mindenkinek, függetlenül attól, hogy melyik vetítést sikerül elcsípnie. A premierje december 27-én lesz, a Mozinet jóvoltából több helyen is megtekinthetitek. Talán sikerül majd jegyet is szereznem az olvasóim számára.

funan_120x160_ang_bd.jpgAz egyik film, amit a legjobban vártam, a francia-belga-luxemburgi Funan volt, hsizen nem csak a grafikájára, hanem a témaválasztására is felfigyeltem. Nem véletlen tehát, hogy a kambodzsai család viszontagságai a Vörös Khmer forradalma idején végül a zsűri különdíját is kiérdemelte. Denis Do rendező neve nem először merül fel a fesztivál kapcsán, hiszen a tavalyi Zombillennium művészeti részlegében is fontos szerepet töltött be. Az elemzésemet pénteken olvashatjátok a blogomon.

Nina Paley Seder-masochism (Széder-mazochizmus) című alkotása szintén a nevezettek között szerepelt, de sem a grafikája, sem a témája nem keltette fel a figyelmemet vagy az érdeklődésemet. Sőt, felmerült bennem az is, hogy az idei fesztivál nagyfilmjei közül egyedül a Funan bizonyult animáció terén kiemelkedőnek, bár kreatív és izgalmas technikákkal volt dolgunk, de szemet gyönyörködtetővel nem igazán. Ez alól egyedül a Mirai kivétel, de a tavalyin például a Big Fish & Begonia és az In This Corner of the World, de még a Your Voice is kiemelkedő volt, nem csupán a Kimi no Na wa. Ezúttal a különleges megoldásokra és ábrázolásmódokra fektették a hangsúlyt, ami korántsem baj, csupán szembetűnőnek találtam a minőségbeli különbségeket.

maxresdfault_2.jpgA 16. Anilogue fesztivál győztese a magyar vonatkozású (Puppetworks Stúdió), lengyel dokumentarista animáció lett, és ezúttal is megérdemelten. Az Another Day of Life nem csak audiovizuálisan átütőerejű, de témaválasztása is izgalmas, amelyet sikerült klisémentesen megoldaniuk. Az erről szóló cikket is elég bő lére eresztettem, így elöljáróban annyit róla, hogy izgalmas újságírói etikai kérdést boncolgat, amellett, hogy hitelesen mutatja be nekünk az 1975-ös angolai háborús helyzetet a függetlenség kikiáltása előtti napokról.

Összefoglalva elmondhatom, hogy ismét megérte részt venni az Anilogue animációs rendezvényén, hiszen olyan alkotásokkal találkozhattam, melyeket valószínűleg másképpen nem lett volna alkalmam megismerni. Némi probléma ugyan akadt a megvalósítások során, illetve a szervezés sem volt annyira tökéletes, mint tavaly, de mindezeket feledtette velem az élmény, amelyet a vetítések okoztak. Természetesen jövőre is szeretnék részt venni rajta, remélhetőleg egy-egy olvasómmal kiegészülve, akik szabadabban mozognak, illetve van affinitásuk a rövidfilmek iránt.

Amit még fontosnak tartok kiemelni:

  • A fesztiválon megjelent animációk közül a Mirai-t két kategóriában is jelölték Annie-díjra (legjobb független produkció, és fogatókönyv).
  • A Ruben Brandt, a gyűjtő ugyancsak várományos (legjobb független produkció, és vágás)
  • A rövidfilmeket ugyan nem kísértem figyelemmel, de Bucsi Réka Solar Walk-jára érdemes lesz odafigyelni, hiszen szintén Annie-díj jelölt.
  • A fesztiválon ebben a kategóriában a dán Martina Scarpelli Egg-je nyert.
  • A Cartoon Network és az Anilogue közös, 2000 eurós Best of Anilogue-Cartoon Network díját végül Ambrus Ferenc és Hegyi Olivér Take Me Please című alkotása kapta.
  • A Veljko Popovic különdíjat Igor Grubic How Steel was Tempered című műve érdemelte ki, míg a közönségdíjat Lucréce Andreae Grandpa Walrus című munkája kapta.
  • Traub Viktória Sellők és Rinocéroszok című 15 perces animációs rövidfilmjét a moziban is megtekinthetitek, hiszen a Tranzit című német-francia dráma kísérőfilmjeként kerül vetítésre.

Smaragd Sárkány