2018. már 24.

Disztópikus Bábel tornya egy steampunk animében

írta: Emerald Dragon

Metropolis anime (2001)

Osamu Tezuka (Astro Boy, Black Jack, Jungle Emperor Leo) klasszikus mangájából készült az az anime, amelyet most szeretnék nektek bemutatni. Egy disztópikus világot ismerhettek meg a film során, mely az egyik legmonumentálisabb alkotásnak számít, mégis a jelenben viszonylag kevesen ismerhetitek. Tartsatok velem egy furcsa, kitekert jövőbe, ahol a modern technikai újítások már mindennaposak, mégis úgy tűnik, mintha megragadtak volna valahol az időfolyamban. Ez pedig a steampunk egyik legnagyobb ismérve.

Toshiyuki Honda: Metropolis

Metropolis városában elkészült a világ leghatalmasabb építménye, a Ziggurat. Ezt ünnepli mindenki, és valószínűleg ez az esemény megerősíti a polgármester hatalmát is. Ez a monumentális építmény több embernek ad munkát a településen, mint bármely más hely, és egyébként is gigantikus méreteit tekintve is büszkék lehetnek rá a lakosok. Azonban az ünnepség nem jelenti azt, hogy mindenki békésen és boldogan él, pláne nem harmóniában. Ezért a ceremóniát egy jel zavarja meg a reflektorfényben, mely a helyi robotlázadók logója. Sejthetjük tehát, hogy a mechanikusan upgrade-elt városkában sokan nem elégedettek a sorsukkal, és számukra valamilyen veszélyt jelenthet ennek a Zigguratnak a megjelenése. Az elnyomott rétegek gyakran próbálnak meg kitörni helyzetükből, még erőszak árán is, bár a békés ellenállás és demonstráció sem mindig hasonlóan adekvát választ fog kiváltani a vezetőségből.

Ebbe a szituációba csöppen bele Shunsaku Ban és segédje, Kenichi, akik egy notórius szervkereskedőt, Dr. Laughtont üldöznek, és a nyomok egészen Metropoliszig vezettek. A polgármester és mindenki igencsak elfoglalt a heti ünnepléssel, így egy robotnyomozót rendelnek ki melléjük, hogy kalauzuk legyen, illetve némi joggal rendelkezzenek a letartóztatások, előállítások és kihallgatások ügyében. A robotika törvényei azonban ezen a helyen nem átlagosak, hanem erősen diszkriminatívak. A gépek csak a saját helyükön, szolgálati posztjukon mozoghatnak, másik zónákba nem mehetnek át, gyakorlatilag likvidálás terhe mellett. Ezért a legtöbb robot az Egyes Zónában tartózkodik, hiszen ott nem zaklatják őket, mert más nem merészkedik be hozzájuk. Az a város legsötétebb bugyra, az illegális kereskedelmek és a gyanús ügyletek színtere. Így érthető, hogy az ottaniak élete egy fabatkát sem ér, mert nem is akarnak róluk tudomást venni. A baj mindig abból fakad, hogy néhányan megpróbálnak kitörni onnan, áttévednek az emberek közé, akik nem szívesen látják őket. Ilyenkor a kijelölt osztag kivégzi őket, és nem okoznak több problémát, csupán alkatrészként tudják őket hasznosítani.

A Ziggurat mélyén azonban a város leghatalmasabb családjának feje, Duke Red egy fontos újítást szeretne létrehozni. Tervében pedig senki sem akadályozhatja meg, így természetesen nála bujkál a titokzatos Dr. Laughton, aki munkássága főművét készül életre kelteni. De Rock, a fiatal katona, akit egykor Duke Red mentett meg, és saját fiaként nevelte, majd tette meg legfontosabb emberének, teljességgel féltékeny lesz az új teremtményre, Timára, aki szerinte a helyére tör. Ráadásul nem is a hierarchiában elfoglalt pozícióját félti, hanem azt okolja nevelőszülője elidegenedéséért is. Féltékeny lesz az androidlányra, aki szintén csak eszköz a hatalmasak játszmájában, de az elvakult fiú csak annyit érzékel ebből, hogy az új játékszer jobban leköti a vezető – pótszülője – figyelmét. Ezzel pedig nem csak egy katasztrófát idéz elő, hanem teljesen felelőtlenül veszélybe sodorva egész Metropolis városát.

Központi témánk tehát ezúttal nem csak a kiberrasszimus lesz, amely teljességgel allegorikusan ábrázolja a modern, nemzetállamokba áramló idegen munkaerőről alkotott világképet, hanem egyszersmind általános érvényű társadalomkritikát fogalmaz meg. Az új típusú rabszolgaság, amit a robotok testesítenek meg, nem engedi, hogy szabadon dönthessenek a saját sorsuk felett, illetve hogy kontrollálatlanul kóricáljanak a zónák között. Ez akár tekinthető azon típusú irányításnak is, amelyről már több cyberpunk anime (Appleseed, Blade Runner) kapcsán is értekeztem, de jelen esetben átesünk a ló túloldalára, és az egyre nagyobb teret hódító androidok és egyéb gépi munkások nem csupán kihasználva lesznek (Time of EVE), hanem egy lyukas garast sem fognak érni a lakosság (A.I. Artificial Intelligence) számára. Annak ellenére, hogy nélkülük tökéletesen működésképtelenné válnának. A féltékenység, félelem és bizonytalanság megtestesítője a téveszméktől megrészegült és megőrült Rock, akit nem érdekel az sem, hogy pusztulásba taszít mindent maga körül, hiszen, ha Duke Red nem lehet az ő apja, akkor inkább ne is legyen senki sem, haljon meg, veszítse el a hatalmát. Az Egyes Zóna lázadói, akik azt látják csupán, hogy „they took our job”, avagy a redneck, dél amerikai, nacionalista világszemléletű véglények, nem vágynak másra, mintsem, hogy kitakarítsák a várost, megszabadítsák őket a robotok uralma alól. Ami valójában teljességgel fordított helyzet, de ezt nem képesek felismerni, mert elvakultságukban sohasem azt szemléli, hogy hogyan válhatnának hasznossá, vagy mit is kezdhetnének a saját életükkel, egyszerűen a szokásjog alapján kiszemelnek egy védtelen réteget, és azt kiáltják ki felelősnek. Hiszen minden esteben sokkal könnyebb másra hárítani azt, mintsem ráeszmélni, hogy a saját sorsunk irányítói magunk vagyunk, akkor is, ha sokkal kényelmesebb másokat okolni érte. Ha követőink is akadnak, vagy olyan a társadalmi, gazdasági szituáció, hogy ki tudjuk használni azt, akkor simán tisztogathatunk, és végül felemelkedhetünk, mert a civilizáció úgysem engedi majd a megtorlást – a huszadik század történelme számtalanszor bizonyította már.

Ez a témakör nem újkeletű, de arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy nem is egy mai animéről van szó. Mert a Metropolis az elsők között volt, amelyek hozzányúltak ehhez a problémához, és ügyesen, kissé álcázva ábrázolták. Babilon igazi tornya, a Ziggurat jelenik meg előttünk másik oldalról, hogy egy bibliai példabeszéddel is szolgálhasson számunkra a megalomániáról, amelynek bűnébe az emberiség gyakran beleesik. Ugyanis, ahogy már a cyberpunkok (Ghost in the Shell, Appleseed, Parasite Dolls, AD Police) során is kihangsúlyoztam, felelősek vagyunk azért, amit létrehozunk, de irányítani és kiiktatni még nem minden, megfelelően kell tudnunk használni is az eszközöket, és ha evolválódnak, azt meg kell tanulnunk kezelni, fel kell készülni minden eshetőségre. A tökéletes A. I. ugyanis mindent tud, ami a hálózatban el van raktározva, és hidegen, észérvekkel dönt majd a sorsunk felől (Bubblegum Crisis). Ha veszélyben érzi magát, az emberiséget, vagy éppen a Földet, akkor úgy fog cselekedni, ahogyan logikus, nem keveredik a döntésébe érzelmi töltet. Ezért végig kell gondolnunk, hogy mit teremtünk meg, és érdemes előre kitalálni, milyen végkimenetelekkel számoljunk majd. Minden fegyver kétélű, minden eszköz többféleképpen használható fel. Ezt érdemes szem előtt tartani, és nem csak a saját, elvakult céljainkkal kell törődnünk. Visszaút nem létezik, ha egy irányba elindultunk, van egy pont, ahonnan nem lehet megfordítani a folyamatot. Bábel tornya akkor biztosan le fog omlani, ha nem értjük, miért hoztuk létre azt, és nem tudunk vele mit kezdeni. Ha nő a birodalom nagysága, egyre több emberre szükséges figyelnünk, így a kontroll könnyedén kicsúszhat a kezeink közül. Megoldást azt jelenthetne, ha darabokra szabdalnánk, és az egységeket más és más vezető venné szárnyai alá. De ott kell a bizalom és a kétirányú kommunikáció. Egyetlen diktátor, király vagy császár csak ideig-óráig képes fenntartani egy ilyen állapotot, végül összeroppan a felelősség súlya alatt, vagy egyszerűen szétszéled a nyáj, ha előbb nem zabálja fel őt a falka.

Rintaro (Kimba the White Lion, Astro Boy: Hero of Space, X, Space Pirate Captain Harlock, Galaxy Express 999) rendezte ezt az örökérvényű animét. A Metropolis-on számtalan animátor dolgozott, Yasuhiro Nakura (Angel's Egg, The Girl Who Leapt Through Time) vezetésével, saját karakterdizájnjai és Shuichi Hirata (Musashi: The Dream of the Last Samurai, xxxHOLiC the Movie) művészeti dirigálásai alapján. A város és a művészeti koncepció különösen látványosra sikeredett, hiszen a Tezuka Production-t (Astro Boy) kérték fel annak megtervezésére. Zenéjét Toshiyuki Honda szerezte, akinek főcímdalával a kritikámat kezdtem, a film végén pedig Minako "Mooki" Obata (Black Lagoon, Black Lagoon: Roberta's Blood Trail) There'll Never Be Goodbye-ja hallgató.

Minako "Mooki" Obata: There'll Never Be Goodbye

A Madhouse Studio zászlaja alatt készült ez a fantasztikus steampunk anime, amelynek története bizony az 1927-es Fritz Lang némafilmből építkezik, bár nem ugyanazt a cselekményt használja, csupán az alapszituációt és néhány egyéb elemet vett át belőle. Ez utóbbiról majd a CineGore oldalán olvashattok, és EZEN a linken lesz elérhető mindenki számára. Addig is ismerkedjetek ezzel a nehezen emészthető darabbal, mely hamar elvarázsol benneteket is, ha belekezdtek.